Lélektől-lélekig ( TaeHyung OS/ Versenyfanfic)

Lélektől-lélekig

 – TaeHyung! Figyelsz te rám egyáltalán? – Anyám hangja, mint derült égből villámcsapás, úgy szakított ki a belső sötétségből. Abban a pillanatban azt sem tudtam, hol vagyok, mi is folyik körülöttem, mindösszesen kifelé bámultam mereven, egyetlen pontot fixírozva.

Ám végül csak felemeltem a tekintetem arra a nőre, akit eddig édesanyámként szerettem, végül csak arra kellett rájönnöm, hogy egész életemben egy hiú ábránd volt a róla megalkotott képem. Ezzel ellentétben apám mindig mellettem állt, támogatott, és segített nekem. Anyám szinte elzárt a külvilágtól, csupán az interneten beszélgethettem másokkal, egészen addig, amíg ők el nem fordultak tőlem, utána már nem maradt semmi, csak a remény, annak a reménye, hogy egyszer jobb lesz, de soha semmi sem változott.

Sőt aztán jött az a tragédia, amire egyáltalán nem számítottam... Apám világéletében rengeteget utazott, hiszen üzletember volt, és épp ezért volt neki előre megírt végrendelete is, hiszen az utakon bármi megeshet vele. Mindig azzal nyugtatott, hogy vigyázz magára, és igyekszik óvatos lenni, a fene se gondolta volna, hogy egy részeg sofőr okozza a vesztét. Én pedig az egyetlen reményemet is elvesztettem abban a pillanatban. Mintha felfordult volna a világ körülöttem, anyám mogorva lett, talán azért mert kiderült a nagy titka, még szigorúbb lett, én pedig végső elkeseredésemben, ahhoz az alkoholkészlethez nyúltam, amit apám tartalékolt, és amikor már nem éreztem annak hatását, a gyógyszerkészletre szoktam rá. Tudom, hogy hülyeség az egész, de annyira feneketlennek éreztem a bennem lévő kavargó sötétséget, a hiányt, és reményvesztettséget, amit apám elvesztése váltott ki belőlem, hogy ez tűnt a legegyszerűbb felejtési módszernek. A temetése volt az első, és egyetlen pillanat, amikor kint lehettem a szabadban, és hiába éreztem a szellőt, ami körülvett, elvitt belőlem mindent. Hiszen anyám szemében a kiborulásom miatt, a könnyeim miatt csak még nagyobb vesztes voltam, egy lúzer... És ahogyan egyre mélyebbre kerültem az alkoholfüggőségben, nem érdekelt, hogy hol a határ, hogy egy óvatlan pillanatban, ha csak egy kicsivel több gyógyszer, vagy épp kicsivel több alkohol csúszik le, talán mehetek apám után... És őszintén megvallva... nem is bántam volna.

Rövidesen észleltem, hogy merre is vagyok, mert amint a fertőtlenítő erős szaga megcsapta az orromat, fájdalmas fintorral tudatosul bennem a helyzetem. Egy kórházban lehettem, és ugyan hiányosak voltak a külvilággal szembeni tapasztalataim, a fehérség is erre utalt. Anyám magyarázhatott valamit, a hangja csak akkor jutott el a tudatomig, amikor a nevemen szólított, de hogy figyeltem-e rá... A válasz egyszerű... nem... Hiszen miért is érdekelne, hogy mit mond, az a nő, aki ennyi éven át hazudott nekem. Meglehet, hogy valami komolyabb öngyilkossági módszerrel kellene próbálkoznom, akkor sikeresebb lenne a megszabadulás ezektől a lassan elviselhetetlen terhektől.

 – Asszonyom, ne aggódjon! – szólalt fel egy kellemes férfihang. Fél szemmel sandítottam csak rá, de a fehér köpenyből, illetve a komor arckifejezéséből arra következtettem, hogy valamiféle orvos lehet. Már csak az volt a kérdés számomra, hogy hol a fenében vagyok. – Mindent meg fogunk tenni annak érdekében, hogy a fiatalember rendbe jöjjön!

 – Jól vagyok! – közöltem színtelen hangon.

 – Ne hazudj! – hajolt közelebb hozzám anyám, és azon morfondíroztam, hogyan szerethettem őt eddig, ennyi időn keresztül, hogyan hihettem neki egyáltalán. – Ha így folytatod mehetsz apád után, csak az a baj, hogy ő sosem látta be, hogy mekkora vesztes vagy.

 – Bánná a fene – vonogattam a vállam.

 – Asszonyom! – Az orvosnak meglehetősen jeges lett a hangja, amikor anyámhoz fordult, vagyis hirtelen olyanra figyelt fel, amire nagyon nem kellett volna. – Erre semmi szükség! Ezzel nem segít a fia állapotán! A megértés a legfontosabb!

 – Csak csináljanak vele valamit – közölte a nő nem törődöm hangon, mintha nem is érdekelte volna, hogy valójában kikerülök-e innen valaha, vagy sem, meg mi is okozza nálam ezt az erős öngyilkossági kényszert. Bár a legcélszerűbb válasz az lenne, ha tükörbe nézne... Hiszen ő mindennek az elrontója...

 – Az első héten egy önkéntes fog vele foglalkozni, meg elvégzünk egy-két alapvizsgálatot, aztán meglátjuk, hogy javul-e – fogott bele az orvos, de a nő valahogy nem tűnt boldognak.

 – Mi lesz a gyógyszeres kezeléssel, és a pszichiáterrel?

 – Egy gyógyszerfüggőnek? – horkantam fel megvetően.

