9. fejezet - Az őrület határán

/Laney/

Mintha háromszáz méterrel a föld felett lebegtem volna. Ennél nyilvánvalóbban nem is adhattam volna a tudtára, hogy igen is tisztában vagyok a személyével, csak éppen olyan messze van tőlem még akkor is, ha alig fél méter választott el tőle. Sőt egy idő után már annyi sem, mert hogy nem bírtam ki, hogy ne csókoljam meg azokat a csodás ajkait. Veszélyes játékot űztünk, mert ha valaki észre vesz minket, akkor mindkettőnknek vége, legalábbis Jin kiutálja őt a társaságból, amit nem szerettem volna, hiszen YoonGi őket jóval hamarabb ismerte, mint engem. Meg az is benne van a pakliban, hogy én csupán egy egyszerű fellángolás vagyok a fiú életében, vagy épp ő az enyémben, ezt még nem lehet tudni, főleg úgy, hogy kimondottan szeretek a pillanatnak élni. Éreztem ezúttal is a visszafojtott vágyakozás a csókjában, amint viszonozta a kezdeményezésemet, vagyis ha valóban kettesben lettünk volna, elzárva a külvilágtól, egyikünk sem elégedett meg volna ennyivel...

Aztán, amint lépések zajára figyeltem fel, olyan sebességgel váltam el az ajkaitól, mintha megégettek volna, ami mondjuk igaz is volt, de inkább a szenvedéllyel égettek meg, mintsem valódi tűzzel. A fenébe a hülye szabályokkal... Bele fogok őrülni abba, hogy itt van nem messze tőlem az a pasi, aki végre képes volt kicsalni belőlem érzéseket, erre bezzeg nem lehetek vele, pedig annyira szerettem volna megismerni őt, mondjuk, hogy mi a kedvenc kajája, mi teszi boldoggá, vagy épp milyen, amikor igazán maga alatt van? De ezt vagy nagyon titokban kell megtennem, vagy le kell mondanom róla.... Egyik nehezebb, mint a másik...

Végül egy magas vöröses hajú srác bukkant fel, kezében rengeteg virággal, meg valami édességszerűvel, akit egyszerűen nem tudtam hová tenni. Fél szemmel YoonGira pillantottam, és úgy láttam az arcán, hogy ő mintha ismerné ezt a fura fazont. Nem mondtam volna, hogy rossz pasi, csak elég furán viselkedett, ám amint bekopogott hozzánk, és ByulYi ajtót nyitott, felvilágosodtam, hiszen barátnőm reakcióit már sokkal jobban ismertem, illetve azt is nagyon jól tudtam, hogy a virággal, és egyéb lányos dolgokkal a világból is ki lehet kergetni. Ám úgy voltam vele, hogy kivárom a fejleményeket, mivel az újonnan érkezett szinte szemellenzőt viselve, észre sem vett minket YoonGival.

– Nem hiszem el, hogy itt is megtaláltál! – fakadt ki magából Byul, én meg kis híján hangosan felkuncogtam. Vagyis ezek ketten már ismerik egymást valahonnan... Még nem volt lehetőségem kikérdezni a barátnőmet, de ha a kedélyek lecsillapodnak, igen is meg fogom tenni.

– Én csak – hebegte a srác, de végül inkább mindennemű szó nélkül átnyújtotta volna a virágot, ha a lány nem csapja a képébe az ajtót.
A fiú újra próbálkozott, de ezúttal az édességgel, ám akkor is csak az ajtó becsapását kapta cserébe.
– Én a helyedben nem próbálkoznék ezzel még egyszer! – nyögtem ki végül, amint meguntam a fiú szenvedését. – Hacsak nem akarsz meghalni? – vontam meg a vállam.
– Egyszer már majdnem kicsinált, nem tartok tőle – hangzott a kissé fölényeskedő válasz, mire kapásból elnevettem magam, és YoonGira pillantottam, aki azért kissé megdöbbenve mered rám.
– Ki ez a lúzer? – böktem a fejemmel a fiú irányába.
– Az egyik haverom, HoSeok – közölte a YoonGi egyszerűen. – És nagyon úgy tűnik, hogy a barátnődre fáj a foga...
– Hé, HoSeok! – kiáltottam rá, majd közelebb léptem hozzá. – Csak figyelmeztetlek, hogy ő nem az a lány, akinél ezzel bármit is el fogsz érni.
– Ezt vettem észre – morogta az orra alatt. – Akkor mit tegyek? Megjavította a kocsimat, tartozom neki...
– Omo, megjavította a kocsidat? – horkant fel YoonGi. – Egy lány? Ennyire selejt nem lehetsz!
– Csak feledékeny – védekezett HoSeok.
– Attól, hogy lány, még érthet hozzá, az én kocsimat is többnyire ő tartja karban – igazoltam a vöröske állítását. – Csak egy jó tipp... Felejtsd el az efféle lányos hülyeséget, ha valaha is szeretnél vele egyáltalán komolyabban is beszélgetni, akkor tanulj meg mindent a kocsikról, amit csak lehet, vagy ha tudsz táncolni, akkor már fél siker, de ne akard magad rá erőszakolni, mert abból sérülés lesz, és tudom, hogy az csak neked fog fájni, nem neki.
– Honnan veszed? – csodálkozva nézett rám a fiú.
– Onnan, hogy több, mint tíz éve a legjobb barátnőm – közöltem vele hidegen. – Na, pá! – intettem a megszeppent fiúknak, s igyekeztem belépni az ajtón. Amikor egy kellemes férfi hang a nevemen szólított, és éppenséggel nem YoonGi volt az.
– YunSoo! – hallatszott fel Jin hangja. – Úgy látom, hogy találkoztál a fiúkkal!
– Ja, de elég is volt belőlük!
– Ez részben jó, de azért még fogsz találkozni velük, főleg YoonGival, hiszen ő a szomszédod, talán segíthet megmutatni, mi merre található, hiszen ő is a mérnöki karra jár – magyarázkodott a rokonom, nekem meg egyre nagyobb űr tátongott a szívemen.

