14. fejezet - Rajtakapva

/Laney/

Amint sikerült belebújnom a kocsim színéhez igazodó öltözetbe, a bukósisakkal a kezemben indultam vissza. Közben ByulYi magához vette az eszközeit, hogy segíthessen nekem, bár ezúttal inkább magamra kell számítanom, hiszen csak egy kört kell mennem, igaz egy számomra teljesen ismeretlen, és kanyarokkal igencsak tűzdelt pályán. Miközben pár perccel később vissza is igyekeztünk, mint két díva sétáltunk be a pályára, ott állt az az autó, amivel mennem kellett volna. Valahogy más autójában nem bíztam annyira, mint a sajátomban, előtte egy gyors vizsgálat nem ártott volna a járműnek. Láttam, hogy az aktuális pilóta nagy sebbel-lobbal hagyja el a járművet, miközben nagy hanggal kiabált azzal a férfival, aki megbízott engem, hogy mutassam be, mit is tudok. Ugyanaz a Chevi volt a járgány, mint az enyém, csak koromfekete, milliónyi szponzor által kiadott matricával, amiről én egyelőre csak álmodozhattam, ám a jó vezetési stílust kicsit sem a szponzorokon múlik. Úgy vélem, hogy a pénz mindennek az elrontója, és egyre jobban be is bizonyosodott számomra ez a feltevés, hiszen a családom eddig ismeretlen részeinek élete is a pénz körül forog, és kár, hogy ez okozza a vesztüket is, amiből én természetesen nem kértem. Sokkal jobban éreztem magam azután, hogy kiönthettem a szívemet ByulYi-nak, hát nem véletlenül ő ismer a legjobban, tudja, hogy mikor van az, hogy nyomja valami a lelkemet.

Rövid vizsgálat után derült ki, hogy arra a motorra is ráférne némi javítás, ám ennek ellenére is le tudtam faragni az időt két perc alá. Aztán a fejemre tettem a sisakomat, és vetettem egy pillantást a díszes társaságra. Mindenki kíváncsi volt arra, hogy mit is tudok, ám annyira nem érdekelt, hiszen a sok lúzer így se, úgy se fog tudni valaha is a nyomomba érni, arról nem is beszélve, hogy talán így Bang tanár úrtól is kiérdemlünk némi elismerést.

Az első kör azzal telt el, hogy megismerkedtem a pályával, de közben Byul azért hasznos tanácsokkal látott el, hogy melyik részeken ajánlott padlógázzal menni, milyen részen kell óvatosnak lenni, ám ezt magam is érzékeltem. A legjobban az az egyenes szakasz tetszett, hiszen ott akár maximális sebességet is kisajtolhatom az autóból, már ha egyáltalán bírja a kicsike.

Aztán, amint kigyulladt a zöld lámpa, a világ megszűnt körülöttem, és csak arra figyeltem, hogy minél jobban felpörgessem a motort. Érzetem, ahogyan az adrenalin felkúszik az ereimben, és abban a pillanatban nem érdekelt semmi sem. Sem a családom, sem az a sok titok, ami körülveszi őket, sőt még min YoonGi sem. ByulYi csupán a veszélyesebb kanyarok előtt jelzett, és pont olyan ívben vettem be őket, ahogyan az meg van írva, és nem olyan idióta módon, mint az előttem lévő. Különösképpen nem érdekelt, hogy mennyi idő alatt értembe, de amint áthajtottam célvonalon, óriási őrjöngés tört ki a lelátón, tehát biztos voltam abban, hogy sikerrel jártam.

– Ez egyszerűen hihetetlen! – örvendezett a férfi, amikor végre felcammogtam a lelátóra. A lábaim is remegtek, és olyan csodásan érzetem magam, mintha öt méterrel lebegtem volna a föld felett. Aish, hogy mennyire hiányzott ez a sebesség... – Hol tanultál meg így vezetni?