 – Egyelőre nincs rá szükség, meglehet, hogy az is javulást hoz, ha kikerül a mérgező környezetből. – Némi megvetés a doki hangjából is kiérződött, amint anyámra utalt a mérgező környezettel. – Azt hiszem, mennünk kellene – pattant fel, és az előttem elterülő kihalt folyosóra mutatott.

Jómagam lassan tápászkodtam fel, kissé szédültem is, talán az előző esti „Igyuk magunkat ájulásig”- dolog miatt, de olyankor legalább nem érzek semmit, csak egy vagyok a végtelennel. Megragadtam a cuccaimat, és eszem ágában sem volt búcsút mondani anyámnak, aki csupán megrökönyödve nézett utánam.

Némán követtem az orvost, és a harmadik folyosó után már nővérekkel, orvosokkal, és nagyon menő köpenybe bújtatott fiatalokat láttam. Kissé elképedve és szörnyülködve néztem őket, hiszen nem egy belőlük, magában beszélt és képzeletbeli legyeket hessegetett, vagyis nem éreztem magam idevalónak.

 – Nem kell aggódnod, téged egy másik részlegen helyezünk el – szólalt meg az orvos, mintha belelátott volna a fejembe.

 – Ha sokáig kell bezárva maradnom, akkor előbb vagy utóbb én is idekerülnék – nyeltem egy nagyot.

 – Sajnálom, ami édesapáddal történt, de ez még önmagában nem elég indok arra, hogy végezz magaddal.

 – Jól vagyok! – erősködtem. – Ha nem a dilisek között leszek, akkor?

 – Az olyanok között, akik már egyszer legalább öngyilkosak próbáltak lenni, azokkal akik valamilyenféle önértékelési problémával küzdenek – közölte a tényeket, de valahogy nem voltam meggyőzve.

Egyszerűen csak szerettem volna egyedül lenni, és csendben kivégezni magam, hogy aztán valahol máshol egy sokkal szebb és jobb élet várjon rám. Olyan nehéz ezt megérteni!? Végül egy csendesebb folyosón parkoltunk le, az egyik szobából, egy karcsú lány lépett ki, egészen üzletiesen kiöltözve. Hátat fordított nekünk, és hamarosan betért egy másik szobába. Vajon ő az az önkéntes, aki velem is fog foglalkozni, meg egyébként is milyen ostoba ötlet ez már.

 – Ez lesz a te szobád! – mutatott a huszonhetes számot viselő ajtóra. – Bent van a szabályzat, amit szeretném, ha alaposan áttanulmányoznál. Hiszen vannak kötelező programok, amiken részt kell venned.

 – És ha nem akarok kimozdulni a szobámból, ha én ott várom meg, amíg le nem telik ez a két hét?
 – Akkor nem fogsz meggyógyulni!

 – Hányszor mondjam még, hogy jól vagyok, nincs semmi bajom! – akaratoskodtam, de a dokitól csak egy fanyar mosolyra tellett.

 – Vacsora hat órakor, a beszélgető társad egy óra múlva érkezik – mondta búcsúzásképpen a férfi, majd sebesen távozott, visszafelé haladva azon a folyosón, amin eddig eljöttünk.

Hatalmas sóhaj keretében léptem be a szobámba, és hálát adtam az égnek, hogy legalább senkivel sem kell megosztanom. A nap nagy részében tehát egyedül leszek, összezárva a gondolataimmal, amik persze sötétek, mint az éjszaka, de talán erre van szükségem, hogy egyedül legyek messze mindentől. Hiszen mi értelme van az életemnek, ha úgy élem le, ahogy mások elvárják, ha egyáltalán nincs benne senki olyan, akivel megérné megosztani. Őrület, hogy itt vagyok, fél év és betöltöm a huszonkettőt, és ezen a kellemes nyári napon is olyan vagyok, mint valami megcsömörlött vén veterán, aki megjárta a háborút, és vér tapad a kezéhez. Az enyémhez mindösszesen csak a sajátom tapadna, akiért meg úgy sem kár, akkor meg miért nem hagynak csendben meghalni. Hiszen valójában úgy sem hiányoznék senkinek. Ledobtam a kis táskámat, hogy felmérhessem a terepet. Egy tök egyszerű szoba volt, egy ággyal, egy fotellel, és egy asztallal, amin a bizonyos szabályzat terült el, az felett pedig egy tükör, amibe egyszerűen képtelen voltam bele nézni is. Nem voltam kíváncsi a kusza barna tincseimre, a táskás szememre, a megnyúzott arcomra, arra, hogy milyen elviselhetetlenül ramatyul nézek ki, kinek is kellene egy ilyen rakás szerencsétlenség...

A szabályzat meglepően korán kelést írt, fél nyolckor felébredni lehetetlennek tűnt, majd reggeli sport, reggeli idő, csoportos foglalkozás, esetleges vizsgálatok, majd ebéd, és szabad foglalkozás. A felsorolt lehetőségek közül egyik sem vonzott, vagyis bent leszek a szobámba, és alszok. Aztán vacsora idő, személyes higiéné, ami az én jelen esetemben a zuhanyt takarta, bár megjegyzem, hogy otthon sem űztem túl szívesen, de biztos voltam, hogy itt a nyakamra fognak járni, ha nem megyek el. A kilenckor történő kötelező takarodó ugyan nem okozott volna problémát, főleg, hogy úgy terveztem, hogy ki sem mozdulok a szobából. Étvágyam nem igazán volt, igen csak soványka lettem az elmúlt hetekben, vagyis valóban egy két lábon járó csontváz vagyok. Amikor eszembe jut, hogy mennyire jelentéktelen kis porszem vagyok az élet hatalmas sivatagában, egyre jobban érzem azt, hogy itt és most véget kellene ennek vetni, hiszen mi értelme van ugyan azokat a köröket újra és újra lefutni, ha csak mélységes csalódás lesz a vége. Nem akarom, hogy az emberek ennél is jobban csalódjanak bennem...