Minél több időt kell YoonGival töltenem, annál nehezebben tudok semleges maradni, és minek kínozzam magam feleslegesen.
– Köszönöm, de boldogulok egyedül is, majd ByulYival közösen fogunk eltévedni, úgy sokkal nagyobb buli!
– Neki én is szívesen segítek! – ajánlkozott fel azonnal HoSeok.
– Először nőj fel! – forgattam a szemem.
– Jól van! – vonta meg a vállát Jin. – Nekem mindegy, csak ne felejtsétek a szabályt!

Már megint az a fránya szabály... Nem mondtam erre semmit sem, csupán megvontam a vállamat, majd benyitottam az újdonsült börtönszobámba, ám közben még fél füllel hallottam YoonGi szavait, melyek még jobban képesek voltak a szívembe marni.
– Figyelj, Jin! – fordult barátjához nagyon komoly hangnemben. – Nem lehetne ez egyszer kivételt tenni...

/ByulYi/

Én megölöm... Esküszöm, hogy ki fogom csinálni... Miért nem tud egyszerűen békén hagyni... Még akkor is tomboltam magamban, amikor a rettenetesen csalódottnak tűnő Laney belépett a szobába, vagyis inkább lakásba, mert hogy volt fürdő szobánk is, meg konyha. Egy kollégiumhoz képest egészen menő...
– Minden rendben? – faggattam, de ő szó nélkül lehajította magát az egyik ágyra.
– Bele fogok őrülni abba a tudatba, hogy itt van tőlem ennyire, és még sem lehetek vele – bukott ki belőle.
– Hát el kell ismernem, hogy élőben valóban egész helyes srác – vigasztaltam, de ezzel nem éppen értem el nagy sikert. – Majd kitalálunk valamit, hogy tudok némi időt együtt tölteni, hogy senki se jöjjön rá.
– Hát ettől nem érzem magam jobban – drámázott, majd felpattant. – Egyébként is ki eza srác, aki már ennyire rád van kattanva?
– Az agyamra megy – fogtam bele a drámázásba én is. Mintha valami ragályos vírus lett volna a hiszti... – Először is kinyírta kedvenc blézerem, aztán elhozott azzal a tragaccsal egészen az egyetemig, de amint kiértem onnan, a tragacs lerobbant. Pedig én figyelmezettem... Aztán még ahhoz sem értett, hogy megbütykölje...
– Vagyis megcsináltad helyette?
– Meg – bólintottam, – És most azt hiszi, hogy tartozik nekem bármivel is!
– Én inkább azt mondanám, hogy bejössz neki – heccelt a lány vigyorral az arcán.
– Ez kicsit sem vicces – forgattam a szemem. – Te is tudod, hogy a hasonló karakterek kicsit sem jönnek be!
– Vagy még nem tudsz róla!
– A lóf... – haraptam el a csúnya szó végét. – Te is tudod, hogy nem szeretem ezek a lányos hülyeségeket, viszont szeretek kocsikázni, világot látni, túrázni, és igen imádom a régi tragacsokat felújítani, meg arról nem is beszélve, hogy minél jobban rám telepszik, annál jobban ki akarom nyírni...
– Egy csodás kapcsolat kezdete – közölte Laney váratlanul, mire hozzá vágtam a párnámat...

A nap további része azzal telt, hogy kipakoljunk, és úgy rendezzük be kicsiny otthonunkat, ahogyan nekünk tetszik, s közben igyekeztem nem arra az amatőrre gondolni... Bár ha alaposabban végiggondolom a dolgokat, az én barátnőm helyzete sem egyszerűbb, hiszen neki határozottan bejön YoonGi, és a srácnak is ő, vagyis minden adott lenne, ha nem lenne az az átkozott szabály... Egyáltalán mi értelme van ennek, mi értelme van tönkre tenni, két olyan fiatal életét, akik kimondottan jól páros lennének együtt... Az élet néha olyan igazságtalan, sőt az emberek egymással is gonoszak, főleg ha azok a rokonjaink...

-

Másnap reggel közösen indultunk el a papírjainkat elintézni, és mivel semmit sem tudtunk arról, hogy mi vár ránk, hogy miképpen fognak alakulni az óráink, bár ahogy néztem a matematikai analízis inkább nekem fekszik, nem Laney-nek, viszont ő jobban ért a karosszériához, és a kémiai alapokon fekvő tanulmányok is, vagyis határozottan ki fogjuk egészíteni egymást. Egészen korán, már hét órakor neki indultunk, és szerencsétlen barátnőm, szinte kisettenkedett azon az ajtón, nehogy véletlenül észrevegye akárki, ám az ő hős szerelme nyilvánvalóan még aludt, de aztán...
– Jó reggelt, szép hölgyek! – köszöntött valaki a hátunk mögött.

Olyan sebességgel fordultunk hátra, hogy én személy szerint még az egyensúlyomat is elvesztettem. Ez nem éppen YoonGi hangja volt, de külsőre nagyon hasonlított rá, sőt a hangja is egy kicsit, tehát nem tudtam őt hová tenni, de ezek szerint Laney sem.
– Úgy tűnik, hogy senki sem volt elég úri ember ahhoz, hogy körbevezessen titeket, ha már ilyen korai órában elindultok – magyarázkodott lendületesen. – De én szívesen segítek!
– Erre semmi szükség – közöltem vele azonnal, majd megragadtam Laney karját, de a lány meg sem mozdult.
– Ki a fene vagy te? – szögezte neki a kérdést, de a fiú csak szélesen elvigyorodott.
– A nevem Min YoonHo, és biztos vagyok abban, hogy már találkoztatok az én bosszantó bátyámmal – mutatkozott be csevegő hangnemben, ám jó magam csupán meglepődötten álltam a dolgok előtt, míg Laney kis híján rosszul lett.
– YoonGi – suttogta alig hallhatóan. – Nem is mondta, hogy van egy öccse!
– Jellemző, nem beszél rólam szívesen! – vonta meg a vállát, de nem baj, ha esetleg szükségetek van valamire – itt ránk kacsintott – akkor itt megtaláltok.
– Mint mondottam – mondtam határozottan. – Megoldjuk egyedül is! De ha most megbocsájtasz...

Laney-t úgy kellett elrángatnom onnan, és amint kint voltunka friss levegőt, kezdett visszatérni belé az élet. Nem jellemző rá, hogy ennyire kiborul, de nyilvánvalóan váratlanul érintette YoonHo felbukkanása.

