5. fejezet - Út a semmibe

/ByulYi/

Alig vártam, hogy péntek legyen. Ugyan abban nem voltam biztos, hogy aktív részvevője lehetek annak a bizonyos, mindent eldöntő versenynek, ám jelen pillanatban még mindig lehetek Laney első számú szurkolója. Csak rajta múlt a sikerem, és én bíztam benne. Tudtam, hogy mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy megnyerje azt a versenyt is, hiszen neki az a vágya, hogy minél nagyobb versenyeken szerepelhessen. Ez közel olyan hatalmas siker lenne számára is, mint számomra. Míg Laney inkább a sebesség megszállottja, és matematikai analízisek, a számoknak, illetve az újításoknak voltam a megszállottja. Emiatt is alkottunk olyan jó párost. Még egészen kicsi korunkban találtunk egymásra, én személy szerint már két éve élvezhettem az amerikai levegőt, míg az egyetlen barátnőm ide született. Ugyan arra sosem leszek képes, hogy elfelejtsem, miért is kényszerültem ebbe a környezetbe. A szüleim rendőrök voltak, és alig nyolc éves voltam, amikor anyámat az egyik bevetés során megölték. Apám mindent elkövetett annak érdekében, hogy megtalálja a gyilkosát, de olyan szintem rögeszméssé vált, hogy kis híján megfeledkezett az egyetlen gyermekéről, rólam. Tehát kizsuppolt a világ másik végére, az itt élő nagynénémhez, aki éppen olyan problémás, mint amilyennek látszik, hiszen ha apám tudná, hogy mekkora drogos, hogy milyen szinten benne van ebben az egész ügyletben, talán nem is szívesen marasztalt volna, sőt ő lenne az első, aki sittre vágná az egész bagázst.

A másik szenvedélyemről, a számításokon kívül, nem nagyon tud senki. Talán Laney-nek is egyszer-kétszer említettem meg, de ő mindig azon volt, hogy a legmerészebb álmaimat is támogassa. Egyszerűen nem bírom ki, hogy ha valami olyan stílusú zenét hallok, muszáj táncra perdülnöm. Oké, ez érdekesen hangzik, de meglepően szeretek elveszni a táncban, vagyis, ha nem lenen a kocsi, és az akörüli teendőt, biztosan táncolni járnék. Inkább a fiúsabb mozdulatokat kedvelem, de biztos voltam abban, hogy képes lennék a nőiesebb vonásokat is megtanulni. De természetesen senki sem látott bennem semmit, főleg, ha a rokonaimat veszem alapul. Tehát ez a fajta szórakozás többnyire csak titokban művelendő volt számomra.

Azon a délután is, kihasználva, hogy a rokonaim inkább vitatkoznak egymással, egy keményebb hip-hop stílusú zenét választva, igyekeztem ellazulni, ám mielőtt mélyebben bele lendülhettem volna a tánclépésekbe a nagynéném a megszokott csapzott hajával, beviharzott a szobámba, természetesen kopogás nélkül, és pedig az egyik mozdulat közben meredtem rá nagy szemekkel.
–        Nem tudsz kopogni? – vetettem fel szemrehányóan.
–        Hiába rángatózol itt, ezzel úgy sem viszed semmire – vágott vissza, majd röhögve tört ki magából. A szívem hevesen kezdett el verni a mellkasomban, de közben éreztem, hogy a düh szép lassan feltölti az összes kis sejtemet, ami miatt igen csak ki szerettem volna törni magamból. Tudtam, hogy most sem tiszta, így felesleges egyáltalán vitába is szállnom vele, csupán fásultan nyúltam a távirányító után, hogy lekapcsolhassam a zenét.
–        Mit akarsz? – kérdeztem végül. – Nem megyek el veled megint! – közöltem vele határozottan.
–        Vendéged jött.
–        Remek! Küld fel, majd tűnj el! – vontam meg a vállam, majd ledobtam magam az ágyamra.
Nem mondott semmit, csak kiviharzott, én pedig lemondó sóhajjal nyugtáztam, hogy talán ideje lenne, innen minél messzebbre mennem. A következő pillanatban, egy nagyon ismerős alak tűnt fel, és olyan zaklatottnak tűnt, hogy én még életemben nem láttam így...
–        Laney, te mit keresel itt! – csodálkozva tápászkodtam fel.

–        – A segítségedre van szükségem – felelte a lány, majd fel s alá járkált a szobámban, össze-vissza hablatyolva, zavarosan, valamiféle támadásról, kényszerutazásról, az anyjáról, a rokonairól, és hogy kell neki egy fuvar.

–        – Laney! – ragadtam meg a csuklóját, mire egy pillanatra lehiggadt, és hatalmas szemekkel nézett rám. – Nyugodj meg! Ebből semmit sem értek.
–        Aish! – sóhajtott lemondóan, majd ledobta magát az ágyamra. – Valaki ki akar iktatni minket.
–        Ez idáig okés, és?
–        Okés? – kérdezett vissza kiakadva. – Nem, ByulYi, ez nem okés. Anyám azt akarja, hogy eladjam a kocsit, és pénteken pattanjak fel arra a nyomorult gépre, amit értünk küldenek a Szöulban élő sznob rokonai.
–        Tehát elmész? – valahogy nekem csak ennyi ragadta meg a figyelmem.
–        Nem akarok, ezt te is tudod. A kocsim nélkül meg főleg nem megyek sehova, sőt téged meg nem akarlak itt hagyni ezekkel – bökött a fejével az ajtó irányába, mivel a földszintről visszafojtott vitatkozás hangja szűrődött be.
–        És az a gép, amit anyádéknak küldenek, nem alkalmas arra, hogy egy autót is elszállítson? – vetettem fel elgondolkodva.
–        Azon nincs annyi hely, legalábbis ezt mondta.
–        Kell egy tehergép, és egy rakat engedély, hogy sikeresen kivihessük – folytattam a tervezgetést.
–        De nekem nincsenek ismerőseim, rajtad kívül.
–        Ezzel tisztában vagyok – vigyorodtam el. – Egyébként is azt hiszed, hogy egyedül hagynálak azokkal a sznobokkal.
–        Azt nem hiszem, hogy téged is befogadnának – morfondírozott a lány, de elég csalódottnak látszott. Tudtam, hogy élete az a kocsi, és inkább beledöglik, mintsem, hogy lemondjon róla.

