20. fejezet - Szenvedélyek vihara

/Laney/


Kis híján összeestem a kimerültségtől. Az adrenalin csökkenésével egyenesen arányosan nőttek a fájdalmaim is, de mint erős nő lévén nem mutattam ki, bár ByulYinak nem is kellett, ő ismert eléggé, hogy tudja mennyire is kínlódok. Kisebb csatatérré vált az étterem, a csuklómon még haloványan éreztem YoonGi érintését, és szerettem volna tudni, hogy jól van-e. Talán a tetteim számára is bizonyítják, hogy annyira azért nem mondtam le róla, akármennyire is akartam, a világon nincs még egy olyan pasi, mint ő, és akár tetszik, akár nem, a rokonjaimnak, és a világnak, nekem akkor is ő kell. YongGuk pedig csak egy pillanatnyi ugródeszka a lazításhoz, illetve a sikerhez. Komolyabb szándékaim amúgy sem lettek volna az irányába, mert akármennyire is jó pasi, van valami sötét kisugárzása, ami miatt határozottan nem jó ötlet kikezdeni vele.

ByulYi a vállamra tette a kezét, miközben a térdeimen támaszkodva igyekeztem pihegni.

– Jól vagy? – aggodalmaskodott azonnal, én meg válasz helyett csupán a fejem ráztam. Kissé szédültem is, és arra a következtetésre jutottam, hogy alaposabban bele kell lendülnöm az edzésekbe, különös tekintettel a kardióra.

De mielőtt alaposabban kifejthettem volna a problémáimat, vagy megkereshettem volna YoonGit, a kék-piros villanó fények, és a szirénázó hang jelezte mindkettőnknek, hogy a telefon, amit kértünk a fiúktól, csak elért a címzetthez, és amint talpig beöltözött rendőrök léptek be, ByulYi apjával az élen, kissé kellemetlenül éreztem magam.

– Miért nem lepődök meg azon, hogy ti is itt vagytok? – nézett ránk a férfi.

– Kivételesen örülök, hogy itt vagy! – vágott vissza ByulYi hevesen. – Nem tudtam, hogy baj, ha az ember megvédi magát.

– Az önbíráskodást ugyanúgy bünteti a törvény – hangzott a jogi szöveg, és mire reagálni tudtam volna, olyan szépen kattant a bilincs a kezemen, illetve a barátnőm kezén, hogy fél pillanat alatt padlót fogtam.


-


A kihallgatásom után persze nem kezeltek úgy, mint egy bűnözőt, az a srác, aki kérdéseket tett fel, azon volt kiakadva, hogyan voltunk erre képesek, hiszen mi csak lányok vagyunk. Aish, micsoda hímsoviniszta hozzáállás... Feleltem kismillió kérdésre, és mindre megszokott válaszom volt... a „Nem tudom!” Ám arra a kérdésre, hogy Amerikából jöttem-e, és hogy a nevem valójában Laney Parker, nem tudtam ezzel válaszolni. Olyan szépen utána néztek a hátteremnek, ahogyan nem szégyelltek, nekem pedig nem sok választásom volt. Persze igyekeztem terelni, és csak halványan igazat mondani még akkor is, ha ennek eleve meg lesz a következménye. Féltem attól, hogy anyám tudomására jut, hogy mint tettem, hiszen valahogy vele, és hála az égnek Jinnel se nagyon találkoztam manapság. De nem írtam alá a szerződéseket, nem vagyok tulajdonos a vállalatoknak, amiket a nyakamba akartak varrni. Amennyire csak lehetséges volt, kimaradtam az efféle sznob buliból, semmi szükségem sem volt arra, hogy úri kisasszony legyek, mert az határozottan nem én vagyok.