-
Csupán akkor kezdett újra elemében lenni, amikor az igazgatói iroda előtt ácsorogtunk, és nem egy egyenruhás diáklány járkált a folyosón. Nem nézett ki rosszul ez az egyenruha, csak éppen nem tartottam hasznosnak, hogy mi is ilyen csinos kis szoknyácskában villogjunk egy olyan közösségben, ahol csak fiúk vannak. Mert abban holtbiztos voltam, hogy kettőnkön kívül nincs még egy olyan vagány csaj, aki ezt be meri vállalni. S emiatt is hihetetlenül büszke voltam magunkra...

Amint szabad jelzést kaptunk, beléptünk a meglepően egyszerűen berendezett helyiségbe, ahol mindennek szigorú rendszere volt, még az asztalon található íróeszközöknek is.
– Á, hölgyeim! – üdvözölt minket a középkorú nő. – Éppen időben jöttek, itt vannak az órarendjeik! – nyújtotta át először Laney-nek, majd nekem a vaskos papírtömböt.
– Van ezen kívül szükségünk valamire? – tudakoltam udvariasan.
– Komolyan meggondolták ezt a szakot? – bizonytalanodott el a nő.
– Igen! – vágta rá Laney gondolkodás nélkül.
– Nos akkor, vegyék fel az egyenruhájukat, írják szépen alá a beiratkozásukról szólaó papírt és sok sikert! – lelkesült fel.
– Asszonyom! – próbálkoztam csendesen. – Tudja, mivel fiúk között leszünk, kaphatnánk inkább fiú egyenruhát?
– Természetesen – bólintott. – Azt is terveztem, de szerintem nagyon nincsenek tisztában azzal, hogy itt komoly súlyokat kell emelgetniük, illetve olyan komoly eszközökkel bánniuk, amikhez lehet, hogy nem is értenek. Ugyan láttam a referenciájukat, és igen ígéretesnek tűnnek, a tanáraik mégis mondhatják azt, hogy nem tanítják önöket.
– Micsoda egy hímsoviniszta hozzáállás! – közölte a barátnőm, és sajnos egyet kellett értenem vele.
Tisztában vagyunk azzal, hogy az előítéletek miatt kétszer komolyabban kell küzdenünk, de azt hiszem, hogy ez sem fogja kedvünket szegni – nyugtattam meg, de ő még mindig kételkedve nézett ránk. – Tudjuk, hogy mire vállalkoztunk, de most engedelmével távoznánk!
– Sok szerencsét lányok! – búcsúzott tőlünk, és biztos voltam abban, hogy erre lesz a legnagyobb szükségünk... A szerencsére...

/Laney/

Lesokkolódtam azon, hogy YoonGinak vak egy öccse, és nekem így kellett megtudnom. Persze fogalmam sem volt arról, hogy mikor is mondhatta volna el, vagy épp majd mondhatná el, hiszen a hülye szabályok miatt nem találkozhatunk úgy azon körülmények között, amiket annyira szeretnénk. Azon is ki voltam akadva, hogy a vénlány, igen, nekem vénylány, azon véleményen volt, hogy nem tudjuk, hogy mire is vállalkozunk.... De jobban tudtam, mit szeretnék a nyomi életemmel kezdeni, mint eddig bármikor... Nagyon alaposan megismerni Min YoonGit, és sikeresen lediplomázni, mint járműfejlesztési mérnök.

Meglepően jól mutattunk a fiús egyenruhában, ami éppen úgy nézett ki, mint a lányoké, csak ehhez nadrág volt, meg bakancs, amire szükség is volt. A mélyzöld árnyalat is tetszett, feldobva az arany díszítéssel, egészen elegánsnak éreztem magam. Ahogy jártunk a folyosókon mindenki minket bámult, ám ez inkább bosszantó volt, mintsem szórakoztató. Nem is értem, hogy miért baj, ha az embernek más az érdeklődési köre, vagy egyáltalán mer más lenni, mint a többség.
– YunSoo! – bökte meg a vállamat ByulYi, mert egy cseppet elbambultam. – Azt hiszem, ez lesz a mi termünk!

A második emeleten volt az bizonyos terem, de hogy miféle órára számíthatunk, az jelen pillanatban még rejtély volt számunkra. Byul nyitott be, és bátran léptünk be a terembe. Egyelőre csak páran voltak bent, és amint megpillantottak minket, le esett állal néztek ránk.
Ez várható volt, ám amint az óra kezdetét vette, és a tanárunk is tiszteletét tette, kapásból az én állam esett le. Már csak azért is, mert a tanár alig lehetett idősebb nálunk, és a hanyag hajtincsei össze-vissza kunkorogtak, és éjfekete színben pompázott, karakteres arcvonásai, pedig kimondottan jóképűvé tették, olyan tipikusan rosszfiússá, mármint, ha tehetek rá ilyen megjegyzést főként azért, mert a tanáromról van szó.
– Jó reggelt, uraim, és... – nézett végig a társaságon. Mély hangja szinte bizsergett az ereimben, és nem csak a termett töltötte el, hanem engem, arról nem is beszélve, hogy valóban lenyűgözően jól nézett ki. Ám ezt a csodás képet a lekezelő stílusával azonnal ledöntötte. – Hölgyeim! A pom-pom lány csapat képzése nem itt van!

A teremben mindenki felröhögött, de valahogy ezt nem tartottam viccesnek, sőt a düh egyre jobban kezdett elönteni, és nagyon szívesen orrba nyomtam volna a tanáromat. Vajon mindegyik ennyire bunkó lesz.
– Mi a mérnökképzésre vagyunk felvéve! – közölte vele ByuYi határozottan.
– Az valami tévedés lehet! – nevetett fel. – Hölgyeim, mi lenne, ha kifáradnának a teremből!
– Arról szó sem lehet! – vágtam vissza, majd felpattantam, hogy a képé nyomhassam a beiratkozásom hivatalos okmányait.

A férfi ugyan elképedve nézett rám, majd ByulYira, aki a helyén várakozott. Büszkén siettem vissza a helyemre, hiszen a tanár meg sem bírt szólalni.
– Jól van, hölgyeim! – vett egy mély levegőt. – Nem tudják, mire vállalkoztak!
– De! – vágtuk rá egyszerre Byulllal. – Nagyon is tudjuk!