– Amerikában, és egészen kicsi korom óta vezetek – vontam meg a vállam. – Eleinte gokart versenyeken indultam, azokat nyertem meg, de ahogy idősödtem kipróbáltam magam nagyobb autókban is.

– Még életemben nem láttam lányt így vezetni – szólt közbe Bang tanár úr, és elismerően nézett rám, majd hozzátette: – De navigálni sem... – emelte a tekintetét ByulYira.

– Ez a másik – folytatta a férfi, akinek egyelőre a nevét sem tudtam. – Ti ketten hihetetlen párost alkottok. Szeretném, ha mindketten gyakrabban járnátok ki ide, talán nem ártana, ha tanítanátok a mi elveszett lelkeinket...

– Na, arról szó sem lehet! – mérgelődött az a pilóta, akit éppen helyettesítenem kellett. – Csupán szerencséje volt.

– Bármikor meg tudom ismételni! – jelentettem be határozottan. – Sőt egy jobb kocsival, még ennél is jobb tudok lenni.

– Akkor ezt megbeszéltük! – csapta össze a tenyerét a főnök. – A lányok minden másnap itt lesznek, és tanítani is fogják ezt a béna bandát.

– Na, nekem egy lány, biztos, hogy nem fog dirigálni! – határolódott el az ötlettől a pilóta.

– Helyes, mert én meg nem tanítok – határoztam el szigorúan. – Én versenyző vagyok, és nem tanár, és eszem ágában sincs olyanokkal szenvedni, akik rendesen nem képesek bevenni egy jobbos, vagy egy balos kanyart.

– Lány létedre elég nagyképű vagy...

– Muszáj folyton ezzel jönni? – dühöngött mellettem ByulYi. – Ha az illető egy lány, akkor már nem is képes nagy dolgokat véghez vinni?

– Nem, nem erről van szó... – próbálta menteni a helyzetet a főnök, de az a pillantás,a mivel Byul ránézett, felért egy gyilkossággal. Őt jobban meg szokta viselni ez a hímsoviniszta hozzáállás.

– Inkább maradnánk annál, hogy Bang tanár úr óráinak keretében jövünk ide – közöltem a tényeket, még akkor is ha ezzel le kellett mondanom az egyetlen lehetőségről, mely meg adta volna nekem a száguldás élményét, de egyáltalán nem mindegy, hogy milyen áron.

A kocsim iránya lépdeltem, miután még köszönni sem voltam hajlandó, bár amikor meg tudtam, hogy egy perc ötven másodperc alatt végig menetem a pályán, még nagyobb fájdalommal töltött el, hogy le kellett mondanom erről. Ám velem nem fogják ezt játszani az biztos. ByulYi némán követett, tudtam, hogy ő is bánja, hogy nem navigálhat, és matekozhat, de ő meg aztán végképp nem fogja hagyni, hogy így bánjanak velünk.

– Hölgyeim, megvárnának! – kiáltott utánunk Bang tanár úr.

– Nem fog tudni meggyőzni! – közöltem vele, meg sem várva azt, hogy mit is akar mondani.

– Nem is akarlak! – vigyorodott el. – Csupán bocsánatot szeretnék kérni, amiért olyan megalázó voltam veletek az első órán. Kellemesen csalódtam bennetek, és örülök annak, hogy van két olyan diákom is, aki nem síkhülye!

– Hű, ez most meglepett! – nézett a tanárra elkerekedett szemmel a barátnőm.

– Bocsánatkérés elfogadva – bólintottam. – De most, ha megbocsájtana, a mai napra elég volt ebből a légkörből.

– Rendben, hétfőn találkozunk! – kacsintott először rám, majd ByulYira, és lassú léptekkel távozott.

– Ez a pasi nem komplett! – jegyezte meg Byul gyanakodva.

– Igen, van egy olyan sanda gyanúm, hogy sántikál valamiben – ismertem el, majd bepattantattam a kocsiba, hogy minél hamarabb indulhassak.

Ölni tudtam volna egy kiadós zuhanyért...

