22. fejezet - Gyilkos pillanatok

/YoonGi/

Kellett pár perc mire észhez tértem, mire feldolgoztam a hallottakat. Abban a pillanatban NaYeon keze nyomát éreztem a történtekben, még akkor is, ha valójában milliónyi lehetőség van egy balesetre, arról nem is beszélve, hogy még nem tudtam semmit sem. Anyám a vonal másik végéről a nevemet mondogatta, a hangja tele volt aggodalommal.

– Jól vagyok! – vágtam rá gépiesen a kérdésre, hogy minden rendben-e. Ám semmi sem volt rendben. – Hazamegyek!

– És a tanulmányaid?

– Csak egy hétre. Ott kell lennem mellette.

– Itt vagyunk mi is, édesapáddal, majd hívunk, ha van valami.

– Nem! Majd igazgatói engedéllyel távozom.

– Rendben, ahogy gondolod! Mikor érkezel?

– Hétfőn – feleltem. – Amint beszéltem az igazgatóval.

– Várunk. Vigyázz magadra! – Megszakította a hívást, de a hangja az utolsó pillanatig tele volt kétséggel, és fájdalommal, s én teljes mértékben átéreztem a helyzetét, még akkor is, ha egy cseppet olyan gyanúm támadt, mintha le akart volna beszélni a hazautazástól. Pedig arról még az égiek se tudtak volna lebeszélni.

-

Vasárnap ki sem tettem a lábam a lakásból, a telefonra nem reagáltam, pedig HoSeok keresett, na meg Jin is, de vele aztán semmiképpen sem akartam beszélni. Ehelyett végigszenvedtem a napot, hogy este becsomagoljak, majd amint a diri engedélyt ad arra, hogy távozzam, fogom a cuccom, felpattanok egy vonatra, és már húzom is haza.

Egy pillanatig sem hazudtam az igazgatónak, elmondtam neki, hogy mi a helyzet, hogy mi célból szeretnék elmenni, és teljesen őszinte voltam hozzá. Persze együttérzését fejezte ki, meg sajnálkozott, de ezzel határozottan nem voltam előrébb. Viszont nem akadékoskodott, és egy hetes igazgatói szüneten leszek.

Csupán egyetlen fontos dolgot kellett volna elintéznem, de arra semmilyen porszemnyi esélyt sem láttam, hiszen a történtek után Laney egyszerűen levegőnek néz. Megértettem, de akkor el kellett mondanom neki végre, hogy mit miért tettem, akár érdekli, akár nem.

Bekopogtam az ajtón, de senki sem nyitotta ki, így egy csalódott sóhajjal nyugtáztam, hogy ma sem fog kiderülni az igazság. De aztán...

– Engem keresel? – hallottam meg a hangját a hátam mögül. Egy másodperc erejéig vissza akartam szólni, olyan szokásos YoonGi stílusba, de túlzottan magam alatt voltam ahhoz, hogy önmagam legyek.

– Feltétlenül beszélnünk kellene – közöltem vele higgadtan, lehetőleg érzelem mentesen, felkészülve, hogy elküld a fenébe, de határozottan zaklatottnak tűnt.

Gyorsan körbelesett, nehogy véletlenül legyen valaki olyan a környéken, akinek nem kellene, de tiszta volt a terep.

– 

Hallgatlak! – fonta össze a karjait a mellkasa előtt, minimális érdeklődés mutatva az irányomba.

– Sajnálom! Sajnálok minden eddigit! – bukott ki belőlem. – Öcsémet baleset érte, így hazamegyek. Nem tudtam volna nyugodt szívvel elmenni, ha ezt nem mondom el.

– Mi történt vele? – Az arca aggódóvá vált.

– Nem tudom, csupán azt tudom, hogy kómában van. Nézd, Laney! – léptem hozzá közelebb nagy lendülettel. – Az egész NaYeon-dolog az öcsém miatt volt. YoonHo nem éppen jó gyerek, legalábbis eddig nem volt az, én pedig kötelességemnek éreztem, hogy megvédjem. Az a nő vele zsarolt, és nem szerettem volna, ha a börtönben köt ki. Aztán pedig ott van Jin, aki miatt itt lehetek, aki hivatalosan fizeti a tanulmányaimat, és ha nem...

– És ha nem jársz a kedvében, akkor mindennek vége... Tudom... – mondta, majd lemondóan sóhajtott.

– 

Így van, arról nem is beszélve, hogy az a nő, meg a drágalátos edzőtársad, testvérek, és valamiért a fejükbe vették, hogy elválasztanak minket egymástól, ami valljuk be, hogy sikeres volt.

– YongGuk? – nézett rám elkerekedett szemmel. – Ugye ez valami vicc?

– NaYeon ezt mondta, és hiszek neki.

– Vagy lehet, hogy megint kár volt...

– Egy a családnevük, az a nő az apját hibáztatta a dologért, tehát lehet benne valami.

Láttam rajta, hogy elgondolkodik a hallottakon, és igyekszik megemészteni, amit mondtam neki.

– Lehettél volna hamarabb is őszinte – vágta a fejemhez, hogy ilyen szerencsétlen vagyok. – Akkor meglehet, hogy most veled tarthatnék én is.

– Ha Jin rájön...

– Engem már régóta nem érdekel SeokJin. Amióta rám akar sózni egy csomó terhet, azóta számomra megszűnt létezni. Én nem akarok semminek az örököse lenni, én csak nyugodt életre vágyom...

– Én is – mosolyodtam el.

Pár perces némaság után a karjára siklott a pillantásom, hiszen ott sérült meg, miközben engem védett... Én meg itt vagyok, int egy rakat csődtömeg...