Szerencsémre azt nem várták el tőlem, hogy olyan kényszeröltözetben legyek, mint a dilisek, ám egy pillanat erejéig azon agyaltam, mi van, ha én is épp olyan vagyok. Csak egy dilis, se több, se kevesebb... Elterveztem, hogy lefekszem aludni, abból baj nem származhat, amúgy is más emberei kapcsolatok kiépítésére, például, úgy sem lennék képes. Az ágy nem volt valami kényelmes, de ennek ellenére, amint vízszintes helyzetbe tettem magam, a szemeim szinte önmaguktól csukódtak le. Vajon meghalni is ilyen egyszerű lenne?

Nem tudom, hogy mennyit bóbiskolhattam, de a nem túl mély álmomból, kopogás zaja vert fel. Úgy tettem, mintha nem hallottam volna, ám amikor benyitott valaki, kellemes friss illat csapta meg az orromat, magassarkú cipő kopogását is hallottam, majd annak a zaját, hogy az asztal előtti szék nagy csikorgással arrébb kerül, mintha ezzel szándékozott volna az illető felébreszteni. Akkor járt volna sikerrel, ha valóban alszom, de jelen pillanatban csupán színleltem. Felemeltem a fejem, de csak óvatosan, nehogy lebukjak, ám amikor szembesültem azzal, hogy ez éppen az a lány, akit a folyosón láttam, kénytelen voltam feltápászkodni. Meglepően szépnek találtam, bár nem sok viszonyítási alapom volt, maximum az internetek látott lányokkal tudtam volna összehasonlítani, hiszen a való világból nem sokat láthattam. Az arcomat kémlelte, de a megszokott jellegtelenen arcomról nem sok érzelmet tudott volna leolvasni. Pár pillanatig csak bámultunk egymásra, olyan erős kontrasztot alkottunk, ő volt a szép, én meg a csúf, és határozottan nem is tudtam volna, mit mondani neki, hogyan kell beszélni a lányokkal, még akkor is, ha jelenleg ő olyan, mintha az orvosom lenne, nem mintha szükségem lenne rá, hiszen nincs semmi bajom.

 – Kim TaeHyung, ha nem tévedek – szólalt meg angyali hangját, és meglepően komor arccal nézett rám. – Myoui Mina – mutatkozott be, majd kezet nyújtott nekem, amit természetesen nem fogadtam el.

 – Japán vagy? – bukott ki belőlem a kérdés illetlenül a nevét meghallva.

 – Igen – bólintott. – De itt nem rólam van most szó – terelt azonnal. – Azért vagyok itt, hogy megismerjem a problémáidat!

 – Nincs semmi bajom – tiltakoztam, majd magamra húztam a takarómat.

Tüntetően hátat fordítottam a lánynak, de amint lendületes nevetésbe kezdett, és nem értettem, hogy rajtam nevet-e, vagy amit mondtam, kénytelen voltam megint ráfigyelni. Mindenesetre igen hatásosnak bizonyult ez a csel.

 – Most meg min nevetsz? – kérdeztem rá azonnal elsötétült képpel.

 – Ez a világ legnagyobb hazugsága – közölte velem. – Mindenkinek hazudhatsz a környékeden, de magadnak nagyon nem kéne.

 – Miből gondolod, hogy ez nem így van?

 – Ha minden rendben lenne, és valóban jól lennél, nem akarnál öngyilkos lenni – válaszolta, majd feljegyzett valamit az előtte lévő papírra.

 – Mit jegyzetelsz?

 – Azt, hogy mennyire vagy együttműködő.

 – És?

 – Jelenleg még negatív tartományban vagy – felelte szemrebbenés nélkül. – Miért akarsz meghalni?

 – Én nem akarok – ellenkeztem, de ahogy rám nézett, rögtön meg akartam változtatni a szavaimat. – Vagyis nem tudom...

 – Mesélj nekem édesapádról, kérlek! – vágott bele a kérdésekbe, de a lehető legérzékenyebb kérdést tette fel.

 – Nem beszélek róla!

 – Akkor beszélj magadról!

 – Én csak egy jelentéktelen kis senki vagyok, miért lennék kíváncsi rám?

 – Mert ezért vagyok itt. Akkor mesélj az anyukádról?

 – Ő nem az anyám – vetettem ellen. – Csak a nevelőanyám.

 – És mit éreztél, amikor ez kiderült számodra?

 – Egyik sorscsapás után egy másik. Igazán boldogan éltem meg – jegyeztem meg szarkasztikusan, mire egy újabb jegyzetelés következett.

 – Ezt fejtsd ki, kérlek! – utasított szigorúan.

 – Nem akarsz inkább elmenni? – kérdeztem vissza gonoszan. – Mindenre vágyom, csak a társaságodra nem!

 – Jól van, nevezz meg két dolgot, amire vágysz éppen?

 – Alkohol, és valami erős nyugtató – vágtam rá gondolkodás nélkül. – Ám valami éles eszköz is megtesz, illetve, valami magas helyről is leugorhatom... Azzal még nem próbálkoztam eddig.

 – Ugye tudsz róla, hogy gyáva vagy?

 – Te most azért vagy itt, hogy sértegess? – kérdeztem vissza megdöbbenve.