–        Azt sejtettem, de tudod, éppen ideje, hogy meglátogassam apámat – határoztam el, majd nyitottam az ajtót, hogy mehessünk. – Gyere! Még nagyon sok dolgunk lesz ebben a pár napban.

 -

Az út meglepően csendben telt el. Igen, nekem valóban megvoltak az összeköttetéseim, és bármit el tudtam intézni, még azt is, hogy megfelelő engedélyekkel, és megfelelő géppel vitethessük ki a kocsit Szöulig. Persze azon is agyaltam, hogy vajon apám, milyen képet fog vágni, ha megpillant, hogy bizony hazajöttem, főleg, hogy ő szabadult meg tőlem, és az irányomba se nézett. Az egy dolog, hogy minden hónapban küld pénzt a számlámra,a miből csak azóta látok bármit is, amióta nagykorú lettem, hiszen addig a nagynénémék élték fel az utolsó centig, én pedig Laney-től kaptam támogatást, vagy az anyjától. El sem tudtam képzelni, hogy az a nő, aki a szememben eddig egészen jó anyának tűnk, képes ilyen ostobaságokat tenni.

Egy egészen eldugott kis reptéren parkoltunk le, előttünk egy meglepően hatalmas hangár terült el, mert itt találhattuk a rokonaim egyetlen értelmes tagját, a fogadott nagybátyámat, Joe bácsit. Furcsának tűnhet, de az idősödő férfi, éppen a nagynéném férjének a bátyja, és hiába van már vagy ötvenéves, még mindig foglalkozik repülőgépekkel, vagy teherszállítással, sőt autókkal is, tőle tanultam sok mindent. Joe bácsi volt az egyetlen, akinek bármikor kiönthettem a szívemet, természetesen Laney-n kívül, de ő lassan már olyan, mintha a húgom lenne. Ám azért mégis más egy kicsivel közelibb rokon.
–        Minek jöttünk ide, az isten háta mögé? – nézte a lány a hatalmas fémmonstrumon, ami előttünk magasodott.

–        Mert ha itt nem tudnak nekünk segíteni, akkor sehol sem! – mondtam, mintha teljesen magától értetődő lenne a dolog, holott Laney még nem járt erre.

Én mentem előre, és a nehezen nyíló ajtó volta az első dolog, amivel meg kellett küzdenem. Odabent javában folyt a munka, a csiszoló-, a fúrógépek hangja, csak úgy süvített, semmit sem hallottam volna abból, ha a mellettem cammogó kikészült lány bármit is mondott volna. Tudtam, hogy akit keresünk, egészen hátul lesz, és ahogyan közelítettünk a cél felé, a zaj is egyre jobban lehalkult. Egy újabba ajtó után, egy szerény garázsban egy meseszép kék színű kocsi hevert, bár kissé szétszedve, és a keresett személy, éppen alulról bütykölte a kocsit. Megütögettem az egyik éppen maradt ajtaját az autónak, és a férfi nagy lendülettel kigördült a járgány alól.
–        A szívbajt hoztad rám! – mérgelődött mély basszusán, majd a olajos kezeit megtörölve lépett az irányunkba. Ugyan az arcát, és a kicsit megőszült, de igen hosszú, lófarokba kötött haja még helyenként fekete olajban úszott, de nem is várhattam tökéletes ragyogást ezen a helyen. Viszonylag magas, izmos, szikár testalkata volt, olyan volt, mint a tipikus amerikai nagymenők, akik a hatalmas mocikkal járnak. – Mi szél hozott ide, Csillagom!