– Nagyon fáj? – tudakoltam, és a karjához akartam érni, de nem hagyta.

– Túlélem! – vágta rá azonnal. – Nem olyan veszélyes, mint amilyennek látszik.

– Miért tetted?

– Nem egyértelmű? – vonta fel a szemöldökét. A fejemet ráztam, mire kis híján kiakadt. – Bírlak, te lökött!

– Ó! – Ennyit bírtam kinyögni. – A történtek ellenére is?

– A történtek ellenére is – erősített meg, a szívem pedig szinte táncra perdült.

Szerettem volna egy csókot nyomni a formás ajkaira, de mire belendülhettem volna, megelőzött, és kivételesen örültem az efféle kezdeményezésnek.

– Ha visszajössz, lelépünk valahová, hogy senki se találjon ránk, legalább egy hétvégére – ajánlotta fel, én pedig nem vágytam semmi másra, csak arra, hogy vele lehessek. – De most igyekezz! Hívj fel, hogy mi van az öcséddel!

– Mindenképpen! – bólintottam, majd egy újabb, de ezúttal hevesebb csók után bebillentem az ajtón túlra.

-

Ideges és boldog voltam egyszerre. Talán rámenősebbnek kellett volna lennem, jobban szembemenni a szabályokkal, és beszélni Laney-vel. Bár valljuk be, sokkal együttműködőbb volt, mint eddig bármikor. Aztán, amikor letett a vonat, az idegességem egyre erősebb lett, és nagyon örültem volna, annak ha valami pozitív változás történik az öcsém állapotában.

A cuccaimmal együtt mentem be a kórházba, aminek címét még a vonat úton kértem el, és mindkét szülőm fáradtnak, és nagyon nyúzottnak tűnt, ám valahogy amint megpillantottak, az arcuk felderült, talán csak azért mert engem egy darabban látnak.

– Mi történt? – faggattam őket azonnal.

– Egy taxiban ült, amikor egy másik kocsi szabálytalanul áthajtott a piroson, és beléjük ment. A... a taxisofőr a helyszínen meghalt, YoonHo meg koponyasérülést szenvedett, több csontja eltört. – Láttam anyámon, hogy sírni fog, így nem voltam rest magamhoz ölelni.

– Rendbe fog jönni – vigasztaltam. – Erős fiú.

– Egy darabig mesterséges kómában volt – vette át a szót apám. – Csak amikor megpróbálták felébreszteni, nem reagált semmire.

– Az mondják az orvosok, hogy minél több időt van kómában, annál kisebb a valószínűsége, hogy felébred.

– Fel fog ébredni – biztattam őket, és közeben magamat is, hiszen nem tudtam, hogy valójában, mire is számítsak.

/Laney/

Madarat lehetett volna velem fogatni, és úgy mentem be az óráimra, hogy nem érdekelt senki és semmi. Bár meglepően gyanúsan tekintgetett az irányomba Bang tanár úr, vele aztán akkor is jobb lesz, ha vigyázok.

ByulYi csupán este felé bukkant elő, nem nagyon érdekelte, hogy órán kell lennie, és nem győztem hallgatni, hogy mennyire ámulatba ejtő hétvégéje volt. Kértem, hogy mellőzze a részleteket, nem voltam kíváncsi HoSeok teljesítményére, annak viszont örültem, hogy hivatalosan is egy párt alkotnak. Elterveztük a lánnyal, hogy másnap suli után elmegyünk vásárolni, mert szeretne beszerezni egy-két pikáns ruhadarabot. Nekem meg csak jót tett volna, ha kimozdulunk, mert nagyon, de nagyon szerettem volna neki elmesélni, hogy mi történt. Egyrészt, hogy kibékültem YoonGival, illetve hogy szerintem YongGuk volt az, aki ránk támadott még odakint Amerikában.

Ám se meddig sem jutottunk el, mert a kedvemet egy váratlan, és kicsit sem kellemes személy lombozta le... Kim SeokJin...

– Ugye, hogy nem számítottál rám? – kérdezte köszönés helyett.

– Mondd, hogy mit akarsz, majd tűnés! – közöltem vele jeges hangon. Na vele aztán végképp nem fogok jópofizni...

– Megzavartam a lányos bájcsevejt? – gúnyolódott. Nem is igazán ismertem rá, eddig nem volt ekkora bunkó.

– Vásárolni indultunk volna – szólt közbe ByulYi. – És nagyon sok helyre be szeretnénk térni, tehát ne tarts fel minket!

– Csodás! – csapta össze a tenyerét a fiú, amin meglepődtem. – Akkor vehetsz is magadnak valami igazán elegáns öltözetet, mert pénteken hivatalos vagy egy ünnepségre.

– Felejtsd el! – vágtam rá azonnal.

– Kötelező a megjelenés, vagy szeretnéd, ha a kocsiddal valami történne? – A szeme villámokat szólt, én pedig kezdtem egyre dühösebb lenni.

– Ugye tudod, hogy ez zsarolás? Ha valami baja lesz az autómnak, halott ember vagy!

– Az én kezem igen messze elér.

– Csak azért, mert van pénzed, még nem tehetsz meg mindent.

– Ó, dehogynem! Te is megtehetnél, drága kuzin, ha nem lennél ennyire makacs.

– Mi a fenének ez a nyomi felhajtás?

– Megkapom apám cégének egy részét, és emiatt tartok összejövetelt. Nem leszünk sokan, úgy ötvenen, de mivel neked is illene átvenni azt, amit rád hagytak, hátha kedvet kapsz.

– Erről le is mondhatsz!

– Kár azért a szép autóért!

– Mi a franc van veled? – emeltem fel a hangomat. – Ha nem YoonGival zsarolsz, akkor a kocsimmal.