Nem jött válasz, sőt a többi diák körülöttünk sutyorgásba kezdett, ám a tanár folytatta az órát.
– A nevem Bang YongGuk, és leszek a gyakorlati oktatójuk. Minden héten ezt a csodás hétfői napot a közeli pályán fogjuk tölteni, ahol megismerkedhetnek mindenféle járművel, szerelni fognak, szétszedni, majd újat alkotni, sőt lesznek külön kihívásaink is, melynek megnyerésével, különböző helyekre utazhatnak el, mint például Japán – fogott bele a magyarázkodásba, de már leragadtam a szerelésnél pont, mint ByulYi. Ott igen is meg fogjuk ezeknek a gyökereknek mutatni, hogy mire vagyunk képesek...

Fiúk, jobb lesz, ha most hazacuccoltok, mert minden győzelem a miénk lesz...

-

Hosszas bemutatkozások vették kezdetét, és kiderült számomra, hogy a többség akármennyire menőnek érzi magát valójában, még sosem foglalkozott komolyabban autók szétszedésével, azok feljavításával, sőt akad olyan is, aki még vezetni sem tud. Tényleg micsoda egy lúzer társaság.
Mivel nem volt több óránk, sőt kiderült, hogy pénteken is egész nap Mr. Nagyképűvel leszünk, és akkor is komolyabban szét szedni, és új ötletekkel fogunk foglalkozni, amikkel gyorsabbá, és korszerűbbé lehet tenni egy motort, vagy épp egy egész autót. Mondjuk kíváncsi lettem volna arra, hogy egy repülővel hogyan fogunk boldogulni, hiszen az is benne volt a tantervben, de hát szerettük a kihívásokat.

Eldöntöttük, hogy szétnézünk a városban, felmérjük azokat a helyeket, ahol jó alkatrészekre lehet bukkanni, hiszen ezzel is rengeteg előnyre lehet szert tenni. Byul imád utazni, őt már csak azért is érdekelni fogják ezek a kihívások, én pedig egyszerűen csak győzni szeretek, emiatt is leszünk, mi megállíthatatlan páros, már ha egyáltalán hagyni fogják, hogy együtt dolgozzunk. Csak próbálja meg valaki is szét robbantani a mi kis párosunkat, azok nyerhetnek egy jegyet a kórházba...

ByulYi igyekezett minél hamarabb kiérni az épületből, megbeszéltük, hogy majd a kollégiumba találkozunk, egyáltalán nem akart összefutni HoSeokkal, akár csak én YoonGival, bár az biztos volt, hogy az én pasijelöltem idejár, de hogy Byul rajongója milyen szakos, az egyelőre kétely volt mindkettőnket. Éppen lefelé siettem volna a lépcsőn, amikor a sarkon egy kéz ragadott meg, és olyan lendülettel húzott magával, hogy kis híján hasra estem a saját lábammal, aztán, amint ráeszméltem arra a tényre, hogy egy szertárban vagyok, amit igencsak félhomály fed, kissé megrémültem. De pár pillanattal szembesültem a kéz tulajdonosával, a szívem pedig azonnal hevesebb ütemre kapcsolt.
– YoonGi, a szívbajt hoztad rám! – korholtam meg, de sunyi, kisfiús mosolyától, kapásból elért egy kisebb szívroham.
– Nem mintha gondot okozna újraéleszteni téged – vonta meg a vállát.
– Hallottam, hogy mit kértél Jintől – szólaltam meg pár perces némaság után, de kitartóan fogta közben a kezemet.
– És hallottad a választ is? – kérdezte kissé cinikusan.
– Nyilvánvalóan nem érdekelte.
– Nem fog kivételt tenni – mondta csalódottan.
– Pedig, ha tudná, hogy valójában jóval hamarabb találkoztunk, mintsem, hogy kiderült volna, hogy a rokonom, vagy világossá tette volna számomra, hogy miféle ökör szabályok szerint él – mérgelődtem. – És mi lenne, ha elmondanánk neki, hogy mi a helyzet?
– Úgy sem hinné el! – Hitetlenkedve meredtem rá. – Én jobban ismerem, mint te. Elég vaskalapos tud lenni, ha a szabályairól van szó.
– Akkor mit akarsz tenni?
– Nem tudom. Majd kitalálunk valamit.
– És meddig? Meddig tudjuk azt játszani, hogy nincs köztünk semmi, amikor a vak is látni fogja, hogy ez mennyire nem igaz – fakadtam ki magamból hevesen, és szinte kitéptem magam a kezei alól.
– Laney – mondta ki a nevem lágyan. – Meg fogjuk oldani, ígérem!
– Szeretnék hinni neked, de nem tudom, hogy képes vagyok-e erre – mondtam egy lemondó sóhaj keretében. – Most pedig mennem kell, mert dolgom van.
– Van egy olyan sanda gyanúm, hogy el fogsz késni! – jelentette ki, de határozottan nem tudtam, mire véljem, ezt a kijelentését.

Egészen addig, amíg az ajkai rá nem találtak az enyémekre, egészen addig, amíg meg nem találta a nyakam érzékeny pontjai azokkal a csodás ajkaival, és egészen addig, amíg a kezeivel a csípőmnél fogva magához nem vont, utána már nagyon jól tudtam, hogy mire készül valójában, és hülye lettem volna ellenállni a csábításnak...

8. fejezet - Sors, Te átkozott!

/Laney/

A megrökönyödésemből csupán az tudott kizökkenteni, hogy a mellettem ácsorgó nagynéném, gyengéden megveregette a vállamat. Megráztam a fejem, majd ráemeltem a tekintetem.
 – Gyere, megmutatom a szobádat! – ajánlotta fel.
Némán követtem át a kis átjárón, majd kifelé az udvarra, ahol egy egészen nagy ház állt. Vagyis nem náluk leszünk elszállásolva, hanem lesz külön otthonunk. Ennek részben örülnöm kellett volna, hiszen azért annyira még sem kellett volna a sznob közösségben lennem, de közben az is felmerült bennem, hogy mégis csak szégyellnek minket, vagy esetlen nincs is annyi szabad szoba abban a hatalmas házban. Még jó, hogy nem állt szándékomban huzamosabb ideig itt lennem.