 – Általában a nők szoktak alkoholhoz és gyógyszerekhez folyamodni, a férfiak ennél vagányabbak, ha csak valójában nem is gondolod komolyan, hogy eldobod magadtól az életed – fejtette ki a véleményét, mire hirtelen megszólalni sem tudtam.

 – Mégis mi a fenéért vagy itt? Miért? Miben tudsz pont te segíteni nekem, már ha egyáltalán arra lenne szükségem?

 – Azért vagyok itt, hogy segítsek, hogy belásd, az, hogy elvesztettél valaki fontosat, még nem a világvége, és értékesebb vagy, mint azt valójában gondolod – felelte könnyed hangon, majd felállt, mintha távozni készült volna.

 – Úgy tűnik, hogy fogalmad sincs arról, hogy milyen a veszteség, hogy milyen elveszíteni azt, akit szeretsz, vagy épp úgy leélni az életed, hogy egyedül vagy, és nem számíthatsz senkire.

 – Egy valakire mindig számíthatsz.

 – Igen? – forgattam a szemem. – És kire?

 – Önmagadra – felelte megvonva a vállát. – Holnap jövök!

És abban a pillanatban ki is lépett az ajtón, némi csalódottságot láttam az arcán, s elkönyveltem magamnak, hogy még egy tök ismeretlennek is csalódást okoztam, ugyan mi értelme lenne az életemnek...

-

Vacsorára sem akartam kimenni, de egyszerűen éhen akartam halni. Az agyamban csak az járt, hogy nem kellett volna ilyen gorombának lennem vele, hiszen ő csak a munkáját végzi, de olyan dolgokat vágott a fejemhez, amiket úgy sem érthet meg. Miközben sorba álltam a kajáért, egy nálam kicsivel alacsonyabb, fekete hajú fiú jött nekem, és meglepődtem azon, hogy milyen vézna szegény. Én sem voltam valami vastag, de ő speciel rettenetesen sovány volt...

 – Te vagy az új fiú? – faggatózott.

 – Azt hiszem – sóhajtottam lemondóan.

 – Park JiMin – mutatkozott be, miközben ügyesen trükközött a tálcájával, hogy kezet tudjon nekem nyújtani. Vonakodtam egy kicsit, de hajthatatlannak tűnt.

 – Kim TaeHyung! – viszonoztam végül a kézfogását. – Te miért vagy itt? – tudakoltam elővéve a legkedvesebb hangnememet.

 – Hát fogalmazzunk úgy, hogy nem vagyok jóban a kajával, és az e miatti önsanyargatás miatt – felelte, de nem hittem neki, hiszen buzgón pakolta a tálcájára az élelmet.

 – Ezt nem értem... Nem tűnik úgy, mintha utálnád a kaját.

 – Most már nem, de amikor bekerültem ide, olyan szinten éheztettem magam, hogy már az ágyból sem voltam képes felkelni.

 – De mi vitt rá erre? – kérdeztem, és megdöbbentem magamon, amint beszélgetésbe elegyedtem egy ismeretlennel.

 – Azok az emberek, akik piszkáltak, hogy kövér vagyok, olyan szintem a lelkemre vettem, hogy a lehető legvékonyabb akartam lenni, de nem az egészséges módszerrel. Két hete vagyok itt, de a legelején ugyan azt tettem, amit odakint, nem ettem semmit, aztán jött egy lány, aki öntött belém némi lelket.

 – És mégis mit mondott, ami ekkora hatással volt rád?

 – Hát, mivel Mina elég rendes lány, és nagyon sokaknak segített már idebent, hittem neki, amikor azt mondta, hogy egyetlen embernek kell megfelelnem teljes mértékben, és az önmagam vagyok. Úgyis lesznek olyanok, akiknek nem fogok tetszeni, és lesznek olyanok, akinek igen, miért foglalkozzak azokkal, akiknek nem tetszem, ha ott vannak azok, akinek igen.

 – Aish, hogy ez mekkora ökörség... – sóhajtoztam.

 – Szerintem meg nem! – vágott vissza hevesen. – Azt tanácsolta, hogy egyek rendesen, és ne hanyagoljam az edzést, mert akkor igazán jól leszek. Ha így folytatom, akkor még két hét és kikerülök innen.

 – Akkor csak engem tisztelt meg azzal, hogy a lelkembe tiport – drámáztam, mire Jimin kissé elképedve méregetett.

 – Ilyet nem hiszem, hogy csinálna, ha csak nem oktató szándékkal tette.

 – Oktató szándék? – vontam fel a szemöldököm. – Jól van, zsenikém, mit tegyek?

 – Talán hallgasd meg, és beszélj, de ne legyél elutasító. Eddig majdnem mindenkit kijuttatott innen, azóta is boldog és kiegyensúlyozott életet élnek.

 – Meglátom, hogy mit tehetek! – vontam meg a vállam, majd a megpakolt tálcámmal, elindultam a lehető legtávolabbi pontba.

-

Egészen jól telt a reggelem, mind a mozgásból, mind a reggeli közös foglalkozásból sikeresen kihúztam magam, de aztán jött az a lány, és megint a lelkembe tiport azzal, hogy az apámról kérdez, amikor nem akarok róla beszélni.

 – Tényleg nem mondasz róla semmit? – győzködött már huszadszorra.

 – Szállj le a témáról! Ha nem tudsz, akkor tűnj el! – ordítottam le a fejét.

 – Nem! – vágta rá. – Megvárom még lehiggadsz!