-


Meglepően magányosan töltöttem az időmet a cellámban, mint valami bűnöző, amikor az egyetlen bűnöm az volt, hogy nem hagytam magam megöletni, és nem engedtem, hogy ártatlan embereknek baja essen, de úgy tűnik ez a világ éppen olyan romlott, mint amilyennek látszik, hiszen amíg én itt vagyok ártatlanul, vajon hány olyan bűnöző járkálhat szabadon, akiknek éppen rám fáj a foga. Nem tudom mennyi időt tölthettem lent, de emberek jöttek mentek, hangzavar volt, hiszen mindegyik lecsukott ellenkezett némelyik igen erőszakosan, én pedig csak ott ücsörögtem azon a szerény kis ágyon, magamhoz szorítva térdeimet, s vártam, hogy történjen valami.

Aztán amint meghallottam ByulYi hangját, amint hevesen vitatkozik az apjával, halványan elmosolyodtam, hiszen tudtam, hogy meg vagyok mentve.

– Ugye tudsz róla, hogy ezek a képességeidet akár itt is hasznosíthatnád? – jegyezte meg a lány apja azonnal. – Jó helyed lehetne a rendőrségen, akár jobban meg is ismerhetnéd JongInt...

– Felejtsd el! Az egészet! – heveskedett ByulYi. – Ide a kulcsokkal, viszem YunSoo-t, és itt sem vagyunk!

– Az a lány veszélyt jelent rád!

– Inkább te... jelentesz veszélyt rám!

– Ugye tudod, hogy milyen gazdag családból származik, és hogy milyen hatalmas vagyon van a kezében, ami miatt nagyon sokan holtan szeretnék látni – győzködte a férfi, de hallottam, amint ByulYi felnevet.

– Te tudsz valamit, mégsem teszel semmit ellene. Tudok róla, és nem érdekel, te pedig tehetnéd a dolgodat, és ki is deríthetnéd akár, hogy ki az, aki ennyire ártani akar szerencsétlen lánynak – vett a védelmébe azonnal. – Addig viszont nincs miről tárgyalnunk.

– ByulYi, tartsd magad távol attól a lánytól, vagy kénytelen leszek, én távol tartani tőle!

– Ha azt hiszed, hogy cserben hagyom azt az ember, aki mindig minden szarban mellettem volt, hosszú éveken keresztül, helyetted is, akkor nagyon tévedsz! – Ekkor már a cellám előtt álltak, és a lány szeme villámokat szórt, és meglepően dühösnek tűnt. – Cserben hagytál engem, cserben hagytad anyámat is, és nem leszek olyan, mint te.

ByulYi kitépte az apja kezéből a kulcsokat, és felpattantam, amikor bebizonyosodott számomra, hogy végre leléphetek.

– Gyere, YunSoo! Tűnjünk el innen! – Szinte utasított, és nem akartam neki ellent mondani.

Végül azonban meglepődtem azon, hogy köszönés nélkül, az apjára sem pillantva sietett fel a lépcsőn.

– Nem fog utánunk jönni! – nyugtatott meg a lány, amint felértünk a lépcsőn, de én még félszemmel hátra pillantottam.

– Szerinted ezek a fickók, azért akarnak kiiktatni, mert örökölnék egy csomó pénzt? – néztem rá megdöbbenve.

– Ez lenne a kézenfekvő, de fene se tudja, hogy kinek állna ez szándékában, amikor a családodon és a rendőrségen kívül nem tud róla senki.

– A rendőrségnek mi köze lenne hozzá? – vontam meg a vállam. – Nem írtam alá semmit, tehát hivatalosan nem vagyok semminek sem a tulajdonosa. Tény és való, hogy a rokonaim nem bírnak engem, különösen a nagyapám, de ha nincs a nevem semmi, akkor meg mi értelme van, miért számít nekik, hogy élek vagy halok.

– Talán becsületbeli ügy, tudod, apád miatt... – morfondírozott, de nagyon nem tetszett az eszmefuttatása, még akkor sem, ha meglehet, hogy igaza van.

Ellenkezni szerettem volna, de amint megláttam, hogy az a kis család is ott van, akiknek gyermekét éppen YoonGi mentette meg, hirtelen jelentőségét vesztette, az életemet bonyolító kérdések, ehelyett csupán egyetlen dolgot szerettem volna. Beszélni Min YoonGival...