– Úgy tűnik, hogy már lemondtál arról a szerencsétlenről. – Vissza akartam vágni, hogy nem valójában nem, hiszen most öntöttünk tiszta vizet a pohárba, illetve tiltakozni is nagyon szerettem volna, hogy YoonGi nem szerencsétlen, hanem egy imádni való, laza srác, akinek hatalmas szíve van, de csendben maradtam.

– Ha a kocsimnak bármi baja is lesz, én tényleg nem állok jót magamért!

– Belépés csak meghívóval – nyomta a kezembe a csicsás papírt, majd hatalmas, és ördögi vigyorral a képén távozott.

– Olyan mintha megszállta volna egy démon – elmélkedett ByulYi.

– Nem, ez rosszabb, ez az ördög maga...

-

Még a hideg is futkosott a hátamon, amikor abban a hosszú, bordó, baloldalon magasan felhasított ruhában kiszálltam a taxiból. Magasított nyakú, és ujjatlan kivitelű volt a ruhám, és természetesen a kedvenc bőrdzsekimet vettem fel hozzá. Sosem okozott gondot a magassarkúban való ténfergés, de hiába volt kicsivel szélesebb a sarka a pántos fekete szépségnek, mégis alig álltam a lábamon az idegességtől. Természetes volt a puccos légkör, a meghívómat a biztonsági őrnek adtam, viszont sem a kabátomat sem a kis táskámat nem voltam hajlandó leadni, hiszen ha valami olyan történik, azonnal lelépek. Odabent is voltak biztonsági emberek, és meglepődve tapasztaltam, hogy igen külföldi vonásaik vannak. Minden apró kis neszre odafigyeltem, a gyanús mozgásra figyelve, de azt más észre sem vettem, az andalító, nyálas zene mellett, hogy valakik a nevemet mondogatják.

– YunSoo! De jó, hogy látlak! – örvendezett anyám, akinek nagyon nem tudtam örülni. Meglepően csinos volt, a nagynénémmel együtt, aki hasonlóan kicsípte magát. Talán ebben a pillanatban észleltem a köztük lévő hasonlóságot.

– Noona! – Az öcsém volt az egyetlen, akinek örülni tudtam, azonnal leguggoltam hozzá, és úgy körbe ölelgettem, hogy kis híján kiszorítottam belőle a szuszt is. – Úgy hiányoztál!

– Te is nekem! – pöcköltem meg az orrát játékosan, mire nevetésben tört ki.

– Eljöhetnél gyakrabban is! – figyelmeztetett anyám szigorúan. – Az öcsédnek szüksége lenne rád!

– Nekem meg a nyugalomra, és a sznob mentes légkörre – vágtam vissza.

– Meg tudtommal lenne egy csomó papír, amit alá kéne írnod – folytatta.

– A fiam szerint fontos – erősítette meg a nagynéném.

– Neki csak az a fontos, hogy tönkre tegye az életemet! – közöltem velük váratlanul, majd otthagytam őket, a kiakadt pillantásukkal együtt.

Egyszerűen nem akartam itt lenni, a vállamon a kabátom, bármikor leléphettem volna. Nem volt nagy kaja, inkább állófogadás volt, sok pezsgővel, meg igen cuki is falatkákkal, de semmi sem ment le a torkomon. Ittam egy kis pezsgőt, de mindösszesen ennyi, az úri népek meg eltáncolgattak a komoly zenére is. Olyan voltam, mint valami kívülálló...

Hiányzott ByulYi társasága, de őt sajna nem hozhattam magammal, bár különösebben nem bánta a dolgot, mert legalább HoSeokkal tölthette az idejét. Meg vártam YoonGi hívását is, de egész héten nem hívott, pedig már péntek volt. Aggódtam érte, és a testvéréért is, hiszen ha már megoldódni látszott a kettőnk ügye, nagyon nem hiányzott valami fennakadás.

Aztán rövidesen elhallgatott a zene, és Jin apja vette át a mikrofont.

– Köszönöm mindenkinek, hogy eljött! – fogott bele. Ő állt a tömeg közepén, Jin nem messze tőle, de láttam, ahogy a kezében megremeg a mikrofon. Láttam rajta, hogy nem nagyon tetszik neki, amit tennie kell. – Az este azért került megrendezésre, hogy megünnepeljük azt, hogy a fiam, SeokJin, elég felnőtté vált ahhoz, hogy levegyen némi terhet a vállamról, így a cégbirodalom egyik része, ami pillanatnyilag egész Dél-Korea ingatlan piacát uralja, az övé legyen, és feladata között a világszerte való terjeszkedés legyen. Gratulálok, fiam!

Itt látványos kézfogás, ölelkezés vette kezdetét, melyről úgy ötven kép készül, de a szívélyesség ellenére, szinte tapintható volt a feszültség kettőjük között.

Ám az este folytatódott, újabb tánccal, újabb falatkákkal, és még több pezsgővel, számomra meg temérdek unatkozással. Egyre jobban azon agyaltam, hogy elmegyek, kinek is tűnne fel, hogy ott vagyok, vagy sem, majd láttam, hogy Jin odasúg valamit az anyjának, aki megpaskolta az arcát. A fiú indulni készült, pedig ez az ő estéje volt, ezért kellettem én ide, hogy lássam, mi lenne a dolgom, úriasan viselkedni, óriási körítéssel részt venni valami részvényesedésben... Hát kösz nem... Mindenki megtarthatja magának ezt a szánalmas játszmát.