/YoonGi/

Szinte elzártam magam a külvilágtól... Az óráimra ugyan bejártam, de egyszerűen képtelen voltam még koncentrálni is. Úgy éreztem, hogy Laney kerül engem, de amint megpillantottam akár csak egy pillanatra is, a szívem hevesebben kezdett verni, a tenyerem izzadni kezdett, és kis híján nem ismertem önmagamra. Biztos voltam abban, hogy ez a lány teljesen elvette az eszemet, és minél jobban távol akarok maradni tőle, annál jobban meg akarom ismerni. Már azon is gondolkodtam, hogy beavatom HoSeok-ot, talán tudta engem fedezni Jinnél, de azt meg nem szerettem volna, ha az ő jövője bánja a kalandomat Laney-vel, vagy fogalmam sincs, hogy minek nevezzem. Annyira szeretetem volna tudni, hogy ő mit érez irántam, vagy egyáltalán érez valamit, vagy csak annyiban maradunk, ami eddig is volt köztünk. Bár amennyire kerül engem, meglehet, hogy csak ennyi és nincs tovább... Mindenképpen meg kellett tudnom, hogy mi jár a fejében, de ehhez szükségem volt egy kis időre, amíg négyszemközt tudok vele beszélni. Persze, ezt a legjobban úgy tudtam volna kivitelezni, ha átslisszanok a szemben lévő szobába, de ha a barátnője ott van, akkor lőttek a négyszemközt lehetőségének. Pedig azt is tudta, hogy az lesz az első, hogy a lány kifecseg mindent, vagy legalábbis tanácsot kér, és mindent elmesél a barátnőjének, végtére is egymásra vannak utalva, olyanok, mintha testvérek lennének...

Apropó... testvérek... Az öcsémet, a legutóbbi kalandja után, mintha kicserélték volna. Ugyan mogorvább volt a szokásosnál, de szinte bizakodtam abban, hogy végre változik a helyzet, nekem nem kellene érte is felelősséget vállalnom, akkor csupán a tanulmányaim bánják, hogy nem lehetek egy percet sem Laney-vel, de az annyira nem érdekelt, mint az öcsém szabadsága. Mondhat bárki bármit, YoonHo talán rossz ember, talán nem, de azért mégis csak a testvérem, és bármire képes lennék azért, hogy őt biztonságban tudhassam...

Már éppen bele akartam vetni magam a szervezkedésbe, hogy mikor és hogyan kapom el HoSeok-ot, hogy beszélhessek vele, amikor erőteljesen kopogtattak az ajtón. Kevesen zavartak volna, így péntek délután, a társaságok nagy része éppen azon volt, hogy kiegyezzen melyik szórakozó helyen isszák le magukat. Na, ha én iszok, annak megvannak a következménye... Gátlások nulla, és határozottan megfeledkezem magamról... Laney szint úgy... Vajon, ha akkor nem kerül be annyi alkohol, akkor is az ágyban végződik kis kalandunk, vagy nem... Nem mintha bántam volna, hiszen ezt az élményt kár lenne kihagyni, de ilyen körülmények között, nehezen kivitelezhető az a folytatás is... Pedig annyira szeretnék belemerülni a bájaiba, felfedezni minden egyes ki szegletet, beszívni bőrének illatát, és nem törődni a következményekkel...

Ebből az egész gondolat menetből, mely arra utalt, hogy egy kissé elragadtattam magam, éppen a legnagyobb rémálmom hozott vissza, amikor éppen Bang NaYeon találtam az ajtó külső oldalán.

– Szia, Oppa! – üdvözölt a lány negédes hangon, így tudtam, hogy valami rosszban sántikál. – Bemehetek?

– Mit akarsz, már megint! – förmedtem rá, és legszívesebben rácsaptam volna az ajtót.

– Csak beszélgetni veled, és mutatni valamit, ami érdekelhet.

– Ha magadat akarod mutogatni, akkor keress más balekot!