– YoonGit! – jelentettem be. – Majd otthon találkozunk!

– Nem rossz ötlet! – vigyorodott el, és szinte biztos voltam, hogy az ezután az első dolga az lesz, hogy levadássza HoSeok-ot.




/HoSeok/


Életem leghosszabb három órája volt, amit a rendőrségen kellett töltenem. A saját érzetem szerint persze éveknek tűnt, és rohadtul nem szerettem ezen a helyen lenni, mert állandóan arra emlékeztet, hogy mennyire feledékeny vagyok. Sok időt töltöttem itt, mindig megúsztak egy kis pénzbírsággal, meg a figyelmeztetésekkel, hogy ne forduljon elő még egyszer, de ennek ellenére is megesett velem már rengetegszer, hogy rossz helyen parkoltam. Ám most nagyon más volt a helyzet, hiszen kis híján emberáldozatot követelt az esett, és olyannak voltam szemtanúja, amit egy darabig nem hagy majd nyugodni. A pillanat amikor rájöttem, hogy nem nagyon szabad ezzel a két lánnyal kötözködni, hogy emberek életét menteni, hatalmas felelősség, miközben nekem kellene a pasinak lenni, de én valahogy nem vagyok híve az erőszaknak.

Ám amikor YunSoo megmentette YoonGit, a saját testi épsége árán, bebizonyosodott számomra, és remélem a fiú számára is, hogy nincs itt semmi veszve, csak épp a körülmények miatt sokkal tovább fog tartani.

Kivételesen nem engem kértek számon, nekem csupán azt kellett elmondanom, hogy mit láttam, de valahogy nehezen jöttek a szavak a számra, mert a szavaim nagy része Moon ByulYi fényezéséből állt volna, legalábbis ha őszinte vagyok. Persze arra a kérdésre, hogy ismertük-e a támadóinkat, nemmel kellett felelnem, de több volt, mint gyanús az esett. Sajnos, én nem tudok annyit, mint ByulYi.

Aztán azzal engedtek el, ha eszembe jut valami, akkor hívjam fel őket, vagy jöjjek be, de megnyugtattam a kihallgatómat, hogy mindent elmondtam neki, amit tudok. Szerettem volna minél hamarabb magamhoz ölelni Byult, és ámuldozni azon, hogy mennyire lenyűgöző, és mennyire hálás vagyok a sorsnak, hogy magam mellett tudhatom.

A második szintem voltam, és amint kiléptem az irodából, a lehető legkellemetlenebb emberrel találtam szemben magam. A lány apjával... Tudtam, hogy utál engem, hiszen JongIn olyanokat hazudhatott rólam, amiből természetesen semmi se igaz, csupán magát akarja fényezni, pedig kettőnk közül ő a nulla. Nem tudtam eldönteni, hogy mi lenne a helyes, hogy köszönjek neki, vagy csak menjek el mellette, a pillantás alapból utálatos volt, úgy nézett rám, mintha valami fertőző beteg lennék, de erre csak a vállamat vontam meg. Nem érdekelt a nyomora, hiszen tudtam, hogy a saját lánya, mennyire gyűlöli őt, és ez eléggé meghatározó dolog.

– Tartsd távol magad a lányomtól! – fenyegetőzött.

– És ha nem? – vetettem ellen.

– Teszek róla, hogy jó hosszú ideig idebent legyél! – vágott vissza, majd egy gúnyos pillantás után magamra hagyott.

Biztos voltam abban, hogy egyszer bemosok neki egy hatalmasat, csak nem itt, hanem kívül a kapitányságon, ahol civilben nem tehet ellene semmit.