Igen, ez volt a becenevem a Byul miatt, hiszen az csillagot jelent, emiatt voltam és az ő csillagja. Ő legalább szeret is, nem úgy mint a többi haszontalan rokonom.
–        A segítségedre lenne szükségünk! – jelentettem be, mire egy kissé elsápadt.
–        Az attól függ. Ha megint olyat kérsz tőlem, mint legutóbb, akkor kétszer is megfontolom – hangzott a határozott válasza, mire Laney rám sandított.
–        Mit kértél tőle? – faggatózott a lány.
–        Ó, ne akard azt tudni – szúrta közbe Joe bács, mire elvigyorodotam
–        Pedig most is szállítani kéne valamit – adagoltam az információakt.
–        De ugye nem az a Jeep, amit legutóbb, mert az kegyetlen volt.
–        Nem, az én kocsimról lenne szó – közölte vele Laney.
–        Te vagy az a lány, akiről a Csillagom, annyit mesélt? – tudakolta a férfi.
–        Azt hiszem.
–        Hova viszünk és mit is pontosan?
–        Egy Chevit, de elég felturbózott – magyaráztam. – Nem olyan nagy, mint a Jeep. Egyébként is örülj annak, hogy nem egy Hammert kértem, hogy szállíts el.
–        Nincs az a pénz – mérgelődött a férfi, amin jót mulattam. – És hova is megyünk ezzel a kocsival.
–        Ezzel szokott, Laney versenyezni, ezt szoktam szerelni tehát nekem is fontos valamilyen szinten, és egészen Szöulig kéne vinni.
–        Ahhoz engedélyre, és milliónyi papírra lesz szükségünk.
–        Azt megszerzem én – mondta határozottan Laney. – Csak pénteken délután négyre kint kellene lennem vele a reptéren.
–        De Szöulban tudtommal nincs reptér – gondolkodott el a férfi.
–        Azt tudom, a lényeg az, hogy addigra Dél-Korea területén kell lennem, különben lőttek a kocsimnak.
–        Miért ilyen fontos ez?
–        Hosszú – legyintettem. – Meg tudjuk ezt oldani valahogy?
–        Szerintem meg. Csak csütörtökön estig szerezzetek meg mindent, és este innen indulunk. Én pedig addig értekezek a helyi hatóságokkal.
–        Mármint melyikkel? – néztem rá értetlenül.
–        A koreaiakkal, hiszen leszállási engedélyt is szereznem kell, tudnom kell, hogy pontosan, mit is fogok szállítani, hogy a papírok rendben vannak-e.
–        Efelől ne legyen egy szemernyi kétsége sem – nyugtatta meg Laney. – Az a kocsi a legszentebb értékem, annál tökéletesebben semminek sincsenek rendben az iratai.
Joe bácsi egy pillanatig kételkedve nézett rá, majd rám, mintha tőlem várt volna némi megerősítést.
–        Elhiheted neki – bólogattam egyetértően.
–        Hát jól van – vonta meg a vállát. – Akkor csütörtökön találkozunk.

Csak intettem neki, mert fél pillanattal később, már a kocsi alatt járt, egyébként is rengetek dolgunk volt még, amit el kellett intézni, hiszen alig volt három napunk minden hivatalos dokumentumot megszerezni. Kemény napjaink lesznek, ez egyszer biztos...

/Yoongi/

Semmi kedvem nem volt haza menni. Otthon?! Nem mintha lenne olyanom, hiszen egy közös koleszos, vagyis igen szerény lakáson osztozom az én léhűtő öcsémmel. YoonHo nem éppen az a visszafogott karakter, mint én. Végzős voltam, utolsó évemet kezdtem, és akármilyen érdekes építészmérnöknek, vagy épp belsőépítésznek tanultam. Talán érdekesnek tűnik, de valahogy ez volt az egyetlen dolog, ami érdekelt, és a szüleim, ragaszkodtak ahhoz, hogy mindenképpen mérnöki képzésen vegyek részt. Ezzel szemben az öcsémnek már nem mondták meg, mit is tanuljon, nem mintha képes lenne bármivel is elboldogulni. Már sokadszorra húzták meg ugyanabból a tantárgyból, nem is értem miért nem választott magának másik szakot.

Talán hallgatnom kellett volna Laney-re, és maradnom, valahogy az a rövidke idő, amit vele töltöttem olyan energiákkal töltött fel, amikről eddig csak álmodozni mertem. De talán legközelebb újból lesz lehetőségem arra, hogy lássam, már ha megint arra felé fogunk kalandozni. Nem mertem senkinek sem elmondani, hogy merre jártam, hogy kivel, és főleg mit csináltam, hiszen egyrészt nem hittek volna nekem, ha meg mégis, kapásból cukkoltak volna vele. Ezt az élményt, inkább megtartom magamnak. Immár az otthonom légterébe értünk, és azt vettem észre, hogy nem messze tőlem, éppen NamJoon igyekszik észhez téríteni HoSeokot, aki annyira kiütötte magát, hogy még mindig nem volt képben.
–        Elmondjátok neki, hogy mit csinált, és mi történt vele? – fordultam Jin felé, aki meglepő komolysággal nézte a szituációt.
–        Hát, ha nagyon muszáj – közölte megvonva a vállát. – De szerintem előbb vagy utóbb eszébe jutnak majd dolgok.
–        Még mindig nem tetted magad túl azon, hogy otthagytalak benneteket? – puhatolóztam.
–        Aljas húzás volt, de megértem – hangzott a legidősebb válasza, majd elvigyorodott. – HoSeok helyetted is bulit csinált.
–        Hol vagyok? – szólalt meg az említett, olyan kómásan, hogy kis híján hangosan elnevettem magam. – Hol vannak a lányok?
–        Talán két perc és leszállunk – közölte vele Nam higgadtan.
–        Micsoda? – hördült fel a fiú, és hirtelen nem is tűnt olyan fáradtnak, mit eddig. – És nem hoztunk magunkkal senkit sem.
–        Tudod, haver, rád olyan sokan voltak kíváncsiak, hogy fel sem fértek volna a gépre – figyelmeztette Jin, HoSeok, pedig igen elégedett képet vágott.
–        Kár, hogy semmire sem emlékszem – váltott csalódott hangnemre.
–        Ne aggódj, – veregette meg a vállát Nam – mi emlékszünk rá helyetted is.

Talán egy kicsit bántam, hogy kimaradtam ebből, de az is lehet, hogy nem baj, hiszen Laney Parker alapvetően olyan mély nyomott hagyott bennem, amit egyhamar egyetlen lány sem lesz képes.