– Az öcsédről van szó – jelentette be egy kicsivel komolyabban, így nehezebben tudtam neki nemet mondani.

– Öt percet kapsz! – tártam ki az ajtót, hogy bejöhessen. Úgy billegett el előttem abban a szuper magasságú cipőben, mint egy díva, de akárhogy riszálta magát előttem, valahogy hidegen hagyott.

Kényelembe helyezte magát a kanapén, de arra ügyelt, hogy minél jobb rálátásom legyen hosszú combjaira, ám ez sem érdekelt. Csak azt szerettem volna, ha minél hamarabb elhúzza a csíkot, és végre valaki fontosabbra koncentrálhatok. A táskájában kutakodott, majd felém nyújtott néhány fényképet...

– 

Ez meg mi? – néztem rá értetlenül. Olyan volt, mintha valaki kétes alakokkal üzletelt volna, majd papírzacskókat nyújtottak volna át neki, amiben piros-kék pirulák, rózsaszín pirulák, és még csomó más volt. A közeli képek erre koncentráltak, a távoliakon viszont éppen öcsém arca nézett vissza rám. – Mi a fene ez?

– 

Tudod arra jártam, és feltűnt az öcséd... Kíváncsi voltam arra, hogy mit csinál arra felé – fogott bele a lány, ördögi vigyorral a képén.

– 

Te követed YoonHo-t? – megdöbbenve néztem rá.

– 

Nem, mondom, hogy arra volt dolgom... De nekem nagyon úgy tűnik, hogy ha ezzel elmegyek a rendőrségre, az öcséd igazán rosszul járhat vele, Sőt mivel – újabb kutakodás után gondosan elcsomagolt kis zacskót vett ellő. – Ezt ő hagyta el, semeddig nem tart egy ujjlenyomatot találni rajta. 

Ugye tudod, hogy ha rajtam műlik, az öcséd élete végéig a börtönbe kerül...

– 

Ez nem bizonyít semmit, és tudok valakit, aki ezt akkor sem fogja hagyni – védtem meg az öcsémet, de tudtam, hogy Jin nem lesz hajlandó megint kimenteni YoonHo seggét.

– 

SeokJin oppa fog mindig kiállni melletted, főleg, ha meg tudja, hogy mennyire is epekedsz az amerikai ribi után.

– 

Mit akarsz tőlem, valójában?

– 

Hát nem egyértelmű – kacarászott vidáman, engem majd szétvetett az ideg. – Jelentsd be, hogy mi egy pár vagyunk, egészen addig, ameddig én így döntök.

– 

Felejtsd el! – vágtam rá azonnal. – Nem vagyok hajlandó újra összejönni veled!

– 

Akkor majd gyakran látogasd az öcsédet, azt a szerencsétlent...

– 

Mik a feltételeid? – puhatolóztam, hogy azért minél jobban kijöhessek ebből a szar helyzetből, de abban biztos voltam, hogy a testvérem nem ússza meg, mert előveszem, és úgy lecseszem, hogy azt megemlegeti.

– 

Azt akarom, hogy minden legyen úgy, ahogyan régen. Te és én egy pár leszünk, újra bekerülök a bandába, az engem megillető helyen... – Itt felállt, és közelebb lépett hozzá, erős parfümjétől szédülni kezdtem, és amikor a nyakam köré fonta a karjait, irtózatosan szerettem volna ellökni magamtól. Tudtam, hogy ezzel lőttek az összes tervemnek...

– 

Van még valami? – kérdeztem meg végül. – Mert akár most mehetnél is!

– 

Tartsd távol magad, attól az amerikai ribanctól, és senki sem tudhat az egyességünkről! – duruzsolta a fülembe, majd nyomott egy puszit az ajkaimra.

Lefagytam, reagálni sem voltam képes rá, egyszerűen szerettem volna elmenekülni, minél messzebb, hogy végre Laney-vel lehessek, de ennek most már nulla az esélye.