Lefelé siettem a lépcsőn, és azon voltam, hogy valahol rátalálhassak ByulYira, de amint befordultam, hogy az első szinten nézzek szét, olyan láttam, amit nagyon nem kellett volna. Messze volt ugyan az a két személy, de onnan is jól láttam Byul ezüstös haját, és azt a féreg JongInt. Egészen addig nem is érdekelt a dolog, bár a lány eléggé szorult helyzetben volt, egészen a fal mellett, de tudtam, hogy nem lesz rest kivágni magát ebből a szituációból, ám nem láttam rajta azt a tiltakozást, amit vártam volna tőle. Csupán egy lépést tettem közelebb, hogy megbizonyosodjak, jól látok-e, de amint észleltem, hogy az a nyomorult éppen a barátnőmre startolt rá, kissé felbosszantott. Sőt a mikor megcsókolta, még jobban feldühödtem, ám amint a lányon nem láttam az ellenkezést, a szívem megszakadt abban a pillanatban. Én nem vagyok az erőszak híve, nem mentem oda, hogy megvédjem őt, mert tudom, hogy meg tudja védeni magát... Igen, én magam, inkább gyáva voltam, az a fajta hősszerelmes, aki magába roskad, de hősködni nem fog.

Csupán hátat fordítottam és leléptem, hogy összeszedjem a gondolataimat. És most hogyan tovább? Meg lehet, hogy rosszul láttam, az a lány talán nem is ByulYi volt, vagy csupán erőszakkal tudta őt megcsókolni az a féreg, de akkor hol a tiltakozás, a küzdelem, vagy talán nekem kellett volna odamennem, és jól orrba vágnom azt a félkegyelműt, hogy tudja, hol a helye... Igen, ezt kellene tennem... Fél perccel később már megint ott voltam, hogy a kezembe vegyem a dolgokat, hogy talán bebizonyíthassam mindenkinek, talán magamnak is, hogy az a lány az enyém, de akkorra már egyik sem volt ott... Csalódottság, mélységes csalódottság futott át rajtam, amit nem csak a lény miatt éreztem, hogy ilyen szinten csak játszott velem, hogy elhitette, hogy van esélyem, aztán az első adandó alkalommal, mégis csak lelép, és talál magának jobb partit, hanem magamban is csalódtam... Talán ideje lenne összeszednem magam...


/ByulYi/


Gyűlöltem apámat, gyűlöltem ezt a helyet, és gyűlöltem, hogy nem találtam ebben a rohadt nagy épületben HoSeokot. A második emeleten hallgatták ki őket, Laney-t odaküldtem YoonGi miatt, de hogy az én kis lököttem merre járhatott, azt nem tudtam. Elegem volt mindenből, szerettem volna hazamenni, lefürödni, majd elveszni HoSeok karjaiban, és nem mozdulni egészen reggelig. Milyen szép álmok...

Ezzel ellentétben csak egy idegesítő szépfiú jött velem szembe... JongIn... A hátam közepére nem kívántam, ezt a fazont, ilyenkor péntek este, amikor már szétrúgtam két rosszfiú seggét. Egy harmadik már meg se kottyanna, de idebent nem üthetem meg, hiszen a rendvédelmi személyek elleni támadást súlyosabban büntetik, mint kellene, és senkit sem érdekelne, hogy kinek a lánya vagyok.

– Nocsak! – vigyorodott el a fiú, mire összevontam a szemöldököm. Meg sem figyeltem, hogy merre indulok el, tettem hátrafelé egy lépést, és rövidesen a falnak ütköztem. A fenébe! Még egy ilyen rossz döntést! – Kit látnak szemeim...

– Senki olyat, akit kellene! És most, ha kérhetnélek, menj innen! – vágtam vissza, egyre hevesebben dobogó szívvel. Megverhettem volna, mert nem esett volna nehezemre, de akkor ma éjjel itt éjszakázom. Csak azon imádkoztam, hogy ne lásson meg minket senki, főleg ne HoSeok. Sosem fogom tudni ezt kimagyarázni.