 – Tényleg jobban szeretnél a kollégiumban lakni? – tudakolta csevegő hangnemben MinJae. – Biztosíthatunk neked külön sofőrt is!
 – Én nem vitetem magam senkivel – hökkentem meg. – Sőt szerintem jobban vezetek, mint bármelyik amatőr sofőrjük.
 – Ahogy gondolod! – vonta meg a vállát. – Az én Jinem is tud vezetni, de mégis viszik minden nap, kivéve, ha a barátaival találkozik.
 – Vagyis csak az egyetemig viszik... – állapítottam meg. – Mi ez, ha nem nagyzolás?
 – Ha az ember megteheti, akkor miért ne – mosolyodott el MinJae.
 – Köszönöm, de ebből én nem kérek! – vágtam vissza hevesen.
 – Édesanyád említette, hogy nem vagy egyszerű eset, most már kezdem megérteni.
 – Anyámat egyáltalán nem érdekli, hogy valójában mi az, amit szeretnék, ő csupán be van gyöpösödve, megy a saját feje után, de meghallgatni, sosem volt képes – magyaráztam lendületesen. – Ő sosem volt képes megérteni engem, ez az egyik oka annak, hogy inkább megyek kollégiumba, mintsem hogy vele kelljen laknom.
 – És mi a másik oka?
 – Nyilvánvalóan nem jöhet ide a legjobb barátnőm, és mivel neki nincs hova mennie, mert az apja egy seggfej, így inkább élvezze az én társaságomat, mintsem valaki másét – folytattam, miközben minden második szónál megvontam a vállamat. Minél hamarabb jutok ki ebből a borzalomból annál jobb.
 – Talán ez is megoldható lenne – gondolkodott el a nő.
 – Kitalálom, mire meg ki ez a játék – néztem rá gyanakodva, mielőtt beléphettünk volna a nekem kijelölt szobába. – Anyám magát próbálja rám uszítani, hátha rávesz arra, hogy maradjak a seggemen, ne legyek feltűnő, mintsem, hogy úgy éljek, ahogy nekem tetszik.
 – Ez csak részben igaz – ismerte el. – Édesanyád, csak a te érdekeidet nézi.
 – Akkor tudnia kellene azt is, hogy meg tudom magam védeni, és azt is tudnia kellene, ha én nem lennék, ő nagy valószínűséggel már halott lenne, de lökje csak a marhaságait, ő is, és maga is, kibaszottul nem érdekel, és most, ha a megbocsát – tessékeltem ki a mi kis lakásunk előteréből –, lepihennék egy kicsit, hogy holnap reggel a lehető leggyorsabban leléphessek innen.
 – De YunSoo – háborodott fel.
 – Szép álmokat! – csaptam rá az ajtót, és amilyen sebesen csak tudtam eltűntem a szobámban.

A szobám nagyban hasonlított arra, amiből kénytelen voltam eljönni, és azon gondolkodtam, hogy a garázsomban lévő dolgokkal vajon mi lesz, hiszen annyi minden értékes felszerelést ott kellett hagynom. Inkább csak levágtam mindent az egyik sarokba, és kezembe vettem a telefont, hogy ráírhassak ByulYira, megtudakolva, miképpen sikerült a találkozó az apjával.

De végül csak annyit sikerült leszűrnöm, hogy az apja jól felbosszantotta, és nem sikerült elintéznie a papírokat a beiratkozáshoz, csak a szobánk kulcsát szerezte meg egyelőre. Legalább neki nyugodt körülményei lehettek, nekem ez viszont nem jött össze, mert először a nagynéném, majd az anyám igyekezett rám verni az ajtót, még jó, hogy nem reagáltam rá. Azt szerettem volna, mindenki békén hagy. Egészen késő estig morfondíroztam azon, hogy vajon meddig bírják még, miért nem tudnak egyszerűen csak leszállni rólam, és vajon a járműfejlesztési mérnökképzés milyen kihívásokat fog elém állítani, vajon milyen lehet egy efféle képzés, főleg egy lánynak. Mert arra ugyan fel voltam készülve, hogy a képzésen a fiúkkal kell majd versenyeznünk, meg azzal a rengeteg előítélettel, ami érni fog bennünket, de majd akkor fogok borsot törni mindenki orra alá, ha bebizonyítsuk Byullal, hogy i igen is vagyunk valakik...

Úgy tíz óra felé, megint kopogtattak az ajtón, és hatalmas sóhajjal konstatáltam, hogy ezek egyetlen pillanatig sem képesek lepattanni rólam.
 – Mit akarsz? – kiabáltam ki az ágyból.
 – Beszélni veled! – szólalt meg egy férfi hang, akiben éppen az újdonsült unokatestvéremet fedeztem fel.
 – Unottan kászálódtam ki az ágyamból, és dühödtem nyitottam ajtót.
 – Nem hiszem el, hogy most meg téged küldtek – háborodtam fel.
 – Hogy micsoda? – kérdezett visszaértetlenül Jin. – És, hogy kik küldtek?
 – Ne játszd a hülyét! – szidtam le, de a fiú csak elvigyorodott. – Az anyámról beszélek, meg a tiédről!
 – Csak nem azon voltak, hogy meggyőzzenek, maradj itt?
 – Honnan tudod? – csodálkoztam el.
 – Mert ismerem anyámat, és szereti, ha minden úgy alakul, ahogy azt eltervezi, és jobb, ha szem előtt vagy!
 – Nem vagyok gyerek! Tudok magara vigyázni!
 – De ezek szerint anyád nem ismer téged eléggé... Nem tudják, hogy mire vállalkoztak valójában!
 – Mit akarsz, te nagy okos? – tereltem a témát azonnal. – Elmondod végre, hogy miért zaklatsz te is, vagy hagysz pihenni!
 – Mivel holnap beköltözöl a koleszbe, bár nem értem miért, mert akkor nem fogod tudni kihasználni azt meseszép autót, ami kint parkol, hiszen az egyetem, pont a kolesz mellett van...
 – Fogom tudni használni, efelől ne legyenek kétségeid – vágtam vissza kissé hevesebben, mint illett volna. – És képzeld, van valaki, aki a kocsimnál is fontosabb!
 – Nem hittem volna, hogy vannak érzéseid – nézett rám őszintén elcsodálkozva.
 – Én meg nem tudtam, hogy ekkora kretén vagy! A legjobb barátnőm fontosabb, mint az autóm, megnyugtatlak.
 – Hát ez igazán rendes tőled, de mivel holnap nagy valószínűséggel találkozol a barátaimmal, tudnod kell, hogy kik lesznek számodra tabu – magyarázkodott, miközben kifelé siettünk, pontosabban befelé a nagy házba, fel az emeletre, egészen a szobájáig.