Dühös voltam, olyan dühös, amit még életemben nem éreztem, ez egy olyan mély és intenzív érzés volt, amit eddig igencsak elrejtettem magamban, de ahogyan ziháltam, és eltorzult arccal néztem a gyönyörű arcvonásait, miközben jeges higgadtsággal várta a kitörésem végét, teljes mértékben megijesztett. Ez nem én vagyok, már ha egyáltalán tudom, hogy ki is vagyok valójában?

 – Sajnálom! – közöltem vele végül, majd letettem magam az ágy szélére. – Tudom, hogy most elítélsz... mindenért, az öngyilkosság gondolata miatt is, és minden más miatt is...

 – Nem ítéllek el! – nyugtatott meg. – De ha nem akarsz beszélni a fájdalmaidról, nem fogsz megszabadulni annak terhétől sem. Megértem, hogy nem szeretsz beszélni róla, mert fáj, de ha görcsösen ragaszkodsz hozzá, nem tudod elengedni sem.

 – Muszáj ilyen rébuszokban beszélned?

 – Tudom, hogy fáj, de beszélned kell róla, mert eltemetheted akármilyen mélyre, az olyan mint egy tüske. Benned marad.

 – Mi van, ha nekem így a jó, ha én így tanultam megkezelni a fájdalmat? – kérdeztem vissza, hátha meggyőzöm az igazamról.

 – Mert ha így lenne, akkor nem akarnál megszabadulni az életedtől, akár így, akár úgy, akkor valóban jól lennél, és te vígan tovább élnéd az életed, lennének céljaid és álmaid.

 – Miből gondolod, hogy nekem nincsenek céljaim?

 – Mert ha lennének, akkor arra koncentrálnál, nem a szenvedésre, és nem arra, hogy életed értelmetlenségéből fakadóan megválnál tőle.

 – Mi értelme van ilyen selejtekkel foglalkoznod, mint én? – néztem rá értetlenül.

 – Nem vagy selejt – vigasztalt mosollyal az arcán. – Ugyanolyan értékes ember vagy, mint én, vagy akármelyik másik az utcán.

 – Tudod, ha az ember éveken keresztül nem hall mást, és nincs pozitív visszajelzés, előbb vagy utóbb elhiszi, hogy tényleg így van – váltottam komoly hangnemre.

 – Ha nem akarsz édesapádról beszélni, akkor beszélj erről – kérlelt a lehető leggyengédebb hangon.

Pár pillanatig csak néztem őt. Olyan volt, mint valami hercegnő az álmaimból, aki kiszabadít a rút sárkány fogságából, aki megment engem, mint herceget, egy igazán abszurd mesébe. És nem csak a külseje miatt volt egy hercegnő, hanem olyan embert takart, aki egyszerűen nem létezhetett volna. Az emberek nagy része mind gonosz, vagyis a nevelőanyám ezt hajtogatta, hogy csak ott vagyok biztonságban a falakon belül, és ne is próbálkozzam azzal, hogy barátkozzam, hiszen csak csalódás ér. El szerettem volna neki mondani mindent, de rettegtem attól, hogy ő csupán egy illúzió, és ha elmegy soha többet nem jön vissza. Mi a fene történik velem?

 – Egész életemet a szüleim házának fogságában töltöttem. Egyedül.

 – Vagyis nincsenek testvéreid? – kérdezett rá azonnal.

 – Tudtommal nincsenek. Apám engem nevezett meg egyetlen örökösének.

 – De ha ez így van, miért nem költözöl el otthonról?

 – Mert, amíg nem töltöm be a huszonkettőt, addig az anyám felel érte, az anyám, aki szerint értéktelen kis senki vagyok, aki ha kitesz a lábát a külvilágba, abban a pillanatban valami katasztrófa történik.

 – És te elhitted neki?

 – Tudod... soha nem jártam odakint, mindösszesen egyszer, amikor apámat eltemették.

 – És édesapád nem tett semmit az ellen, hogy ne legyél bezárva?

 – Csak az udvarig vihetett, mert anyám megtiltotta neki, de amikor velem volt, valahogy minden más volt. Azt szerette volna, ha tanulok, és sikeres leszek, ha továbbvihetem az üzletet.

 – Mivel foglalkozott?

 – Ingatlanokkal – válaszoltam, és már akkor esett csak le, hogy milyen szépen elkezdtem apámról is mesélni, de egyáltalán nem tépett fel olyan kegyetlen fájdalmakat, mint gondoltam. Átkozott légy, te lány...

 – Soha nem vágytál arra, hogy ki juss onnan, akár úgy, hogy apáddal menj?

 – Anyám addig duzzogott, amíg apám nem engedett neki, és mivel szerette őt, mindig minden úgy volt, ahogyan ő akarta.

 – Édesanyád milyen ember?

 – Ő nem a vér szerinti anyám – ellenkeztem, hiszen ez is nem rég derült ki számomra. – Ezt mintha mondtam volna már... Látszik nem is figyelsz arra, amit mondok, akkor meg miért is vagy itt?

 – Tudom, és nem felejtettem el, arra vagyok kíváncsi, hogy emlékszel-e bármire is vele kapcsolatban?

 – Nem hiszem, csupán két éves voltam, és ez a némber, egészen tíz éves koromig jó anyának bizonyult.

 – Mi változott meg?

 – Apám egyre többet foglalkozott velem, szerette volna, ha tényleg sikeres leszek, ő sokat dicsért, a hibákat, amiket elkövettem, igyekezett orvosolni, és mindig tanított, de anyám nem. Ő mindig csak szidott, ha ellenkezni próbáltam, akkor koptam egy hatalmas pofont, szobafogságot, és gyakran éheztetett, főleg akkor, ha apám éppen üzleti úton volt.