Aztán amint nem volt, hová menekülnöm, a jobb alkarjával a falnak szorított, nem kis erővel, nyilván tudta, hogy mire vagyok képes, az másik kezével pedig a combomon siklott felfelé, mire izegni-mozogni kezdtem. Élvezte a fölényét, hiszen ez az ő terepe volt, senki nem szólt rá, vagy szólhatott rá, ő volt apám kedvence. Amikor a mutatóujjával végigsimított az ajkaimon, agyaltam azon, hogy beleharapok az ujjába, de mielőtt ezt megtehettem volna, már az ajkaival támadt az enyémekre. A fene enné meg... A szememmel a terepet pásztáztam, és amikor HoSeok sziluettjét vettem észre, a szívem még hevesebben kezdett verni, ki akartam szabadulni a szorításból, ám ezt a szemét arra a következtetésre jutott, hogy tetszik, amit csinál, hiszen elmélyítette a csókot, én meg azt hittem, hogy megfulladok.

Abban a pillanatban nem érdekelt, hogy milyen következményei lesznek annak, hogy megtámadom, hiszen, ha a többi idióta emberen múlik, akár erőszak áldozata is lehetek, valamelyik helyiségbe, senkit sem fog érdekelni. Így erősen a lábfejére tapostam a sarkammal, erre elengedett egy kissé, így a térdem lendítése után, egy igen érzékeny ponton találtam el. Ekkor már távolabb volt tőlem, ugyan nem görnyedt össze, de eléggé dühös voltam rá, ahhoz hogy olyan erővel vágjam orrba, hogy az vérezni kezdjen.

– Ezért még számolunk te, ribanc! – morgolódott az orrát szorítva.

– Legközelebb nem úszod meg ennyivel! – törtem ki magamból vulkánként, és szinte ordítottam vele.


-


Sejtettem, hogy ezt már nem látta HoSeok, csupán a csókig, ő nem az a típus, aki majd vérre menő harcot fog folytatni. Azt is sejtettem, hogy most össze van zavarodva, és össze is van törve, pedig nincs miért... Eszem ágában sincs, őt lecserélni, hiszen ő ismer... Ismer engem, talán még önmagamnál is jobban, és talán ez az oka, hogy a tudtom nélkül beleszerettem egy fiúba, akit a legelején még meg akartam verni.

Kellett egy fuvar, és akármennyire vágytam egy zuhanyra, ez még váratott magára, először össze kell szednem magam, és beszélnem kell az érzéseimről, ami határozottan nem lesz egy sétagalopp. Taxival mentem el az egyetemre, hiszen tudtam, hogy ott lesz, és kitáncolja magából azt a fájdalmat, amit valójában magának generált, hiszen, ha nem várja a dolgok végét, akkor most nem tartanánk itt, akkor állhatnánk a zuhany alatt, akár ketten is. Az igazán szexi lenne...

Sejtéseim beigazolódtak, mire odaértem, már meglehetősen kifáradt, sőt irtózatosan megizzadt, amit ijesztő mód szintén nagyon szexinek találtam...

– Gondoltam, hogy itt talállak! – léptem be, túlharsogva a zenét.

– Azért jöttél, hogy továbbfájdítsd a szívem, vagy hogy végérvényesen is kimond, hogy vége – mérgelődött, de nem nyomta ki a zenét csupán lehalkította.

– Hivatalosan nem is járunk! – vontam meg a vállam.

– Akkor még könnyebben fog menni! Na, ég veled!

– Pedig én azt szeretném, ha járnánk! – jelentettem ki, és nem mozdultam sehová.

Nem reagált rá, nem is nézett rám, csupán újra hangot adott a zenére, de nem volt olyan hangos, mint amikor megérkeztem, és ismét belelendült a tánclépésekbe. Elnéztem volna egy darabig, mert jó mozgása volt, szinte minden kis porcikáját külön mozgatta, amit egy pillanatig meg voltam döbbenve, de tudtam, ha most nem öntöm ki a szívemet, akkor legközelebb nem hogy lehetőségem nem lesz rá, hanem bátorságom.

Nem messze a falnál találtam egy hatalmas kék színű szivacsot, amin a veszélyesebb eséssel járó mozdulatokat gyakorolhatták, így amint kiléptem cipőmből, és levettem a pulcsim, hogy minél kényelmesebben legyek, kihurcoltam azt a bizonyos szivacsot az út kellős közepére.

– Te meg a mi a fenét csinálsz? – nézett rám értetlenül.