De mielőtt még alaposabban körbenézhettem volna a kezembe nyomott néhány fényképet.

Egyébként is mit jelet az, hogy tabu? – döbbentem meg, amint végignéztem a képeket, egyik sem volt ismerős, de aztán a szívem kihagyott egy ütemet, amikor megláttam Min YoonGi meseszép arcvonásait, gyönyörű szemeit, a testemben abban a pillanatban megmozdult valami, amint felrémlett, hogy milyen szenvedéllyel csókolt, és hogy milyen mély benyomást tett rám, a szó szoros értelmében... Ez egyszerűen nem lehet igaz...

Omo, Sors, te átkozott!

 – Van valami baj? – faggatózott Jin, amint feltűnt neki a nagy hallgatásom, meg az, hogy annyira remegett a kezem, hogy kis híján még a képeket is elejtettem.
 – Nincs! – vágtam rá gondolkodás nélkül. Nem mondhattam el neki, hogy most haltam meg ebben a szent másodpercben, mert itt van az egyetlen olyan srác, aki felé még érdeklődést is mutathatnék, s bezzeg az unokatestvérem egyik barátja. A rohadt életbe! – Tehát – vettem egy mély levegőt. – Velük nem szabad beszélgetnem sem?
 – De az lehet, sőt szerintem sokat fogunk együtt lógni, hiszen ha be szeretnél illeszkedni ebbe az életkörülményekbe, vagy közösségbe, akkor igenis szükséged lesz barátokra innen is – fejtette ki Jin a gondolatait, és sajnálatos módon igaza volt... részben... – Azt viszont jobb, ha tudod, és észben tartod, hogy nem szedheted fel egyiket sem!
 – Egyáltalán miért is akarnám? – kérdeztem vissza megdöbbenve. – Egyik sem az esetem! Sőt az koreai szépfiúk határozottan nem jönnek be!
 – Ez örömmel hallom, mivel nálunk már azóta életben van az a szabály, hogy a másik rokonaival nem kavarunk, amióta barátok vagyunk. Ám megnyugtatlak, hogy nem te vagy az egyetlen, hiszen NamJoon húga, és HoSeok nővére is ilyen kategória, bár ők nem igazán vannak közvetlen környezetben.

A neveket hallva, egyre valószínűbb volt számomra, hogy ők az a banda, akiket YoonGi az útszélén hagyott, ami miatt, mi ketten olyannyira össze tudtunk melegedni. Ugyanakkor abban is biztos voltam, ha ott vagyok, ahol ezek, lehet, hogy nem lesz egyetlen nyugodt percem sem, ha eszembe jut, hogy alig egy héttel ezelőtt még miket művelhettem azzal a fekete hajú félistennel, akkor nekem végem. Hosszú ideig úgy sem bírok neki ellenállni, de szerintem ő sem nekem, barátság és szabályok ide vagy oda...
 – Van még valami más is, amiről tudnom kellene? – faggatóztam, már így is teljesen kikészülve, de Jin tudta ezt fokozni, amikor közölte velem: – Igen, lenne még valami! YoonGi, abban az épületben lakik, ahol te és a barátnőd fogtok, sőt azt hiszem, abban az épületben csak egyetlen megfelelő lakás van, még pedig vele szemben...

/HoSeok/

Amint kitettem ByulYit az egyetem óriási épülete előtt, az agyamban az járt, hogy mégis miféle lenyűgöző dologra gondolhatott, amit tennem kellene érte. Bár meglehet, hogy megpróbálkozhatnék általános dolgokkal is, hiszen melyik lány tudna ellenállni a virágoknak, vagy épp a csokinak, esetleg egyéb apróságnak. Bár, amint eszembe jut, hogy milyen hevesen reagált az óvatlanságomra, talán nem is azzal kéne jönnöm, amivel a többi lánynak. Az is meglehet, hogy valójában nem is tudom, hogy mire is vállalkoztam, amikor a fejembe vettem, hogy megszerzem, hiszen ő határozottan más, mint azok a lányok, akikkel eddigi életemben találkoztam. Esetleg le is kellene mondani róla... Mindegy valamit, majd csak kitalálok. Az viszont biztos, hogy ha lassan is, de enyém lesz, ha törik, ha szakad, maximum meg fogok sérülni, de elsősorban testileg, és nem lelkileg...

Megvártam, amíg egészen eltávolodik tőlem, amíg becsukódik a háta mögött az ajtó. Bepattantam a kocsiba, és indítani szerettem volna, de a motor a szokásos kínlódás után, egyszerűen nem volt hajlandó beindulni sem. Hangosan szitkozódtam, de hiába, a motor egyáltalán nem reagált az indításra, sőt halk brummogás után, mindig leállt, akár hányszor megkíséreltem beindítani azt.
Egyszerűen nem voltam képes elhinni, hogy egy lánynak igaza volta kocsimmal kapcsolatban, és ezt olyan nyugodtsággal és szakértelemmel jelentette ki, hogy lehet, hogy hinnem kellett volna neki. Vagy csupán egy boszorkánnyal van dolgom, aki megátkozta a kocsimat. Hatalmas sóhajjal szálltam ki, és magamhoz véve a hátul lévő szerszámos ládát, nyitottam fel a motorháztetőt, hátha rájövök, mi a baja lehet, és legalább annyira meg tudom bütykölni, hogy a legközelebbi szervizig, ami három utcával arrébb volt. De őszintén megvallva én semmit sem láttam rajta... Már az is megfordult a fejemben, hogy itt hagyom a fenébe, vagy felhívok egy autómentőt, ám az igen sokért fogja csak elvinni.