-

Ugyan Szöulig még volt egy kis út,m de azt már autóval tettük meg, természetesen Jinék egyik luxuskocsijával, amihez természetesen sofőr is járt. Én inkább a tájat bámultam, azon agyalva, hogy miért nem hitte el az a lány, hogy Korea igen is gyönyörű. Reménykedtem abban, hogy egyszer talán rászánja magát arra, hogy eljön ide, és bebizonyíthatom neki ezt is. A srácok jót mulattak HoSeok tudatlanságán, és csak halovány információmorzsákat szórtak elé, amiből természetesen semmit sem volt képes összerakni szerencsétlen srác. Nem is értettem, hogy miért kellett neki ennyire kiütnie magát, amikor valójában, egy olyan vidám karakterről van szó, akinek nemcsak a jókedve, de még a mosolya is ragályos.

Végül egy órával később azon háztömb előtt parkoltunk le, ami éppen a hatlamsan egyteemi épület mellett tanyázott. Ebben az épületegyüttesben voltak a kollégistának elkönyvelt tanulók, akik minimális összegért kivehettek, egy vagy két, esetleg többszobás garzonlakásokat. Mi az öcsémmel, az „A” épület második emeletén kaptunk helyet, Hoseok, a „C” épület fölső szintjén, NamJoon pedig a „D” épület földszintjén, JIn pedig elég gazdag volt ahhoz, hogy otthonról járjon, hiszen Szöul egyik legpénzesebb negyedében lakott, valami palotában, mármint HoSeok mindig így jellemezte, nekem még nem volt alkalmam eljutni hozzá, mindösszesen azért, mert nem mertem. Igen, többször megvoltam hívva hozzájuk a többiekkel együtt, de annyira feszélyez ez a fajta légkör, hogy inkább kihagytam, a jobb bulik inkább az egyetemi részeken van, nem egy sznob lakónegyedben.

Intettem a többieknek, hogy leléptem, hiszen még a jegyzeteimet is át kellene néznem, nehogy egészen véletlenül már a legelején megszívassanak a tanárok, mert hajlamosak rá.

Az épület felé vettem az irányt, és ugyan nem túl sietősen, de felfelé cammogtam a lépcsőn. Nagy megdöbbenéssel konstatáltam, hogy az ajtó nyitva van, vagyis az öcsém itt van, ami részben jó jel, hogy éppenséggel nem valamelyik drogos haverjával tesztelnek újabb szereket. Hiába mondok én neki bármit, olyan öntörvényű, hogy lehetetlen vele bármit is kezdeni. Legszívesebben egy elvonóra küldeném, ha nem lenne olyan drága. Az első pillanatban felfedeztem az őrült nagy rendetlenséget, sőt a bútorok egy része is össze-vissza hevert, és az öcsém éjfekete fürtjei éppen az asztal alatt heverve bukkantak fel. Elég mély álomban volt, de megnyugtattam magam azzal, hogy a pulzusát megtaláltam, vagyis csak kiüthette magát valami új cuccal. Persze egy pillanatig az is megfordult a fejemben, hogy valaki betört, de amint megpillantottam a drogokra utaló nyomokat, például a kiszacskókat, illetve a fehér, kék, és rózsaszín tablettákat, annyira szerettem volna tudni, hogy most éppen mivel jutott el erre a szintre. Az élettelennek tűnő testét elcipeltem a kanapéra, hogy legalább ne a hideg padlón feküdjön, és a legszívesebben még mentőt is hívtam volna hozzá, de akkor magam is elő leszek véve, hiszen ez nem kicsit illegális dolog, amiben benne van. 

Hatalmas sóhajjal tettem le magam az egyik fotelba, de alig fél pillanatot tudtam kényelemben tölteni, mert magas sarkak jellegzetes hangja hallatszott, és egyre közelebbről, szinte a zsigereimben éreztem, hogy ez éppen a mi lakásunkból jön. Elindultam az irányba, és egy pillanatig úgy véltem, hogy az öcsém valami csajjal lóghatott, de a csajnak nem lett semmi baja, ám amikor megláttam a legnagyobb rémálmomat velem szemben állni, milliónyi borzalmasabbnál borzalmasabb lehetőség fordult meg a fejemben, hogy valójában mi is történhetett, amíg távol voltam.
–        Már így volt minden, amikor megérkeztem – szólalt meg az ugyan gyönyörű, de annál nagyobb ribanc, akibe egykor, még két éve, menthetetlenül szerelmes voltam.
–        NaYeon! – sziszegtem összeszorított fogakkal, majd hevesen megragadtam a csuklóját. – Ne várd el, hogy ezt bevegyem!
–        Pedig igaz – vontam meg a vállát, majd csábítóan nézett rám. – Olyan régen láttalak, de egyre jobban nézel ki.
–        Takarodj a lakásomból, és nem akarlak látni soha többet! – kiabáltam vele, miközben a szívem, mint egy gyorsvonat úgy zakatolt.
–        Meg sem kérdezed, hogy miért vagyok itt? – próbálkozott a lány, mire megráztam a fejem.
–        Mondtam, hogy nem érdekelsz.
–        Ó, nem rég még olyan voltál, mint valami hűséges kiskutya – szúrta közbe gonoszan, engem pedig kis híján szétvetett az ideg.
–        Életem legrosszabb döntése volt, hogy valaha is szerettelek, és összejöttem veled.
–        De megváltoztam, és szeretnék veled újra összejönni. – Abban a pillanatban még játszotta a cukit, de egyáltalán nem voltam abban biztos, hogy az ilyen lányok meg tudnak változni.