Természetesen nem válaszoltam, megindultam az irányába, majd egy gyors mozdulattal ráfogtam a derekára, az egyik lábamat az övé mögé tettem, s amennyire erősen csak képes voltam rá, meglöktem. Elvesztette az egyensúlyát, és elterült a szivacson, de mielőtt feltápászkodott volna, már ott is vontam rajta. Nem hagytam mozdulni sem, még a kezeit is lefogtam a feje mellett, de ennek ellenére is nehezen törődött bele a vesztésbe.

– Szállj le rólam! – erősködött, én pedig a combommal rászorítottam a derekára, hogy eszébe se jusson ficánkolni.

– Csak hallgass végig! – próbálkoztam, de hasztalan volt.

– Nem vagyok kíváncsi a kifogásaidra. Láttam, amit láttam...

– Csak épp nem vártad meg a végét, vagy ennyi erővel odajöhettél volna és segíthettél volna...

– Én... Nem mertem... Talán gyávának tűnök, de határozottan nem vagy az a lány, akinek segítségre lett volna szüksége – mentegetőzött.

– Gyáva vagy, ez tény, én meg nem riadtam vissza attól sem, hogy orrba vágjam, még akkor sem, ha ennek következményei lettek volna.

– Tényleg megverted? – csodálkozva nézett rám.

– Téged sem ártana, amiért ennyire nyuszi vagy, de végighallgatni az embert, meg persze nem akarod!

– Talán még sincs szükséged rám, ha ennyire gyáva vagyok – vetette ellen. – Talán még sem kellene erőltetnünk ezt a kapcsolatot. – Láttam a szemében a csalódottságot, és nem bennem csalódott ezúttal, hanem magában.

– Nagy ívben teszek arra, hogy mennyire vagy gyáva... Egyszerűen szeretlek, így ahogy vagy – vallottam be nagy nehezen. – Nem tudnám megmondani, hogy miért, de talán nem is kell ahhoz indok, hogy szeress valakit. A többire meg majd rágyúrunk, talán tudok mutatni egy-két fogást...

– Nem gondoltam volna, hogy kettőnk közül éppen te fogsz szerelmet vallani – vigyorodott el.

– Ha már arra is nyuszi vagy! – vágtam vissza hevesen, majd azon kaptam, hogy az ajkai már az enyémeken vannak, és olyan szenvedéllyel csókol meg, mintha nem lenne számunkra holnap.

– Mássz le rólam, és menjünk haza! – közölte váratlanul, amint megszakította a csókot.

– Miért is? – játszottam a tudtalant.

– Van egy befejezetlen ügyünk, amit illene végre befejezetté tenni...

– Egy közös zuhany után bármikor – vontam meg a vállam, majd letápászkodtam róla.

– Várj – kapta fel a fejét, miközben a zenelejátszóval ügyködött. – Erről nem volt szó...

– Van valami szégyellnivalód?

– Nincs, csak... – fogott bele, de közben nyakig elvörösödött, amin jót mulattam.


-

Meglepően gyorsan megérkeztünk a kollégiumban, és ezúttal nem egyszer rá kellett szólnom, hogy jó lenne ha betartaná legalább a sebességet. Laney-nek is gyakran kell jeleznem, hogy figyeljen a sebességre, de neki a vérében van a sebesség, mi viszont ráérnénk. A közös zuhanyból végül nem lett semmi, mert nehezen kivitelezhető lett volna, a testi épségem pedig nem ér annyit, hogy egy extrémebb szexkalandban legyen részem. Lesz még rá lehetőségem ebben biztos voltam. Tehát hagytam, hogy előre menjen, hiszen hamarabb végez, mint én, és így is rengetek időbe kerül, mire lesikálom magamról azt a rengeteg mocskot. Legszívesebben lefertőtlenítettem volna azokat a helyeket, ahol az a szemét hozzámért, és ha még egyszer a közelembe mer jönni, én egyszerűen péppé verem. Még a fürdőben számítottam meg a hajam, és tudva azt, hogy mire is készülünk, mémiképpen ideges voltam. Nem a következményektől féltem, hiszen én, Laney-vel ellentétben szedtem gyógyszert is, de valahogy ez más volt, mind azok a szexi kalandok, amiket eddig átéltem. Hiszen nagy része csak a testi gyönyörről szólt, érzelemből meglepően kevésszer volt lehetőségem, most viszont, ha csak ránézek erre a fiúra a szívem egy gyors vonat sebességével kezd robogni, és olyan érzések vesznek körbe, amiket eddig még nem tapasztaltam.