Már-már az ajtón kívül jártam, amikor valami hatodik érzék veszélyt jelzett, és az a biztonsági őr, aki beengedett, egy pisztolyt rántott elő a belső zsebéből, és nem emberekre, hanem a plafonon lévő meseszép csillárra lőtt, ami bár nem esett le a földre, üvegszilánkok zuhantak a földre. A lövés azonnali pánikot keltett, és mindenki sikítozva rohant, amerre látott, miközben a többi biztonsági ember is fegyvert rántott. Nem tűnt úgy, mintha emberre mennének, csupán pánikot akartak kelteni, ami be is jött, de nem hagyhattam veszélyben a család tagjaimat. Azzal indítottam, hogy megszabadultam a cipőmről, és az egyik nagyobb asztal alá bújva, igyekeztem megközelíteni a pánikoló rokonjaimat. Először anyám lábát kaptam el, aki felsikított volna, elárulva a helyzetemet, így sebesen kidugtam a fejem.

– Ide le! – utasítottam, majd megragadtam az öcsém karját, anyám pedig a nővérét.

– Azt hittem, elmentél! – sopánkodott anyám.

– Terveztem, de milyen jó, hogy nem tettem! Hol van Jin? – fordultam MinJae irányába.

– Azt mondta, nem érzi jól magát, és hazamegy – hangzott a válasz. – Szerinted ezek az emberek őt akarják? – Láttam a pánikot az arcán.

– Nem! – vágtam rá azonnal. – Ezek nagyon valószínű, hogy engem, vagy épp minket.

Anyám tudta, hogy mire gondolok, láttam az arcán, és jobban pánikba esett, mint kellett volna.

– Nyugi! – intettem le. – Az asztal alatt fogunk kijutni innen.

– Hova viszel minket?

– Biztonságosabb helyre...

Annyira nem is tűnt nehéznek a dolog, de néha kilestem, hogy mi a helyzet odakint. A legtöbben a többi asztal alá bújtak, egy részük, egy máik helyiségbe bújt, a rokonjaimat, pedig a takarító helyiségbe fogom rejteni, mert az van a legközelebb a kijárathoz, egy sötét folyosón. Ott senki nem fogja keresni őket. Láttam, hogy Jin apja az egyik emberrel küzd, de amikor tarkón vágták a fegyverrel, akkor liszteszsákként zuhant a földre. Őt is meg kellett volna mentenem, de először más volt a cél. Főleg az öcsém miatt aggódtam, hiszen csak tíz éves, meg fogja viselni a lelkét, ha valami olyat lát, amit nem kellene.

– Ide be! – téptem fel az ajtót, és tessékeltem be őket. – KyungSoo! Vigyázz anyuékra! – A fiú bólintott, majd elkomorodott.

Vissza kellett mennem megnézni, hogy mi van oda bent. A biztonsági emberek csupán sakkban tartották a vendégeket, de nem bántottak senki. Csupán Jin Apjának kellett szembenéznie egy fegyverrel. Körbenéztem, és a gyomrom görcsbe rándult, amikor megláttam azt a kétszínű kuzinomat, akinek semmi baja sem volt, csak el akarta terelni a gyanút magáról. Kilestem az egyik nagy váza mögül, Jinre pillantottam, akivel a központi fegyveres felvette a szemkontaktust. A fiú bólintott, mire a férfi lőtt, és a szemem előtt végezte Jin apját, aki meg rezzenéstelen arccal végignézte az esetet.

Azonnal szédülni kezdtem, rosszul voltam, ki akartam innen jutni, és nagyon azt akartam hinni, hogy rosszul láttam, hiszen a következő pillanatban már Jin ott sem volt az emeleten. Olyan, mintha látta volna a jelenlétemet, és most retteghetek attól, hogy valamikor az én rokonjaimat végezteti ki, ilyen aljas módon.

Annyira imbolyogtam, hogy levertem a vázát, ami nagy csörömpöléssel tört össze, így a gyilkos éppen rám fogta a fegyverét. Ha nem bukok le, biztosan eltalál, de valahogy ügyesebb volt, és az egyik pillanatban rossz felé akartam kitérni előle, és a hajamba kapaszkodott, úgy vonszolt el egy szabadabb területre. A többi férfi lelépett, mintha jól végezték volna dolgukat, de az emberek annyira féltek, hogy mukkanni sem mertek. Persze nem voltam elveszve, vettem egy mély levegőt, vagy egy gyors, de erős mozdulattal hasba rúgtam az ellenfelem. A hajam kissé bánta az esetet, de amikor a fegyverrel néztem farkasszemet, a kezemmel próbáltam kicsavarni a kezéből. Jobbra csavartam, majd balra, a testi erőmet, meg a tapasztalatomat használva, és ugyan a fene se tudja, hogy az én ujjam, vagy az övé volt a ravaszon, de egyetlen lövés hangzott el... A vendégek megint felsikoltottak, a vér pedig megfagyott az ereimben, hogy nekem végem... Ám pár pillanattal később egy vérző sebbel lett gazdagabb az ellenfelem, miközben összeesett... A szájából vér szivárgott, majd holtan terült el a padlón, én pedig összeroskadtam annak súlya alatt, hogy mit tettem, de akkor már nem tudtam megállítani a könnyeimet...

Omona!? Megöltem valakit....