Tényleg szerettem őt, menthetetlenül, és rajongtam érte. Megtettem volna érte mindent, de olyan hirtelen összetörte a szívemet, hogy egyszerűen belebetegedtem. El nem tudtam képzelni sem, hogy mennyi ideig csalt, de olyan rózsaszín ködben láttam őt, hogy mondhattak a barátaim bármit, kitartottam mellette. Aztán, amint a saját szemmel láttam a dolgokat, kénytelen voltam elhinni, de akkor hosszas veszekedés után, kidobtam. Erre most megjelenik, hogy kezdjünk előröl mindent? Nincs az az isten!
–        Tűnj el, Nayeon! – közöltem vele higgadtam, majd az ajtó felé hurcoltam.
–        Hogy hívják az új csajodat, aki miatt nem vagy hajlandó szóba állni velem – nézett rám, megint előadva a cukit, de már rettenetesen untam ezt a színjátékot.
–        Nincs semmiféle csajom, csak egyszerűen már átlátok rajtad. Szívódj fel, és ne gyere többet a közelembe! – adtam ki az útját.
–        Pedig éppen most költöztem be a szomszédodba, én is ide fogok járni. – A hangja átváltott gúnyosra, az ereimben pedig kis híján megfagyott a vér. – Azt hiszed, hogy elmenekülhetsz előlem?
–        Most ugye, csak szívatsz engem? – néztem rá elkerekedett szemmel, miközben a lány kacarászva kilibbent az ajtón.
–        Ne feledd, YoonGi, a játszma még csak most kezdődik...

4. fejezet - A kocsim nélkül sehova!

/Laney/

Ott voltam a ripityára tört bútorok között, abban a házban, ahol az eddigi életemet viszonylag békében élhettem, azt az életet, amire éppenséggel kegyetlen erővel rá akarnak törni. Nagyon rossz emberrel akadtak szembe, hiszen egy könnyen nem fogom megadni magam, az szent. Térdeltem anyám, élettelennek tűnő, de hevesen szuszogó teste mellett miközben minden erőmmel azon voltam, hogy finoman paskolva az összezúzott arcát, igyekeztem feléleszteni. Annyi mindent tudni szerettem volna, hogy pontosan miket is titkolhat, mert ha a rendőrségre sem fordulhatok, akkor valami kegyetlen nagy dologban vehet rész, és az minden csak nem legális. A francba a titkokkal!
Nem tudom meddig élesztgethettem, de már a lábaim is elgémberedtek, másrészt neki sem tesz jót, ha sokat van tudatnélküli állapotban. Bár nem attól tartottam, hogy lesz valami baj az agyával, mert azzal már rég gondok vannak, hiszen, ha az egyetlen, felnőtt gyerekének sem óhajt bevallani mindent, akkor ott bizony fejben igencsak sok probléma van.
–        Laney... – suttogta rekedten, gyengén ráfonva az ujjait a csuklómra, miközben a megmaradt erejével azon volt, hogy feltápászkodjon. – Tényleg nem maradhatunk itt!
–        Nem óhajtod elmondani, hogy mi a fene folyik itt? – faggattam, de azért megpróbáltam segíteni őt, álló helyzetbe kínlódni. Nem válaszolt, csak a könnyeivel küszködve nézett rám, de nekem már annyira elegem volt ebből az átkozott drámából, hogy legszívesebben ott hagytam volna a fenébe...
–        Felhívom a nővéremet, hogy be tudna-e fogadni minket egy kis időre – lépett át a kérdésemen, de ezen információ is hagyott bennem némi sokkot.
–        Neked van olyanod is? – néztem rá nagy szemekkel, miközben hagytam, hogy lassú léptekkel meginduljon a fürdőszoba irányába, ahol amint magára zárta az ajtót, hosszasan várakozhattam, mind a válaszra, mind az alapos magyarázatra, eddig a lelkem mélyén nagyon jól tudtam, hogy valójában most is csak fél adatokkal leszek majd gazdagabb.
-