Végül legalább félóra volt, mire kiléptem a fürdőből, és mire visszatértem, sejtelmes narancsfény, és fűszeres illat terjedt a szobában. El nem tudtam képzelni, hogy honnan keríthette azt a sok gyertyát, amikor arra már rájöhetett, hogy nem nagyon díjazom a romantikus dolgokat, erre tessék, megint azzal jön.

– Ha zavar, akkor elteszek mindent! – szakított ki megrökönyödésemből a kellemes hangja. – Tudom, hogy te nem szereted az ilyesmit, de valahogy nem lenne jó, ha csak durván neked esnék...

– Ó, ha te azt tudnád! – haraptam bele az alsó ajkamba, kicsit szexibben, mint gondoltam, mert kapásból elkerekedett szemmel nézett rám. – Igazából magad miatt csinálod, és nem miattam...


Nem válaszolt, csak nyelt egy nagyot, amint közelebb léptem hozzá. Mindösszesen egy törülköző takarta meztelen testemet, de ő sem volt túlzottam felöltözve. Nem agyaltam túl sokat azon, hogy mit tegyek, csupán a vágyaim irányítottak. Annyira akartam őt, jobban, mint eddig bárkit. Viszont arra valóban jó volt ez a szolid fény, hogy oldódjon egy kicsit, hiszen kettőnk közül, ő volt zavarban és nem én.

Végighúztam a kezem a mellkasán, mire azonnal összerezzent. Nem foglalkoztam vele különösebben, inkább hevesen lecsaptam az ajkaira, és olyan szenvedéllyel faltam az ajkait, mintha ez lenne az egyetlen lehetőségünk egymáséi lenni. És valóban ki tudja, hogy mit hoz a holnap...
Egy pillanatig tartottam attól, hogy miféle reakció várható, ha megszabadulok a törülközőtől, mert én személy szerint egy kicsit sem voltam szégyenlős, de hát nem takargathatom magam az utolsó pillanatig. Tehát mennie kellett annak a textilnek is, és amint megmutattam a teljes meztelen valómat, félszemmel sandítottam rá. Láttam a szemében a vágyakozás, hogy épp annyira kar engem, mint én őt. S talán erre a kezdő lökésre volt szüksége, mert a csípőmnél fogva magához vont. Egyetlen pillanatra sem szakadt el az ajkaimról, éreztem a mint a nyelve táncba hívja az enyémet, és a kezei végigkalandozták a testemet, az érintéseitől, kis híján kizuhantam a világból, és olyan sebességgel találta meg a gyenge pontjaimat, mintha valójában ismerné őket.

S abban a pillanatban kénytelen voltam először halkan, majd egyre hangosabban nyögni, amikor az ujjai rátaláltak a lehető legérzékenyebb pontra. A vállába kapaszkodtam, és reméltem, hogy nem fogom túl mélyen a bőrébe mélyeszteni a körmeimet, mert akkor annak bizony nyoma marad. Sebesen vettem a levegőt, éreztem, amint bizsergek, és ha ilyen őrülten játszadozik velem, igen hamar át fogom lépni a gyönyör kapuját. S mintha nem is az vissza fogott fiú lett volna, aki a legelején. Egy teljesen másik személy, és ebben a pillanatban estem bele visszafordíthatatlanul. Arról nem is beszélve, hogy halk sikoly hagyta el az ajkaimat, amikor elárasztott az a gyönyör, amire annyira vágytam. Kissé fáradtan dőltem le az ágyra, de ennél én jóval többet akartam belőle. Arra kaptam fel a fejemet, hogy valami után kutat, és akkor esett le, hogy mit is.