21. fejezet - Lövésnyom a kulcscsont alatt

/ Laney/


Szerettem volna beszélni YoonGival, és az, hogy itt voltunk egy teljesen semleges környezetben, mindkettőnknek egyszerűbb lett volna a helyzete, hiszen egyikünket sem figyelte volna senki. Ugyan tény és való, hogy ByulYi apja egy seggfej, és a lány helyében én is hasonlóan szép dolgokat vágtam volna a fejéhez, ha az én apám lenne. Kár, hogy az én apámmal már nem beszélhetek soha többet. Néha elgondolkodom azon, hogy milyen lenne, ha még mellettem lenne, vajon a széltől is óvna, és nem hagyná, hogy ilyen idióta módon éljem az életemet, vagy egyáltalán mennyire lenne büszke rám, a versenyeimet illetően. Ezt már sajnos nem fogom megtudni soha... Anyámmal inkább nem beszéltem, nem érdekelt a hegyi beszéde, és azóta sem vágytam vissza abba az úri környezetbe, egyszerűen nem vagyok odavaló. Csak abban bizakodtam, hogy öcsémnek jól megy a sorsa, és úgy bánnak vele, ahogyan azt megérdemli. Legalább felhőtlen gyerekkora lehet, amilyen nekem volt, egészen apám haláláig. Utána mentem a süllyesztőbe. Bár őszintén megvallva, hiányzott a kis srác, a rengeteg kérdésével, és ha más miatt nem is, miatta csak haza látogatom, vasárnap.

Ám sajnálatos módon nem találtam meg YoonGit, így veszélyesebb terepen kell beszélgetésre kapnom, és hiába laktam vele szemben, ez mit sem könnyített a helyzetünkön. Még mindig nem értem, hogy miért nem lehetek vele, ha egyszerűen ismerjük egymást, sőt még alaposabban ismerni akarom. Még mindig ott a lehetősége annak, hogy mindent bevallunk Jinnek, és akkor hátha, de amilyen álomvilágban és az a srác, nem sok esélyt láttam a sikerre. Arról meg nem is beszélve, hogy csak akkor engedne mindent, ha átveszem az örökségemet, csak éppenséggel a fenének sem kell ekkora hatalom és pénz, azzal csak a baj van, és nem lehetnék szabad. Bocs, de erre semmi szükségem...

Először a kocsimhoz kellett jutnom, ami éppen azon étterem közelében állt, ahonnan rendőri kíséret vitt el minket. Őrület, hogy az ember már meg sem védheti magát, mert akkor ő kerül bajba, micsoda egy idióta rendszer. Tehát taxiznom kellett a kocsimért, és kis híján már éjfél volt, mire visszaértem a kollégiumba. Áldottam az eszem, amiért nem közvetlen az étterem előtt álltam meg, mert a lekerítés miatt nem juthattam volna hozzá. Tehát bepattantam és olyan sebesen igyekeztem a célom felé, mintha az életem múlna rajta.

-

A folyosókon gyér volt a fény, és amikor a megfelelő emeletre értem, halk beszélgetés hangja hallatszott. Az egyik hangban éppen YoonGit véltem felfedezni, a másik meg egy női hang volt, fojtott hangon beszélt, semmit sem értettem abból, hogy mit magyarázhat a fiúnak. Óvatosan lépkedtem, mert valljuk be, nagyon kíváncsi voltam, hogy kivel is állok szemben, de amint szembesültem vele, a szívem kihagyott egy ütemet, és egyszerűen nem tudtam észhez térni.

A lány nem más volt, mint NaYeon, és hatalmas élvezettel falta YoonGi ajkait, amire annyira vágyakoztam, de ezek után még jobban levegőnek fogom nézni. Vetem egy mély levegőt, mintha nem is érdekelne a közjáték, de a lány rám emelte a pillantását. YoonGi egy pillanat múlva már azon volt, hogy távol tartsa magától a lányt, ami annak volt köszönhető, hogy megjelentem. De nem kellett a színjáték... Ezért aztán kár volt megmentem az életét, nem is érdemelte meg, én pedig gazdagabb lettem egy sérüléssel, ám a szívem sérülései sokkal jobban fájtak. Annyira szerettem volna vele lenni, de ezek szerint ő nem engem választott, hanem ezt a nőt, én pedig jobban teszem, ha lemondok róla végérvényesen. Csupán félszemmel lestem a fiúra, úgy tűnt, mintha bántaná a dolog, és mintha szólásra nyitotta volna a száját, de úgy léptem be az ajtón, mintha misem történt volna. Számomra egy fejezet itt és most lezáródott az életemben.


Hiába vettem egy józanító hideg zuhanyt, a fejemben akkor is az a fránya jelenet járt, szükségem volt egy kis kikapcsolódásra, egy kis száguldásra, így nem törődve azzal, hogy lassan egy óra van, magamra vettem a sportöltözetem, és a sisakkal a kezemben igyekeztem lelépni. Örültem annak, hogy kevesen vannak az utcákon, kimaxoltam a sebességkorlátot, de ez még mindig nem volt elég ahhoz, hogy jobban érezzem magam.
Meg sem lepődtem azon, hogy zárt ajtók fogadnak, a hatalmas vaskapu legalább száz méterre volt a bokszutcától, oda lehetett lehajtani először, és onnan lehetett a pályára menni. Jól ki volt találva a rendszer, és a legelején a biztonsági őrt kellett meggyőznöm. Bekopogtam az üvegablakon, és ezzel sikerült felébresztenem a férfit, aki a lábát az asztalra téve szundikált. Igazán megbízható munkaerő...

– Elnézést! – szólítottam meg, mire felriadt, és kis híján leszédült a székről. – Beengedne egy kicsit, kérem! – vettem elő az illedelmes arcomat.

– Nincs egy kicsit késő a száguldozáshoz? – nézett rám gyanúsan.

– Ahhoz sosincs késő – vigyorogtam.

– A pálya elég veszélyes éjszakánként, és nem vállalok felelősséget azért, ha esetleg feldobod a talpad! – fenyegetőzött, de valahogy megértettem az aggodalmát. Hiszen be sem engedhetne...

– Tudok magamra vigyázni! – győzködtem.