 – Gondolom nem mertél szólni apádnak, hogy ez a helyzet.

 – Jeleztem neki, de valahogy nem hitte el, nem tudom, hogy mit mondhatott neki anyám, hosszú időn keresztül más sem hallottam, csak hogy milyen együgyű vagyok, egy vesztes.

 – Vannak barátaid?

 – Hogyan lennének? – kérdeztem vissza keserűen. – Ott voltam egyedül, bezárva a szobámba, és mindösszesen az internetes játékokon keresztül beszélgettem emberekkel, de amikor megtudták, hogy milyen életem is van, mindenki elfordult tőlem. De akadtak olyanok is, akik azt hitték, hogy én pártoltam el tőlük.

 – Miért?

 – Mert anyám nem engedett fel az internetre, hanem velem csináltatta meg a házi munkát, például. Úgy teltek a napjaim, hogy egyszerűen nem találtam semminek sem az értelmét.

 – Akkoriban nem volt szuicid hajlamod?

 – De volt, előfordultak olyan gondolataim, de amikor apámat elvesztettem, akkor erősödtek fel, és mondhatjuk azt, hogy már felnőtt vagyok, s ez egyre rosszabb.

 – Ha jót akarsz magadnak, ha kijutottál innen, ami csak rajtad múlik, költözz el otthonról!

 – De nem tehetem.

 – Ha első diagnózist kéne mondanom, azt mondanám, hogy anyád miatt vagy ilyen, de változtatni nem mersz. Miért?

 – Mert nincs hová mennem? Nincs pénzem, nincs otthonom, nincs senkim.

 – Azt nem hiszem el, hogy nincs egyetlen egy rokonod sem, akihez mehetnél.

 – Ha kiteszem a lábam onnan, ahol éppen élek, akkor nem kapom meg apám örökségét.

 – Téged ez jobban érdekel, mint a lelki békéd? – nézett rám elkerekedett szemmel.

 – Nem egészen, csak... – Nem tudtam, mit is mondhatnék neki, mert rettenetesen igaza volt. Nem mertem kilépni, inkább elviseltem minden megaláztatást, mert egyszerűen nem tudtam, hogy mit is tehetnék...

 – Ha nem akarsz változtatni, akkor nem fáj eléggé – közölte velem jeges hangon, majd fogta magát és indulni készült. – Holnap jövök.

Némán néztem, ahogy kifelé siet az ajtón, én pedig magamat átkoztam, hogy az egyetlen ember, aki talán nem ítél el, és komolyan foglalkozik is velem, magamra hagy. Mekkora egy szerencsétlenség vagyok...

-

Talán megőrültem, de nem akartam, hogy elmenjen, azt akartam, hogy csak velem foglalkozzon, és szerettem volna, ha kivisz innen a valóságba, legalább egy rövid időre. Talán az iránta érzett, nem is tudom, minek nevezzem, adott erőt arra, hogy jól elintézzem azokat a goromba fiúkat, akik megjegyzéseket tettek rá, többre tartottam őt már emiatt a két napi foglalkozás miatt is. Ám a verekedésnek köszönhetően, telenyomtak nyugtatóval és nem találkozhattam vele, hiszen csak késő este tértem magamhoz...

Csütörtökön már tűkön ülve vártam a vele való találkozást, kivételesen részt vettem minden előírt programon, eltűrtem a vérvételt is, azt, hogy a doki hülyének néz, és anyám kiborulását, illetve fenyegetőzését, amikor közöltem vele, hogy unom, hogy úgy kezel, mintha nem érnék semmit. Talán csak arra lenne szükségem, hogy jobban legyek, hogy legyen valaki, aki helyettessíheti apámat, hogy legyen valaki, aki mellett eltölthetem az időmet, aki nem csak a rosszat látja bennem, pont mint ez a lány.

Aztán az első reakciója, ledöbbentett...

 – Szia! – köszöntöttem. – Sajnálom a tegnapi!

 – Aish, hogy te mennyire idióta vagy! Attól, hogy fejlődsz, nem jelenti azt, hogy verekedésbe kell kerülnöd – szidott meg, ami kissé váratlanul ért. – Gyere! – ragadta meg a kezem, majd a tükör elé rángatott. – Nézd meg, mit látsz!

A hajam még mindig csapzott volt, volt egy-két véraláfutásom, de ahogyan bámultam magam, egyre jobban elszörnyedtem. Ismét makacsul ragaszkodtam a sötét dolgokhoz, hogy mennyire nem kellek senkinek... Hogy mennyire szánalmas vagyok...

 – Csak egy vesztes vagyok! – közöltem vele szomorúan.

 – Nem vagy az! Nézd meg jobban!

 – Csak egy szánalmas bolond vagyok, semmi több, akinek még arra sincs joga, hogy éljen. – Az utolsó szót szinte már üvöltöttem, miközben az ökölbe szorított kezemet a tükörbe vertem, minek következtében az darabokra tört. Természetesen több darab is megvágta a kezemet, de nem tűnt olyan vészesnek, ám arra jó volt, hogy a szívbajt hozzam szegény lányra. Kis híján felsikított, amikor meglátta a vérző végtagom, és azonnal segítséget akart hívni.

 – Mina! – szóltam rá szigorúan. – Könyörgöm, ne! Nem olyan vészes, mint amilyennek tűnik!

A lány nem mondott semmit, előkapott az egyik szekrényből egy dobozt, hogy ellássa a sérüléseimet. Nem nézett a szemembe egyetlen pillanatra sem, majd amint szembesült azzal, hogy valóban csak felszíni a sérülés, némiképpen lenyugodott.