– Hagyd! – szóltam rá azonnal. Egyszerűen nem bírtam várni, akartam őt, magamban érezni, hogy kiszakadhassak ebből a nyomorult világból, és a gyönyör aranyló mezején lehessek. – Nincs arra szükség!

– Te meghibbantál? – nézett rám megdöbbenve.

– Nem – vágtam vissza. – Gyere ide, és szórakoztass!

– De...

– Semmi de! Nem lesz semmi baj!

– Ha mégis, megöllek!

– Nem lehetne, hogy inkább leszúrsz a fegyvereddel! – vetettem egy pillantást az említett testrészre, de ettől egy kissé zavarba jött. – Ne pánikolj, szedek gyógyszert!

Abban a pillanatban megvilágosodott, én pedig jót kuncogtam a reakcióján. Kötözködni akartam vele, de mielőtt bármit is mondhattam volna, egy csókkal belém fojtotta a szót. Sürgetni szerettem volna, hogy térjünk a lényegre, mert epekedve vágyom rá, de húzta az agyamat, azzal, hogy kényelmes tempóban kínlódott, hogy tökéletesen bepozicionálja a lábaimat, én viszont csak sodródtam volna az árral. Viszont aztán meglepődtem, amikor végérvényesen birtokba vette a testemet, kapásból felnyögtem, és olyan szorosan fontam a dereka köré a lábaimat, ahogy csak képes voltam rá. Azért az el kell ismernem, hogy nem volt tudatlan, sőt olyan ügyesen dolgozott, hogy tíz percere sem volt szükségem arra, hogy ismét elérjek a csúcsra.

A testem megfeszült, a fiú pedig egy pillanatig aggodalmasan nézett rám.

– Folytasd! – biztattam, mire csak bólintott.

Egy kicsivel hevesebb tempó következett, a hátába véstem a körmeimet, és egyszerűen nem bírtam betelni vele. Figyelmes volt, és hatalmas szenvedéllyel csókolta, hol a nyakamat, hol az ajkaimat. Egy újabb gyönyörhullám után, pihenőre lett volna szükségem, de még biztos voltam abban, hogy van még valami a tarsolyában, és meglepően jól tudta játszani az ártatlant, egészen addig, amíg fel nem forrósodik a szituáció. Hason fekve terültem el az ágyon, és már csak arra eszméltem fel, hogy elkapja a csípőmet, a kezeimen támaszkodtam, négykézláb. Tudtam, hogy ez gyors „halálhoz” vezet majd, de meg is lepődtem a húzásán. Keményen hatolt belém, felsikoltottam, mire közelebb hajolt, és a nyakamba harapott, persze csak finoman, de ez is elég volt, hogy a testem beleremegjen. Hallottam, hogy milyen gyorsan veszi a levegőt, de a mozdulatai cseppet sem lassított. Sebesen mozgott bennem, miközben egy-egy lökés igencsak mélyre sikerült. Azoknál nyögtem fel hangosan, meglepve őt a hangommal, de nem is tudtam sokáig bírni ezt a sebességet, mert újabb élvezetben volt részem, de ez most olyan intenzívre sikerült, hogy még a könnyeim is kicsordultak. Azt is tudtam, hogy neki sem kell sokkal több idő, és pár lökéssel később, hangos nyögés hagyta el az ajkait, és éreztem, amint lüktet bennem, és forróság önti el a testem.

Fáradtam dőlt le mellém az ágyon, és automatikusan magához vont. Pár percig csak a szuszogását hallgattam, és már azt hittem, hogy elaludt, de aztán csak megszólalt...

– Szeretlek! – súgta a fülembe, mintha valami bizalmas információ lett volna. – Mindennél jobban!

– Ezek után hivatalosan is kijelenthetjük, hogy egy pár vagyunk? – néztem rá fél szemmel.

– Életem végéig...

– Az túl hosszú idő.

– Legalább sok időnk lesz erre...

– Akkor meg nem elég hosszú – jegyeztem meg, mire lágyan megcsókolt...