– Nem bánom – vonta meg a vállát, majd megnyomott bár gombot, és az ajtó nagy hanggal kinyílt. – Egy órát tudok adni, maximum.

– Az tökéletesen elég lesz – hálálkodtam. – Köszönöm. – Megindultam volna, de még volt valami közlendője, amivel meglepett.

– Azért ne lepődj meg, nem te vagy az egyetlen, aki nem tud aludni.

– Van valaki más is a pályán? – vontam fel a szemöldököm, mert nem hallottam az autó hangját.

– Nem a pályán, a bokszutcában, barkácsol.

– Oda nem szeretnék bemenni, csak megyek pár kört, és más itt sem vagyok.

– Okos ötlet – vigyorodott el a férfi, majd intett nekem.

Beszálltam a kocsimba, és azon agyaltam, hogy vajon ki lehet itt még, éjnek évadján, ám amint elhajtottam a bokszutca előtt, egy pillanatra mintha YongGuk sziluettjét pillantottam volna meg. Annyira nem érdeket, mint pasi... Eddig a pillanatig, amikor amúgy is a romokban hevertek az érzéseim. De vajon, hogyan bírnék bemenni egyáltalán az óráira, ha valami lenne köztünk? Szerintem sehogy, egyszerűen nem bírnék ránézni sem, mindig eszembe jutna, hogy mit tettem...

De ennek ellenére is nagyon kíváncsi voltam arra, hogy mi a fenét keres itt, így leparkoltam a kivilágított helyiség közelében. Óvatosan belestem a vaskos függöny mögé, és valóban ott volt teljes nagyságában, és azzal szuper szexi kócos hajjal. Csupán egy póló volt rajta, meg farmer, és a motorolaj, illetve a benzinszag arra következtetett, hgy valóban barkácsol, még pedig motorokat, pont mint ByulYi. A nagybátyjánál nagy szeretettel szedte szét, majd rakta össze a motorokat, én pedig mindig ki voltam azon akadva, hogy ennyire precízen megcsinálja minden egyes alkalommal. Ám ezúttal YongGuk szakértelmén döbbentem meg, és amint találkozott a tekintetünk, a szívem kis híján egy vonat sebességére kapcsolt. Ha nem a tanárom lenne, már rég alatta kötöttem volna ki, egy felpaprikázott pillanatomban, amikor nem tudok épp ésszel gondolkodni.

– Micsoda kellemes meglepetés! – mosolyodott el, mire enyhén szólva megszédültem, csupán a lehengerlő mosolyától. – Mit keresel itt, YunSoo?

– Nem tudtam aludni – vontam meg a vállam. – Szükségem volt egy kis kikapcsolódásra

.

– Minden rendben? – nézett aggodalmasan, de ennek ellenére annyira azért nem bíztam benne, hogy kifecsegjem a YoonGival kapcsolatos érzéseimet. – Elég szarul nézel ki. Verekedtél valakivel? – utalt a halovány kékes foltokra a szemem mellett.

– Nem – vágtam rá azonnal. – Volt egy kellemetlen találkozásom az egyik bokszzsákkal.

– Egészen biztos vagy benne? – A pillantása egésze a vesémig hatolt, ám amikor levette a kesztyűt, és megtörölte a kezét, közelebb jött, parfümjének karakteres illatától, egyszerűen szédelegtem, s olyanná váltam, mint egy szerelmes tini.

– Igen – bólintottam. Azon voltam, hogy távolságot tartsak, mert határozottan nem lett volna jó, ha elvesztem az önkontrollt, és vagy kifecsegek dolgokat, vagy pedig rá mászok.

És abban a szent pillanatban megelőzött ezzel a gondolattal, amikor finoman meg nem fogta az arcomat két oldalról, és magához vonva, lágyan megcsókolt. SZ önuralomnak, abban a pillanatban vége is volt, és nem érdekelt semmi és senki, csupán a pillanatnyi gyönyör. Éreztem, ahogyan igyekszik kiszabadítani abból a ruhából, de az nem olyan egyszerű dolog, de ennek ellenére elég ügyesen csinálta, mert amint megéreztem a tenyerének forró érintését a meztelen derekamon, ahogyan óvatosan felfelé kalandozik a gerincem vonalán, halkan fel sóhajtottam. Újabb csókot kaptam tőle, de ezúttal kissé hevesebbet, amit nem voltam rest viszonozni. Azon voltam, hogy megszabadítsam a pólójától, ám mint ez sikerült, le is fagytam.

Szexin kidolgozott teste volt, izmos, és tényleg lehengerlő, de amint tekintetem arra a hegre siklott, ami a kulcscsontja alatt helyezkedett el, meglehetősen gyanús lett számomra. Bár a seb teljesen begyógyult, rózsaszínes körvonala volt, és erősen lőtt sebnek tűnt. Az emlékeimben azonnal az az este ugrott be, amikor anyámat meg akarták ölni, és én mentettem meg, még pedig azzal, hogy lelőttem a csávót, mégpedig kulcscsont alatt, pont mint YongGuknál. De a hangja nem volt ismerős, bár azt meglehet oldani, van olyan fejlett a technológia. Arról meg nem is beszélve, hogy neki mi a köze lehetne az én életemhez, hacsak az, amit a suliban terjesztenek róla, egészen véletlenül igaz. Mi van ha éppen őt bérelték fel, hogy intézzen el minket, én pedig itt enyelgek éppen a lehetséges gyilkosommal, de nem tűnt veszélyesnek, hiszen edzeni is vitt, bár látványosan kímélte azt a karját... Persze... Hiszen az még elég friss sérülés volt, mostanra begyógyult, csak a heg maradt meg. Egy ilyen sérülés általában nyolc-tíz hét alatt meggyógyul, és az idő tökéletesen egybe esik...