 – Sajnálom!

 – Úgy tűnik, ez a kedvenc szavad! – vágott vissza. – Az rendben, hogy öngyilkos akarsz lenni, de ne úgy, hogy én is lássam. Verekedni bezzeg van kedved! Kibékülni önmagaddal viszont már nincs?

 – Lehetne egy kérésem? – próbálkoztam.

 – Ha csak nem akarsz olyat kérni tőlem, amit nem tudok teljesíteni.

 – Ki tudnál innen vinni egy rövid időre?

 – A nevelőanyád megtiltotta, hogy egyáltalán beszéljek veled, mert szerinte én vagyok rossz hatással rád.

 – Te vagy az egyetlen egy jó dolog, eddigi nyomi életemben! – nyögtem ki nem kis összezavarodottságot okozva önmagamnak, de Mina arckifejezését látva, neki is.

 – Gyere, menjünk! – lépett át a megállapításomon.

Vastagon bekötözött kézzel hagytam el a kórház falait, és kedvem támadt volna elmenni a világ végére, hogy soha többet ne találkozzam azokkal, akik fájdalmat okoztak nekem.

 – Hová szeretnél menni? – torpant meg egy pillanatra.

 – Nekem mindegy! – vontam meg a vállam. – Ha ott vagy velem, nekem tökéletesen megfelel.

 – Akkor irány a folyópart – ragadta meg a kezem.

A folyópart meseszép volt, de az épületek magassága, a zaj, a szellő, minden lenyűgözött, olyan volt számomra, mint egy álom. Aztán végül egy fagyival kezünkben ültünk le, hogy folytathassuk a beszélgetést. Ebben a pillanatban, talán hosszú évek alatt most éreztem magam igazán szabadnak.

 – Miért foglalkozol olyan selejtekkel, mint én? – faggattam szüntelen ezzel a kérdéssel, mert erre sosem kaptam választ.

 – Te nem vagy selejt. Tovább kell ezen lépned, ne hagyd, hogy olyan határozza meg a személyiséged, aki nem is szeret téged! Egyedül önmagaddal kell jóban lenned, ha neki nem tetszik, hogy változtatni akarsz magadon, vagy az életeden, az legyen az ő baja.

 – Miért lettél önkéntes, és milyen dolog, hogy egy ilyen helyen önkéntesként alkalmaznak?

 – A fiatalok nehezebben nyílnak meg egy olyannak, aki felettük áll, én nem vagyok idősebb nálad. Szeretek segíteni másoknak, és a legtöbb embernek csupán arra van szüksége, hogy valakivel beszélgessen, valaki olyannal, aki nem ítéli el, vagy teljesen semleges az irányába.

 – De téged ez boldoggá tesz?

 – Az, hogy segíthetek másoknak, megmutatni, hogy az élet tele van lehetőséggel, még akkor is, ha valami rettenetes dolog éri őket, akkor már megérte felkelnem reggel.

 – Mennyi ideig hallgatod meg a panaszaimat?

 – Mivel több lehetőséget nem kaptam rá, holnapi az utolsó alkalom.

 – Másoknak is ennyi jut? Öt nap?

 – Általában két hetet szoktam foglalkozni a fiatalokkal, megmutatom nekik, hogy fogadják el önmagukat, de ezért nekik is rengeteget kell tenniük, minden nap, amikor felébrednek el kell mondaniuk maguknak, hogy semmiben sem különböznek másoktól, csak rajtuk múlik a siker, és bízzanak önmagukban, jöhet bármilyen akadály, bármilyen veszteség, soha, de soha ne nézzenek vissza. Soha, de soha nem adhatják fel!

 – Ez elég közhelyesnek hangzik! – szúrtam közbe, hogy lelombozzam a kedvét, de úgy tűnt, hogy önmagát is ezzel nyugtatja, nem csak másokat.

 – Lehet, hogy közhely, de igaz. Engem ez vitt át a nehéz időkön. Eddig úgy harminc fiatalnak segítettem ezekkel a közhelyekkel, és némelyikkel a mai napig tartom a kapcsolatot. Nehéz lehet neked, mert nincsenek barátaid, de van tudomásom arról, hogy merre vannak a nagyszüleid, apád testvére is és az unokatestvéreid.

 – Hogy micsoda? – megrökönyödve néztem rá.

 – Anyád mindent titkolt előled, mert ő apád örökségére hajt, vagyis hajtott a legelejétől kezdve. Ez már a legelső pillanatban leesett, ahogyan róla beszéltél, illetve ő beszél rólad. Már is sokkal jobban nézel ki, elég volt pár nap messze tőle, és máris sokkal jobb, nem mondom, hogy nyert ügyünk van, de haladsz. Viszont, ha visszamész oda, akkor újra depresszív leszel, és ezt nem akarom. Az orvosodnál hagytam az összes elérhetőséget, mivel én már csak holnap találkozom veled, amikor is teszteket töltögethetek veled, majd elválnak útjaink – magyarázkodott nagy lendülettel, bennem pedig megint megszakadt valami.

Egyrészt a titkolt rokonaim miatt, és amiatt is, hogy a nevelőanyám miatt csupán ennyit lehetek vele, egy lánnyal ráadásul, aki szebb, mint egy álom.

 – Vissza kell mennünk, pontosabban neked illene visszamenned! – Lágy hangja szakította meg a belső őrlődésemet, és ki kellett találnom valamit, hogy még egy hétre magam mellett tudhassam, hogy ő segítsen nekem előkeresni a rokonjaimat, és ne más.