– 

Ezért egyszer még nagyon pórul jársz! – ziháltam a haragtól, és a tehetetlenségtől.

– 

De addig örömmel fogom végignézni, amíg teljesen kikészülsz, hogy nem kaphatod meg azt, akit szeretsz, legalább érezni fogod azt, amin nekem keresztül kellett mennem... – húzta gúnyos mosolyra az ajkait, majd intett, hogy távozik.

Össze törve néztem, amint kisétál az ajtón, és becsapja maga mögött, én pedig alig vártam, hogy öcsém megérkezzen, hogy átrendezhessem a képét, hogy szembesíthessem azzal, hogy miatta teljesen tönkre ment az életem...


/ ByulYi/


Sikernek fogtam fel a kalandunkat... Bár teljes mértékben meg kellett értenem Laney-t, hogy nem akar az efféle lúzereknek a tanára lenni. Minek képezzünk ki olyanokat, akik teljesen nullák. Miután rávettem a lányt, hogy tegyen ki a művészeti egyetem előtt, megdöbbenéssel állt a kérdésem előtt.

– 

Csak nem HoSeokhoz indulsz? – tette fel a legegyértelműbb kérdést a lány, amikor leparkoltunk az épület előtt. Rajta még mindig az overall volt, de jobb is, hiszen egyetlen kör alatt is meg lehet annyira izzadni, abban az öltözetben, hogy jobb, ha utána közvetlen lezuhanyzik az ember. – Van egy olyan sanda gyanúm, hogy már teljesen elvesztél...

– 

Ez nem igaz – tiltakoztam. – Csak szórakoztató, mindösszesen ennyi.

– 

Aham, persze... Már csak a szívecskék hiányoznak a háttérből – vigyorodtam el.

– 

Ott még nem tartok – védekeztem.

– 

Ebből már nem jössz ki – vágott vissza.

– 

Mondtam már, hogy szemét vagy!

– 

Egy párszor...

– 

Neked sem ártana, ha rástartoltál YoonGira – váltottam témát. – Mielőtt valaki más teszi meg...

– 

Csak elég nehéz találkozni is vele, hogy ne tudjon róla senki – sóhajtott lemondóan.

– 

Hát vegyél egy zuhany, és ugorj át hozzá! Ha valaki kérdezne engem, hogy merre jártál, majd kitalálok valamit! – ajánlottam fel.

– 

Köszi, igazán sokat számít ez nekem! – ölelt meg futólag. – Menj, és érezd jól magad!

– 

Meglesz! – bólintottam, majd kiszálltam az autóból, hogy a hatalmas épület monstrum felé vehessem az irányt.


Több szempontból is szerettem volna errefelé jönni, hiszen engedélyt kaptam arra, hogy az alagsorban lévő termek valamelyikében gyakoroljak, de ennek ellenére még nem próbálkoztam meg vele. Nem tudom, talán attól tartottam, hogy lebukok, és éppen HoSeok vesz észre, ám a dolgok érdekes fordulatot vettek, amikor leértem azon a lépcsőn. Erőteljes ütemű zene hallatszott ki a teremből, így kíváncsi voltam, hogy ki vagy épp kik lehetnek odabent, hiszen azt is hallottam, amint cipők nyikorognak a padlón, egy-egy hevesebb lábmunkánál. A folyosó kihalt volt, és ahogyan közelebb értem, éppen Jung HoSeok hangja csapta meg a fülemet, amint az ütemekhez párosított számokat mondogatott. Tehát nem egyedül volt odabent, és amint feltűnt, hogy az ajtó egy résnyire nyitva van, egyszerűen nem bírtam ki, hogy nem pillantsak be.