A szívem szinte ki akart esni a helyéről, és tudtam, hogy nem maradhatok itt, hiszen semeddig nem tartana neki kinyírnia, és simán foghatja arra, hogy baleset volt, ki sem derülne soha.

– Mennem kell! – jelentettem be azonnal, és nem voltam rest magamhoz  v

enni a sisakomat, hogy minél gyorsabban leléphessek.

– Még bele sem lendültem – vonta fel a szemöldökét némiképp sértődötten. – Nem hiszem, hogy megbánnád...

– Az egyáltalán nem biztos – vágtam rá. – Ne haragudj, de megyek!


További szavak nélkül, félig levetkőzve ugyan, de elmentem. Beszélnem kellett ByulYival, és egyre jobban úgy éreztem, hogy hatalmas nagy pácban vagyok...


/ YoonGi/


Laney-t elkapni meglehetősen nehéznek bizonyult, hiszen én HoSeokkal ellentétben nem vagyok jártas a rendőrségen. Egyszerűen szerettem volna magamhoz vonni, és megköszönni neki, hogy megmentette az életemet. Ennél nagyobb bizonyítékra nem is volt szükségem, hogy tudjam, nem vagyok közömbös számára, és épp annyira kedvel engem, int én őt. De fogalmam sem volt arról merre lehet, és bár igazságtalannak tartottam, hogy mindenkit megvédenek ByulYival együtt, mégis ők kerültek ki a legszarabbul ebből a helyzetből. Nem csodálom, hogy az a lány ennyire utálja az apját, ha nekem lenne ilyen apám, én is így állnék hozzá. Bár az én szüleim nagyon rendesek annak ellenére is, hogy nem élnek olyan csodásan, mint Jinék, de talán ez nem is baj, A sok pénz inkább hátrány, mintsem előny.

Mivel hosszasan várakoztam a rendőrség előtt a hidegben, úgy döntöttem, hogy inkább a kollégium falain belül várom meg a lányt, még akkor is, ha az sokkal több veszélyt rejt magában, egyszerűbben le tudunk bukni, de annyira bele voltam már abba fáradva, hogy NaYeon és Jin hülyeségeit hallgassam, hogy talán jobban tenném, ha nem foglalkoznék velük, ha önző módon, csak arra koncentrálnék, ami jó nekem.

Amint egy taxival hazavitettem magam, hiszem még Hoseok úri kocsiját sem láttam, nyilvánvalóan lelépett, rólam pedig mindenki megfeledkezett. Ám nem is baj, annak lököttnek is jót tett, hogy végre valami komoly csaj van mellette, és ByulYi már nem egyszer bebizonyította, hogy milyen kemény fából faragták.

Nem került sokba a taxi, még akkor sem, ha péntekenként a bulizó fiatalokat rendszeresen lenyúlják, ezek szerint én tisztességes személynek bizonyultam, vagy csak egyszerűen szerencsés voltam.
Sebesen szedtem a lábam, felfelé a lépcsőn, kettesével, így kissé lihegve értem fel a kívánt emeletre. Aztán bekopogtam a szemben lévő ajtón, de senki sem nyitott ajtót. Hangosabban próbálkoztam, de bedörömbölni azért nem akartam. A fülemet az ajtóra támasztottam, hátha meghallok valakit odabent, de teljes csend honolt odabent. Némi csalódottságot éreztem, ám amikor lépések zaja csapta meg a fülem, fellelkesültem. Ez a lelkesedés fél percig tartott mert a magas sarkú hangja nem Laney-re vallott, hanem arra a csajra, akire egyáltalán nem voltam kíváncsi, még pedig NaYeonra.

– Csalódottnak tűnsz – jegyezte meg ezer wattos vigyort villantva rám.

– Na, már csak te hiányoztál! – forgattam a szemem, majd lemondóan sóhajtottam.

– Ezt örömmel hallom! – lépett hozzám közelebb, de nem tudta letörölni a vigyort a képéről.

– Hagyj végre békén! – utasítottam szigorúan, és azon voltam, hogy menedéket keressek a lakásom ajtaján túl, de amint elővillantottam a kulcsaimat, sebes tempóban kapott a csuklóm után, megszerezve a kulcsokat.

– Beszédem van veled! – közölte váratlanul, majd a kabátja zsebébe rejtette a kulcsaimat.

– Két perced van, aztán tűnj el végre, lehetőleg örökre.

– Nagyon morcos vagy – gúnyolódott rajtam, végigsimítva az arcomon.

– Mit akarsz még tőlem? Nem szenvedek eléggé még szerinted?

– Leszel ennél lejjebb is! – váltott hangnemet, amit megdöbbentem egy cseppet.

– Az öcsém, hazament, vele nem tudsz zsarolni, tehát akár fel is hagyhatnál az ostoba játékoddal.

– Öcséd nem jelent semmit ebben a játékban, te szerencsétlen. Annyira jó nézni, ahogyan epekedsz azért a lány után, de addig amíg a bátyám ilyen szépen le tudja foglalni, addig te labdába sem rúghatsz – fejtette ki, majd abban a pillanatban összeállt a kép. Az lehetetlen, YongGuk nem lehet a bátyja, hiszen nem is hasonlít rá...

– Most a hasonlóságot keresed? – nevetett fel, szinte belelátott a gondolataimba. – Nincs és ne is keresd, csupán egy haszontalan apánk van, semmi több.