Hát ahogy gondoltam, az a fél óra, amíg rá váram, kínkeserves lassúsággal vánszorgott csak el, és arra a döntésre jutottam, hogy nem törődve a késői időponttal, nekem akkor is szüksége, van egy jó erős feketére. Aztán anyám egy fekete köntösben, viszonylag szeb külsővel lépett be a konyhába. Az arcát ugyan megrondították a kése-lilás zúzódások, illetve az a jó néhány horzsolás, de már nem hasonlított egy szörnyre. Letette magát az asztalhoz, velem szemben, én pedig tűkön ültem, hogy válaszokhoz jussak.
–        Sokáig fogsz hallgatni? – vontam fel a szemöldököm, a kávém megízesítése közben.
–        Jól van! – sóhajtott lemondóan. – Mit akarsz tudni?
–        Mindent! – vágtam rá gondolkodás nélkül. – KI a fene akar minket megöletni, és miért? Meg mióta van neked nővéred, és miért nem tudok én semmiről sem, aminek köze van a múltadhoz?
–        Nem hiszem, hogy a kettőnek köze van egymáshoz... Mondjuk úgy, hogy rossz társaságba keveredtem, olyan emberek közé, ahová nem kellett volna – fogott bele meglepően elködösítve az egész információt.
–        Komolyabban? Ugye nem valami illegális dologról van szó?
–        De attól tartok. Nézd, Laney, ezt te nem értheted...  Az a férfi olyan rendes volt velem, és gondoskodott rólam, és értelemszerűen segítettem neki...
–        Ugye nem azt akarod mondani, hogy szerelemből kockáztattad a gyerekeid életélt? – elborzadva néztem rá. Nem hittem volna, hogy negyvenen túl méh vannak emberek, akik még hisznek a szerelemben, amikor én alig húsz évesen képtelen vagyok erre.
–        Nem hittem, hogy baj lesz belőle... Csak segítettem neki párszor elvinni valamiféle anyagot egy ismeretlen területre, bár azt mondta, hogy lehet, hogy nem fognak nekünk örülni.
–        Nem hiszem el, hogy az anyámból drogdíler lett – csóváltam meg a fejem szigorúan.  – És értelemszerűen azon terület drogos bandája nem örült az ellenfélnek, és ki akarnak iktatni titeket?
–        Meglehet – vonta meg a vállát a nő, majd a kezébe vette a konyhában lévő tévé távirányítóját, hogy minél jobban elterelhesse a figyelmét erről a kínos beszélgetésről. Legszívesebben kivettem volna kezéből, hogy kényszeríthessem arra, hogy figyeljen rám, de éppen a legjobbkor kapcsolta be, hiszen a hírekben éppen egy gyilkossági eset volt.
–        Omona! – sikkantott fel anyám, a képernyőre mutatva, amikor egy fekete göndör hajú pasast  vittek el a rendőrök. – Ő volt az!
–        De mégis kicsoda? Mert ez a pali nem hasonlít arra, aki megtámadott minket.
–        Dehogy is! – legyintett ingerülten. – Vele dolgoztam, neki segítettem, és éppen azt a pasit ölte meg, aki az ellenfele volt...
Semmit sem értettem abból, amit magyaráz, de aztán leesett az egész.
–        De akkor ki akar minket elintézni? – vetettem fel, mire anyám megrázta a fejét, és értetlenül nézett rám.
–        Azt szeretném én is tudni...
–        Válaszolj még néhány kérdésemre! – utasítottam, mert tudtam, hogy a kéréssel nem fogok semmire sem menni. – Ki ez a fazon? – böktem a fejemmel a készülék irányába. A hír éppen arról szólt, hogy férfi, akit Jason néven neveztek meg, az ő általa képviselt banda, szinte egy az egyben leszámolt ugyan azon területért harcoló banda fejeseivel, ám egyáltalán nem említettek semmiféle női résztvevőt a dologban. – Honnan ismered?
–        Már vagy egy éve találkozgatunk – fogott bele anyám,  ábrándozva nézve a tévére. – Nem rossz ember egyébként, megígérte, hogy ha segítek neki egy fontos dologban, akkor vigyázni fog rám.
–        Vagyis amikor találkoztunk, amikor igyekeztél lebeszélni arról, hogy vezessek, éppen arra az akcióra készültél?
–        Azt hiszem, igen. Kiöltöztem, hogy könnyebben bejussak, de utána kis híján kivégeztek minket, amint leadtuk a csomagot, hazahozott, és közölte velem, hogy soha többet nem fogunk találkozni, mert végérvényesen lezárja ezt az ügyet – folytatta. – Csak ő nem tud, se rólad, sem öcsédről, és az a valaki, aki ezt tette velem, tud rólatok.
–        Erre magamtól is rájöttem – közöltem vele hidegen. – Mégis hogy voltál képes egy ilyen rosszarcú alakkal, egyáltalán randizni is?
–        Nem rossz ember, foglalkozott velem, sőt talán szeretett is.
–        Én ezt nem hiszem el... – szörnyülködtem.  – Rosszabb vagy, mint egy szerelmes tini. Remélem, tudod, hogy a szerelem romantikus illúzió.
–        Csak mert nem voltál még igazán szerelmes.
–        De voltam – horkantottam fel lekezelően. – Csak épp teljesen felesleges volt.
–        Mivel nem tudom, hogy ki és miért akarja a családunk halálát, mindenképpen el kell innen mennünk. Szerintem MinJae szívesen fogad minket.
–        Hogy ki? – vontam fel a szemöldököm kérdőn.
–        A nővérem – hangzott a válasz. – Tudom, hogy most arra is kíváncsi vagy, hogy miért nem beszéltem róla eddig.
–        Nyilvánvalóan...
–        Tudod, jómódú családból származom, jó hírnévvel, és mivel apám előre eltervezett házasságba akart minket belekényszeríteni, hogy ügyeljen a hírnevünkre, amit a nővérem elviselt, én nem.
–        De ez nem a középkor!
–        Az lehet... Én az esküvőm előtt egy nappal, leléptem apáddal, kockáztatva mindent, és emiatt apám ki is tagadott.
–        De legalább boldog voltál.
–        Valóba. Tudom, hogy MinJae nagyon rendes, és szerette volna, ha néha találkozunk, ám így nem olyan egyszerű. Remélem, hogy tud rajtunk segíteni.
–        És ha azt mondja, mehetünk, hova megyünk?
–        Egyenesen Szöul úri negyedébe.
–        Be nem teszem a lábam a semmi földjére – tiltakoztam azonnal. – Ezt rögtön el is felejtheted.
–        Laney, nem maradhatsz itt. Tudom, hogy tudsz magadra vigyázni, de rettenetesen aggódnék érted – érvelt anyám gondoskodóan, de valahogy nem tudott meghatni vele. Ha eddig nem számítottam, hogy a húsz éves felnőtt lányát beavassa a titkaiba, akkor engem felettébb nem érdekel, hogy most mit akar. – Mellékesen szeretném, ha eladnád a kocsidat!
–        Szó sem lehet róla! – pattantam fel az asztaltól. – A kocsim nélkül nem megyek sehova!
–        Meg kell értened, hogy az olyan autók ott nem elterjedtek – vélekedett.
–        Akkor átfestem, de ebben nem nyitok vitát. Ha a kocsim nem jöhet velem, az egyetlen dolog a múltamból, akkor én sem megyek sehova!
–        Majd meglátom, hogy mit tehetek. Én elintézem a hívást, te pedig holnap reggel menj el az öcsédért, a nagyiékhoz – adta ki az utasítást, majd lassú léptekkel megindult az emeletre, melyet legalább nem vert szét az ismeretlen betolakodónk.