A szívem kihagyott egy ütemet, amikor megpillantottam a fiút... Eszméletlen mozgása volt, de kimerültnek tűnt, viszont még így hihetetlenül szexi volt, amint az izzadságtól nedves fürtjei a homlokára tapadtak. Elnéztem volna egy darabig, már csak azt, ahogyan táncol, még ha ezzel le is bukott, hogy nem mondott igazat, és valójában táncos... Vagy meg meglehet, hogy valóban a hobbija... Mindegy is... A bámészkodásomba az zavart be, hogy meg láttam azt a lányt, akivel táncolt... YooA... Azt hiszem, ez volt a neve... Ő sem mozgott rosszul, de a szigorú számolás ellenére is lemaradt, és nem tudta pontosan követni az utasításokat...

– 

A fenébe! – szitkozódott HoSeok, majd lenyomta a zenét. – Már huszadszorra vesszük végig, de te mindig lemaradsz egy ütemmel. Mi van veled?

– 

Nem bírok úgy koncentrálni, ha tudok, hogy még esélyem sincs arra, hogy komolyabbak legyünk, mint munkatársak – fogott bele a picsogásba a lány, mire kissé meghökkentem. Addig tudtak együtt dolgozni, és a lány is ügyesebb volt, míg ki nem derült, hogy a fiú érdeklődik irántam. Micsoda egy átlátszó duma...

– 

Érdekes, eddig nem volt ezzel baj, pedig ByulYi előtt is csak a kollégám voltál semmi többi – nevetett fel a fiú, de a hangja tele volt gúnnyal. – Ha nem szeded össze magad, kénytelen leszek lecserélni téged.

– 

Nálam jobbat úgy sem találsz...

– 

De lehet, hogy találok, de ennek ellenére is inkább azt szeretném, ha maradnál.

– 

Miért? – ragyogott fel a lány arca.

– 

Mert tehetséges vagy, de ha nem tudod elvonatkoztatni a munkát a magánélettől, kénytelen leszek megválni tőled – határozta el magát a fiú, mire YooA kissé sértődötten távozott.

Csupán egyetlen lenéző pillantást vetett rám, majd hátat fordított, és szinte elszaladt. Befelé lestem, HoSeok éppen akkor szabadult meg a pólójától, és az egyik törülközőért nyúlt. Szerettem volna elmenni, de a lábaim gyökeret vertek, és amint a tekintettem találkozott a fiúéval, kis híján szívbajt kapott. Nem mondtam volna túl izmosnak, de szikár volt, és határozottan tetszett, amit látok, ám ennek ellenére nem kicsit sikerült őt zavarba hoznom.

– 

Te mióta ácsorogsz ott? – kapott magára egy másik felsőt, amit őszintén szólva, azért bántam.

– 

Ööö... – kerestem a szavakat, de semmi nem jött a számra. – Nem régóta, én csak...

– 

Úgy tűnik, hogy lebuktam – jegyezte meg mosollyal az arcán.

– 

Hát még mindig lehet, hogy csak unalmadban csinálod ezt – vontam meg a vállam.

– 

De ha már te láttál engem táncolni, nem lehetne arról szó, hogy most én is lássalak – tudakolta, mire elvigyorodtam.

– 

A jó dolgokat ki kell érdemelni – löktem meg a vállát.

– 

Egyébként mi célból jöttél el errefelé? – faggatott ismét.

– 

Csak érdeklődni, hogy van-e valami programod estére...

– 

Hát a fiúkkal ilyenkor leszoktunk menni egy bárba, vagy valami hasonlóba.

– 

Nekem az is jó.

– 

De ha kettesben szeretnél valamit – csillant fel a szeme.

– 

Ó, nem! Nekem tökéletesen jó lesz, ha a többiekhez csatlakozunk, maximum felkaroljuk YunSoo-t...

– 

Na, akkor ezt megbeszéltük! – csapta össze a tenyerét vidáman, majd megindult a cuccaiért. – Bár előtte még lehet, hogy beugranék a kollégiumba, feltétlenül vennem kéne egy zuhanyt.

– 

Éppen mondani akartam – helyeseltem.

– 

Ez egyáltalán nem volt szép – ráncolta a homlokát, mire kacarászva indultam meg kifelé az épületből, a lehető legjobb társasággal.