Sosem ismerhettem meg az apját, mert azt mondta, hogy nem tartják a kapcsolatot, így már minden világossá vált számomra, és hiába igyekeztem Laney-t távol tartani attól a fazontól, csak azért sem hallgatott rám. Persze, hiszen összebeszéltek, és szánt szándékkal elválasztották tőlem. NaYeon bosszút akart állni rajtam, amiért kihajítottam, pedig ő volt a hűtlen, és a szemét velem, mégis mit várt, hogy majd visszafogadom, mintha mi sem történt volna?! Elég volt egyszer szenvednem miatta, és ha tehetem nem fogok még egyszer, annak ellenére, hogy most nagyobb csődtömeg vagyok, mint amikor kiderült, hogy miféle lánnyal járok is együtt, arról nem is beszélve, hogy mennyire szerelmes voltam egy ilyen hálátlan dögbe. Olyan dühösnek éreztem magam, mint még soha, és egyre égetőbbé vált, hogy beszéljek Laney-vel tudnia kell arról, hogy mivel is állunk szemben, mert ebben mindketten ki fogunk készülni, főleg, ha ő nem is tudja, hogy milyen veszély is leselkedhet rá. De mégis mi céljuk van ezzel, hiszen én nem vagyok gazdag, és csupán Jin jó szíve miatt tanulhatok, ám Laney Jin unokatestvére, talán örökös is lehet, de erről nem kellene NaYeonnak tudnia. S ha arra megy ki a játék, hogy Laney YongGuk karjaiban kössön ki, azzal NaYeon is jól jár.

A dolog több sebből vérzik, hiszen Laney-t nem egyszer megpróbálták kiiktatni, megjegyzem kis sikerrel, mert többször is megvédte magát, de mi van, ha ehhez éppen ennek a két szívtelennek van köze, ha ők tudnak valamit, amit mi nem, de akkor Jin miért díjazta, hogy NaYeon újra megjelent az életemben? Hacsak... Hacsak nincs nyakig benne a dologban az én drága barátom, hiszen ő az egyik, aki tiltott Laneytől, vagy éppen őt tőlem... Talán őt kéne megkérdezni...

– Figyelsz te rám egyáltalán? – NaYeon sértődött hangja zökkentett ki az eszmefuttatásomból.

– Nem, miért kéne? – vágtam vissza flegmán.

– Köthetünk egyezséget – ajánlotta fel a lány, de gyanúsan méregettem.

– Mit akarsz?

– Tudom, hogy azt akarod, hogy tűnjek el az életedből... De erre még várnod kell, viszont egy darabig békén hagylak...

– Vagy örökre eltűnsz, vagy nincs alku.

– Akkor nem kapod vissza a kulcsaidat sem. Remélem van tartalékkulcsod.

Majdnem rávágtam, hogy van, de odaadtam öcsémnek, ha meggondolná magát esetleg, akkor bármikor vissza tudjon jönni. Szerettem volna bent lenni, és kitombolni magam, de ahhoz alkudoznom kellett az ördöggel, és ez egyáltalán nem tetszett.

– Bökd ki, hogy mit akarsz, majd húzz el! – közöltem vele végül.

– Csókolj meg úgy, mintha még mindig szeretnél! – mondta ki a gonosz terveit, én pedig lefagytam.

– Felejtsd el!

– Akkor ma a folyosót alszol – kacarászott rajtam, de akkor nevetett a legjobban, amikor megpróbáltam kivenni a kezéből a kulcsokat. – Nem fogsz ennyibe belehalni!

Lemondóan sóhajtottam, és sokkal, de sokkal jobban örültem volna annak, ha éppen Laney kaphatom meg, de ha megszabadulhatok tőle és bemehetek a rejtekhelyemre, valahogy megért ennyit. Viszonylag hűvösen nyomtam az ajkaimat az övére, de ő akkor is elmélyítette a csókot, és mire sikerült volna megszabadulnom tőle, annyira belelendült, hogy nem bírtam levakarni magamtól. Az sem érdekelte, hogy valaki felbukkan, és a legnagyobb pofon az volt számomra, hogy éppen Laney jelent meg. Mintha ez a picsa tudta volna, hogy mikor jön, és még nagyobb szakadékot ásott kettőnk közé. Igyekeztem ellökni magamtól NaYeont, de addigra már késő volt, kérlelő pillantással néztem a lányra, de Laney szó nélkül távozott az ajtón túlra. A fenébe! 

– Remélem, most boldog vagy! – néztem kiakadva NaYeora, aki meglepően elégedettnek tűnt.

– Viszlát, pancser! – búcsúzott tőlem, majd a kezembe adta a kulcsokat, és egy puszit nyomott az arcomra, melytől a hideg is kirázott. – Viszlát, egy időre!

Mint aki jól végezte dolgát elbilleget, én pedig egyszerre voltam dühös, és csalódott, de többségében magamat utáltam ezért a helyzetért. Egyre nehezebb lesz elkapnom Laney-t, ám egyre inkább fontossá is vált, hogy beszéljek vele, hiszen mi van, ha valóban veszélyben van.

Fáradtan csuktam be magam után az ajtót, és meglepődve konstatáltam, hogy a telefonom féktelen csörgésbe kezd. Valaki hívott, és amikor anyám száma, és arcképe jelent meg rajta, megijedtem.

– Szia, Omma! – köszöntöttem. – Minden rendben?

– Ó, YoonGi! – A hangján hallottam, hogy rengeteget sírhatott, és nem kicsit hozta rám a frászt. – Az öcséd...

– Mi van, YoonHo-val? – kérdeztem rá azonnal, és féltem, hogy valami hülyeséget követett el.

– Az öcsédet baleset érte – itt már ismét sírt, és alig értettem belőle valamit. – Kómában van...

És ebben a pillanatban még a telefon is kiesett a kezemből...