-

Borzalmasan aludtam az éjjel, a forgolódáson kívül, még az elmém sem hagyott nyugodni. Egyszerre éreztem magam dühösnek és kimerültnek, de ez inkább lelki fáradtság volt, mintsem fizikai. Szerettem volna elmenekülni a világvégére, természetesen a kocsimmal együtt. Az autóm még sohasem hagyott cserbe, nem úgy, mint az emberek az eddigi életem során. Őrület, mert éppen a saját vérszerinti anyám az elsőszámú, akiben rettenetesen csalódtam. Ennek ellenére nem hazudtolta meg magát azzal a bejelentésen, hogy adjam el z autómat. Ha, még mit nem... Ennyi erővel a szerveimet is eladhatnám, vagy a lelkemet, egyenesen a gonosznak, mintsem, hogy életem egyetlen értelméről lemondjak. Ha kell valamiféle megoldással kivitetem Szöulba, és átfestetem, utána pedig mindenki bekaphatja. Ha megint nekem kell áldozatot hoznom, a közös cél érdekében, akkor ezt a lehető legegyedibb módszerrel fogom megtenni, s az, hogy mások mit gondolnak, kicseszettül nem érdekel.
A hosszadalmas szenvedés után, a frissítő zuhanytól vártam volna némi megnyugtatás és ébresztést egyszerre, idegesen még sem mehetek el az öcsémért. Szerettem volna, ha a kissrác a lehető legkevesebbet észlel a problémából, nem hiszem, hogy jót tenne a lelkének, ha szembesülne azzal, bizony veszélyben vagyunk, csak épp a fene se tudja, ki akar nekünk ártani. Ha önmagamat nézem, akkor hatalmas a lista, de ezek a személyek inkább engem akarnak hullaként látni, nem a többieket, az nekik kicsit sem számítana, hogy a családom többi tagja él vagy sem. Ha meg anyám kalandos életét nézem, amikor szerelemből, ami számomra egy nem létező fogalom, abból cselekszik, akkor egyáltalán nem tudom, hogy mire számítsak. Alapból véget ért a története azzal, hogy a fiatal pasiját lekapcsolták a rendőrök, ám azt el kellett ismernem, hogy anyám tud élni, még akkor is ha ezzel valójában veszélybe is sodorhatott minket.

Amikor elindultam otthonról, természetesen reggeli nélkül, a gyomrom szinte ököl nagyságúra zsugorodott az idegtől, kis híján a kávémat is ki kellett hagynom, ám azzal mindösszesen azért küzdöttem le, mert nem szerettem volna elaludni a volánnál. A hőmérséklet odakint már a délelőtti órákban is igen meleg volt, így késő nyáron. Öcsém egy héten belül újra suliba járhatna, de most kénytelen lesz ezúttal a sznob közösséghez hozzászokni, itt hagyva a barátait. Értem én, hogy veszélyben az ő élete is, de kiszakítani egy gyereket egy közösségből, és egy újba bezsuppolni, ami alapvetően ismeretlen számára, azért elég kellemetlen lesz számára. Még jó, hogy ott leszek, és vigyázni fogok rá. Örültem annak, hogy nekem nem kellett suliba járnom, én tökéletesen megéltem a győzelmeimért kapott pénzből, meg ha volt időm, akkor az egyik ismerősöm műhelyében. Szerettem lepukkadt autókkal foglalkozni, azok legalább nem beszélnek vissza, nincsenek érzelmeik, sokkalta könnyebb velük szót érteni. Időnként persze azon is elgondolkodom, hogy miért is lettem ennyire emberellenes, de talán mindennek megvan a maga oka...

Úgy tíz óra felé fordultam rá a földútra, mely elvitt egészen a nagyszüleim házához. Ők kint laktak a zöldövezetben, legalább ötven kilométerre a legközelebbi várostól. Valahogy én is ilyen távol képzeltem el az életem, ha majd befutok, mint sikeres autóversenyző, de az álmaimat úgy zúzták össze, ahogyan az elefántok zúznak a porcelánboltban. Szinte porrá, mielőtt még bármit is tehettem volna a jövőm érdekében. Csupán az fáj az egészben a legjobban, hogy ezzel ByulYi álmait is tönkretettem, hiszem nélkülem nem fogják alkalmazni, vagyis a kikötés így szólt, ha nyerek, ő is jöhet, de sajnos én már nem leszek ott. Nem mintha lenne kedvem elmenni az isten háta mögé, egy olyan helyre, ahol az általam imádott sport csak gyerekcipőben jár... Talán egyetlen dolog miatt szerettem volna eljutni oda... Hogy újra láthassam Min YoonGit....

Ezzel a gondolattal parkoltam le az udvar elejében, és amint leállítottam a motort, azonnal felfigyeltem a testvérem gyermeki kacajára, amint nagy lendülettel rohan az irányomba. Hogy én mennyire imádom ezt a kiskölköt...