Hiába volt egy-két alkatrész is az autóban, kerékcserét még csak-csak megoldom, de ha a motorral van valami, és ezek szerint csak azzal lehet valami baj, akkor eléggé elveszett vagyok. A motor nem indult és nem is reagált semmire, vagyis eléggé visszahűlt ahhoz, hogy lehessen rajta dolgozni, így éppen azon voltam, hogy felhívjak egy szakit, hogy jöjjön ide és nézze meg, amikor egy ezüstös hajzuhatag jelent meg mellettem.
 – Na, mi van? – lépett hozzám még közelebb ByulYi. – Csak nem indul?
 – Honnan tudtad, hogy ez lesz? – mordultam rá kiborulva. – Te boszorkány vagy, valld be!
 – Boszorkányok csak a mesében vannak – vonta meg a vállát. – Meg tudod javítani?
 – Természetesen – hazudtam, majd alaposabban megvizsgáltam a motort.

Nehezen tudtam koncentrálni úgy, hogy a lány ott állt mellettem, és akármelyik szerszámot akartam felvenni, az nem tetszett neki.
 – Szerintem holnap délben is itt fogsz ácsorogni, ha nem kezdesz neki most! – figyelmeztetett, de közben olyan jót szórakozott a szenvedésemen.
 – Úgy nehéz, ha engem nézel!
 – Elforduljak? – vetette fel, majd elvigyorodott. – Szerintem kezd a gyújtógyertyáknál! – tanácsolta, én pedig elkerekedett szemmel néztem rá.
Hogy mivel? – kérdeztem vissza. Halottam már róla, de talán jobb lett volna rendesen odafigyelni, nemcsak a KRESZ-re, hanem arra is, amikor az alapvető problémákról, és az autó, de különösképpen a motor megszereléséról, felépítéséről volt szó.

 – Omo, add már ide azt a csavarkulcsot, még a kezedben is rosszul áll – szidott meg, majd olyan sebességgel kivetet a kezemből a szerszámot, hogy reagálni sem tudtam rá. – Van tartalék gyertyád? – kérdezte, és úgy dobálózott a szakkifejezésekkel, mintha egész életében ezt csinálta volna.
 – Azt hiszem – szólaltam meg pár pillanattal később, amint felocsúdtam a meglepettségemből. Egy egész dobozzal volt hátul, pontosan négy darab, vagyis meglehet, hogy esedékes lett volna ezek cseréje, de megfeledkezhettem róla.

Mire odaértem már mind a négyet kiszedte a motorból, és az sem zavarta, hogy ott vagyok és minden mozdulatát nézem. Tényleg olyan volt, mint az a szaki, aki fel szerettem volna hívni.
 – Nem fogod összecserélni a sorrendjüket? – faggattam, de csak óvatosan, nem hiányzott, hogy fejbe verjen valamelyik szerszámmal.
 – Csukott szemmel is kicserélem ezeket! – jelentette be diadalittasan, én pedig inkább hallgattam, mint a sír. Valahogy kapásból lerombolta az önbecsülésemet, és abban a pillanatban, talán el is vesztem...
Még tíz percébe sem telt, hogy megjavítsa az autómat.
 – Most próbáld meg beindítani! – utasított szigorúan, én pedig mi mást tehetettem volna, mint eleget teszek a kérésének.

Igazából csak akkor esett le az állam, amikor első pöccintésre halk morajjal beindult a motor. Futtatva hagytam, úgy szálltam ki, mire odaérhettem volna, már lecsukta a motorháztetőt és a képembe nyomta a bűnös alkatrészeket.
 – Mikor volt ez utoljára kicserélve? – tudakolta – És miért ez volt benne?
 – Nem tudom, igazából apám kocsija – kénytelen voltam beismerni, mire a lány kinevetett.
 – Szörnyen átlátszó a duma! Ez itt – mutatta fel az egyik gyújtógyertyát. – Meg van olvadva, tehát vagy a szelep a szar, amihez több idő és alkatrész kell, hogy megnézzem, vagy lehet, hogy az egész motor beállítása el lett cseszve, de ez csak az egyik. Ha engem kérdezel, ezzel, amint lehet, bemennék egy szervizbe, mert szét kell szedni a motort, és alaposan átnézni, mert ha a szar beállítás miatt hősokk lép fel, elszállhat az egész motor, meg utána te is...
 – Hogy mondod? – elképedve néztem rá, és nem amiatt, amit mondott, hanem ahogy mondta.
 – Amatőr! – forgatta a szemét, és olyan lekezelően nyögte ki a szót, hogy kis híján elsüllyedtem szégyenemben.
 – Ha már ennyire értesz hozzá, akkor akár te is megcsinálhatnád! – vágtam vissza hasonló hangnemben.
 – Az elég drága órabér lesz – jegyezte meg hátat fordítva nekem, jelezve ezzel, hogy nem áll szándékéban mást mondatni.

Úgy tűnt, hogy indulni készül, hiszen magához vette a táskáját, de ezt nem hagyhattam, így egy sebes mozdulattal elkaptam a csuklóját, ami természetesen nem tetszett neki, ám amikor alig tíz centi választott el a csodás ajkaitól, alig bírtam ki, hogy ne csókoljam, persze fel voltam készülve arra, hogy egy hatalmas pofon lesz az ára.
 – Vedd le rólam a mocskos kezed! – sziszegte összeszorított fogakkal.
 – Nem én mocskoltam be őket az előbb – vontam meg a vállam, mire a lány felmutatta a szabad kezét, és egyetlen kicsiny olajfolt sem volt rajta, pedig a kocsim azon része elég koszos, pontosabban olajos.
 – Tényleg röhejesen amatőr vagy! – szurkálódott, én pedig igyekeztem figyelmen kívül hagyni. – Nem csak a kocsik terén, hanem a lányok terén is.
 – Tegyél próbára! – közöltem vele higgadtan. – Sikerült egyáltalán elintéznie kegyednek, amiért ennyire igyekezett! – váltottam hangnemet, amin elcsodálkozott.
 – Részben – hangzott a válasz. – A papírjaim nincsenek aláírva, majd hétfőn elintézem, akkor már nem leszek egyedül. De legalább van hol aludnom...
 – Aludhatsz nálam is – ajánlottam fel, amint elengedtem a csuklóját. – Nekem nincs szobatársam.
 – Ez egy percig sem csodálkozom – állapította meg, majd további szavak nélkül lelépett.



/YoonGi/

Nem tettszett Hoseoknak az a megállapításom, miszerint visszavonják a jogsiját, de meg van erre a magyarázatom. Egy visszaesőről van szó... Egy darabig megy az ejnye-bejnye, meg mennek a csekkek, de huszadik alkalommal van jogsi, nincs jogsi... Aztán amikor összefutott egy lánnyal bent a rendőrségen, aki kis híján kicsinálta, azonnal Laney jutott eszembe, már csak a temperamentuma miatt is, hiszen ő már a szemem előtt is elintézett egy darab csávót, meg sem lepődnék azon, hogy HoSeok kicsinálta volna. Ám az a kabát nem éppen Laney stílusa, a másik meg az, hogy az általam ismert lány apja halott... Ám ennek ellenére mégis gyanús volt nekem. Mi van, ha ugyan onnan jött, mint Laney, ha ez a lány ismeri az én istennőmet, és miképpen fogok egyáltalán a közelébe kerülni, ha nem lehet... Vártam a hétfőt, akkor úgy is kiderül, aminek ki kell derülni, hiszen ha Jin titokzatos unokatestvére éppen azon a karon fog tanulni, ahol én, sokáig nem rejtegetheti magát.

Későn érkeztem meg, még vittem haza kaját, hogy az én haszontalan öcsém ne haljon éhet, és abban bíztam, hogy ezúttal nem fogja kiütni magát, az idők végezetéig nem pesztrálhatom, nem tarthatom szemmel. Ám ezúttal minden rendben volt, amit amolyan vihar előtti csendnek véltem.
 – Megjöttem! – jelentettem be, amíg lepakoltam a cuccokat a konyhában az asztalra.
 – Csá, Hyung! – viharzott be YoonHo. – Hallottad a híreket!
 – Már megint mit szívtál, és mit szereztél be? – néztem rá gonoszan.
 – Nem, nem! – rázta meg a fejét, majd megadóan feltette a kezét. – Kivételesen semmit!
 – Akkor meg mi van?
 – Holnap reggel beköltöznek a szomszédaink! – közölte velem.
 – De mellettünk laknak.
 – De szemben nem, és ebben az épületben, sem a lányok részlegén, sem fiúk részlegén nincs több szabad hely, ők pedig mérnökképzésre jelentkeztek.
 – Tudod, néha a mellettünk lévők is zajosak, nem hiányzik, hogy még ott is lakjanak.
 – De, Hyung! – rázta meg a vállamat YoonHo, hogy térjek észhez. Nem nagyon akart leesni, hogy mire is gondolt pontosan. – Két bombanő költözik velünk szembe, és ez téged nem érdekel?
 – Nem hiszem.
 – Akkor NaYeon jobban érdekel? – vigyorodott el.
 – Na, ezt most hagyd rá! – mordultam fel. – Késő van, megyek lefekszem!
 – Azért, Hyung, az egyikre igazán rámászhatnál, mert lehet, hogy én teszem meg! – fenyegetőzött, de valahogy el sem jutott a tudatomig, amit mondott.

Csupán abban hiszek, amit látok....

-

Egészen későn ébredtem fel, talán volt vagy dél is, amikor kipattant a szemem, és még az előzetes tanulmányi összegzésemet sem írtam meg. Ez annyit jelent, hogy el sem gondolkodtam azon, miféle terveim lesznek ebben az évben, hiszen akad egy-két tanár, aki ezzel kezdi az évet. Ebben az évben végzős vagyok, még nagyobb lesz rajtam a nyomás, s úgy, hogy az exem a nyakamba szakad, valahogy még keményebb lesz ez az egész. Az öcsém már nem volt otthon, és a lassacskán visszaérkező diákok hatalmas zajjal voltak. Most megtehettem volna, hogy összeírom a tervezeteimet, de semmi kedvem sem volt ehhez.

Inkább sétáltam egyet a kora őszi napsütésben, azzal is ihletet tudtam volna gyűjteni, ám amikor órákkal később visszaértem, egy nagyon ismerős autó állt a kollégium épülete előtt. Annyira egyedi volt a narancs-fekete fényezés, a forma, hogy abban a pillanatban tudtam, hogy ez a szörnyeteg Laney-é. Senki másé nem lehet... Fel felé siettem a lépcsőn, arra szintre, ahol laktam, és ha nem a két szememmel látom meg Laney Parker csodás sziluettjét, akkor nem hiszem el. Ám egy pillanatig még így is azt hittem, hogy káprázik a szemem, s amit közelebb lépdeltem hozzá, egyre valósabbá vált számomra, hogy ez nem egy álom. Háttal állt nekem, a kezében a telefon, és egy pillanatig tétováztam. Közelebb menjek, vagy ne menjek, meg merjem egyáltalán szólítani...

De a testem automatikusan cselekedett helyettem, és egyből megragadtam a csuklóját, hogy szemből is megfigyelhessem, hogy jól látok-e...
 – Laney – szólítottam meg óvatosan. – Te mit keresel itt?
Akkor szembesültem azzal, hogy nagyon is jól látok, a szívem, mint egy gyorsvonat úgy robogott a mellkasomban, és annyira szerettem volna, megölelni és nem elengedni őt, ám a szabály az szabály...
 – Ismerjük egymást? – kérdezett vissza azonnal, amit nem tudtam, mire vélni. – A nevem Park YunSoo, és nem ismerek semmiféle Laney-t!
 – Na, ezt nem veszem be! Tudom, hogy ismersz, és, hogy én is ismerlek! Ezt nem veszem be!

A lány idegesen körbenézett, nem-e jön valaki, aki ismerheti bármelyikünket is, főleg nem Jin, aki miatt az ismeretlenség mezejére kényszerülünk. Aztán amikor a tenyerét az arcomra helyezte, tisztában voltam azzal, hogy most ezt kell játszania, de épp olyan nehezére fog esni nekem, mint neki. Ugyanolyan gyönyörű volt, mint akkor, bár még alig telt el egy hét, de mégis éveknek tűnt, aztán a gondolataimból az vert fel, hogy a másik kezét is az arcomra tette, és közelebb volt magához. Alig tíz centi, ennyi volt köztünk, de olyan játékot játszottunk mindketten, aminek veszélyes következményei lehetnek. Még jó, hogy egyikünk sem tiszteli a szabályokat, legalábbis ezt éreztem, amikor az ajkaim összeforrtak az övéivel...