–        Laney! – kiáltotta el magát hangosan, és amikor átölelte a derekamat, kis híján levitt a lábamról.
–        Úgy tűnik, hogy hiányoztam – mosolyodtam el, majd amint letérdeltem mellé, összekócoltam a haját.
–        Azért jöttél, hogy hazavigyél? – tapintott rá a lényegre anélkül, hogy mondanom kellett volna neki bármit is.
–        Anya megkért rá, tehát igen – válaszoltam, de legszívesebben nem is így fejeztem volna ki magam, de KyungSoo nem tudhatja, hogy mennyire komoly a helyzet.
–        Akkor megyek, és pakolom a cuccaimat. – Nagy sebességgel rohant el a kissrác, egyszerűen megállíthatatlan volt.
Még be sem léptem a házba, a klasszikus vidéki házba, a reverendán lépkedtem, amikor nyílt az ajtó, és egy őszes hajú asszony aggódó pillantások közepette fogadott. Természetesen a nagymamám volt az.
–        Hallottunk, hogy mi történt! – Ezzel fogadott, én pedig a szemem forgattam.
–        Gyorsan terjednek a hírek – közöltem.
–        Biztos, hogy jó ötlet, ha mindannyian ott maradtok abban a házban? – faggatott a nagyapám, aki le sem vette a szemét a tévéről. Aish, hogy ez mennyire jellemző.
–        Nem hiszem, hogy sokat maradunk ott, anyám a rokonait hívja, és elmegyünk az országból.
–        De egy ilyet megszervezni nem egy nap – vélekedett az asszony.
–        Én tisztába vagyok ezzel, ezt mond meg az ütődött anyámnak.
–        Édesanyád csak jót akar nektek!
–        Ha nem vagyok otthon, ő halott, mi árvák leszünk, pontosabban, csak öcsém, mindösszesen azért, mert eszébe jutott a szerelmes tini lányt játszani.
–        Laney, fékezd magad! – dörrent fel a nagyapám basszusa.
–        Én nem akarok elmenni a világvégére – erősködtem.
–        Akkor gondolj az öcsédre. Legalább tedd meg miatta – nyugtatott a nagymamám.
–        Belefáradtam abba, hogy mindig mindenről nekem kell lemondanom, hogy másoknak jó legyen – sóhajtottam lemondóan, majd meg sem várva az öcsémet, bepattantam a kocsiba.
Persze nélküle nem hajthattam el, pedig szerettem volna meginni valami tömény alkoholt, vagy felkeresni Byulyit, hogy elpanaszolhassam neki a gondjaimat, de ehelyett le kellett szállítanom a testvéremet. Azért abban segítettem a kisebbik Parkernek, hogy bepakoljon, és nem hagytam, hogy mellém üljön, amiért természetesen volt egy kisebb hisztink, ám akkor is én nyertem. Jobb, ha hátul ül, nem látja, hogy majd szétvet az ideg.

Bár a szótlanságom feltűnt neki, igyekezett beszélgetést kezdeményezni, ám minden pillanatban rászóltam, hogy a vezetésre koncentrálhassak. Amit hazaértünk, el is panaszolta anyámnak, hogy milyen szótlan és gonosz voltam, én pedig nagy sajnálkozás közepette léptem le, hogy minél messzebb lehessek anyámtól.

–        Laney! – kiáltott utánam, mielőtt eltűnhettem volna az aljón túlra.
–        Igen? – fordultam vissza a lehető legnagyobb szenvedéssel.
–        Ne drámázz itt nekem! – szólt rám szigorúan. – Beszétem a nővéremmel. Pénteken reggel küldenek értünk egy gépet, és kimegyünk Szöulba.
–        Csak ti! – vágtam vissza.
–        Ne kezd ezt megint!
–        Megmondtam, hogy nem megyek ki a semmi földjére, és nem vagyok hajlandó lemondani a kocsimról sem. Meg nem hagyom itt az egyetlen értelmes embert a környezetemben.
–        És az öcséddel mi lesz? – szúrt be anyám a kényes területre. Tudta, hogy imádom őt, és vele mindig képes volt hatni rám, de ennek ellenére úgy véltem neki jobb elsz ott, még akkor is, ha egy kellemetlen sznob társadalomba kell beilleszkednie.
–        De zsarolj ezzel! – emeletem fel a hangomat. – Tudod, ez övön aluli volt, már megint. Neki jobb lesz ott, én meg felnőtt vagyok, és azt csinálok, amit csak akarok.
–        Most komolyan az a nyomorult kocsid fontosabb, mint a családunk?
–        Nekünk már rég nincs olyanunk, ezt te is tudod!
–        Nincs apelláta – határozta el magát az anyám. –  Kint leszel a reptéren, különben bezúzatom azt a nyomorult kocsit.
–        Nem érdekel, ha lecsuknak érte, de akkor kicsinállak – fenyegettem meg, szinte vérben forgó szemekkel, és igen erős kényszert éreztem arra, hogy orrba vágjam, csak úgy előlegként. – Megmondtam, hogy nem megyek sehova a kocsim nélkül. Vagy jön velem, vagy nem megyek sehova!
–        Jól van! – adta fel, a szívem pedig hatalmas szárnyakat növesztett. – Hozd azt a vackot, de hogyan jut el a Szöulba az a te gondod, és te fizeted. Ha nem leszel pénteken délután a kijelölt helyen, a szemed előtt fogom felgyújtania azt a vackot.
–        Vagy éppen én téged! – daloltam, majd olyan sebességgel léptem le, hogy szinte porzott utánam a járólap.

Ezt a csatát is én nyertem meg, most már csak azon kellett gondolkodnom, hogy miképpen jutok el a célállomáshoz. Tudtam, hogy kell egy teherszállító gép, illetve egy csomó engedély, meg egy ember, akinek megvannak ehhez az összeköttetései, vagyis még ma meg kell látogatnom Moon ByulYit...