-

Így tehát, amint a szobámig kísért, és láttam, ahogy eltávolodik, egyenesen a nővérkék szobája felé vettem az irányt. Csúnya dologra készültem, de abban bíztam, hogy a hozzájutok valamiféle gyógyszerhez, és újra kiüthessem magam. Nem, nem azért, hogy meghalhassak, hiszen, ha kijutok innen, soha többet nem megyek vissza a nevelőanyámhoz, inkább felkeressen valamelyik távoli rokonomat, és új életet kezdek. Hiszen, ha alaposan végiggondolom, talán apám is ezt várná el tőlem. Azt akarom, hogy büszke legyen rám, de előtte el kell, hogy szomorítsam... Ördögi tervem akkor vált sikeressé, amikor kiürült a helyiség, és olyan sebesen cselekedtem fel sem fogva, hogy valójában ezzel orosz rulettet játszom az egyre jobban alakuló életemmel. Nem tudom, hogy mik lehettek azok a gyógyszerek, de igen hamar a teljes sötétség mezején lépkedtem, majd ájultan estem össze.

Erős fejfájásra ébredtem fel, sőt irtó nehezen tudtam feltápászkodni az ágyból. Alig láttam, szinte csak foltokat, ám ebből a kevésből is észleltem, hogy valahogyan visszakerülhettem a saját szobámba. Aztán hallottam, hogy nyílik az ajtó, megörültem a belibbenő személynek, de meglepően haragosnak tűnt.

 – Most mondd meg, miért? – kiabált ki kelve magából. – Hiszen olyan jól haladtál! Erre tessék! Elrontottál mindent!

 – Én csak... – fogtam bele, nem is gondoltam, hogy ekkora gond lesz belőle. Nem mertem neki elmondani, hogy csak azért tettem, hogy mellettem legyen, hogy maradjon még egy kicsit, pedig így volt.

 – Te csak... Hallgatlak! Hála neked, vagyis inkább a nevelőanyádnak, soha többet nem tehetem be ide a lábam, nem segíthetek senkinek – vázolta a helyzetet.

 – Én sajnálom, annyira nagyon sajnálom, én nem akartam... – mentegetőztem, és el sem tudtam képzelni, hogyan jutott anyám fülébe a dolog.

 – Ezt már hallottam, de jelenleg nem segít, se neked, se nekem. El nem tudom képzelni, hogy mi lelt téged, de talán nem is akarom. Csak maradj itt és sajnáltasd magad, nagyon úgy tűnik, hogy csak ahhoz értesz. De amíg nem tudsz kiszakadni ebből, amíg nem vagy képes kiállni magadért, és csak gyáván megfutamodsz, akkor lehet, hogy nem is éri meg rád pazarolnom az időmet.

 – Ne menj el! Kérlek! – éreztem, hogy a könnyeim lassan megfojtanak, és egyszerűen csak szeretem volna kisírni magam. Aish, micsoda szánalmas alak vagyok! Őt hoztam ezzel rossz helyzetbe. – Maradnod kell! Nem miattam, hanem a többiek miatt. Ha én nem érdemlem meg, hogy segíts nekem, a többiek még igen. Majd elkapom a nevelőanyámat és beszélek vele. – Persze ettől a gondolattól görcsbe rándult a gyomrom, de meg kellett tennem.

 – Hagyd, ne törd magad! Még befejezem a mai napra kiírt óráimat, aztán elmegyek, mert el kell mennem.

 – De ugye még visszajössz, legalább elköszönni... – Elcsuklott a hangom, az egyetlen embert, aki mellettem állt eddig, még hacsak pár napra is, de mégis többet tett értem, mint a nevelőanyám, az elmúlt húsz évben, én pedig elüldöztem magam mellől azzal, hogy nem mertem neki megmondani, hogy maradjon velem, nem orvosi szempontok miatt, hanem azért mert a tapasztalatlan szívemnek megnyugvást hoz, és talán olyan érzelmek kötnek hozzá ilyen csekély idő alatt, amikre még nem tudom a megoldást. A fenébe az életemmel...

Aztán csak a némaság, és a magány maradt nekem, egészen addig, amíg az orvosom meg nem látogatott, ám ennek ellenére még mindig szörnyen festettem, s gyűlöltem magam. Egyre jobban, nem vagyok több egy rakás szerencsétlenségnél...

 – Ezután milyen kezelés vár rám? – érdeklődtem kifelé bámulva az ablakon.

 – Egy pszichiáter fog veled foglalkozni, illetve hangulatjavítókat fogsz kapni, meg több különböző vizsgálaton kell részt venned – felelte csendesen.

 – Remekül hangzik. Miért éppen őt osztotta be mellém, miért egy lányt?

 – Mert ő az egyetlen, akinek az az életcélja, hogy így segíthessen másoknak. Ez az egyik oka, a másik meg, hogy miután megtudtam a történeted, tudtam, hogy csak olyan tud rajtad segíteni, aki átment ugyanazon, amin éppen te.

 – Vagyis elveszítette a szüleit? – döbbentem meg.

Az orvos némán bólintott, én pedig ennél jobban nem is zuhanhattam volna letargiába, hiszen a legelső találkozásunkkor éppen ezzel bántottam meg, hogy ő biztos nem veszített el senkit, erre tessék, kiderül, hogy ő éppen olyan sorsüldözött, mint én, s elüldöztem őt... Miért vagyok ennyire nyomorult...

 – Tényleg elmegy? – kérdeztem az orvostól, mielőtt kisurrant volna az ajtón, magamra hagyva a szenvedésben.

 – Kénytelen!

 – Mégis hova?

 – Nem tudom!

 – Ne hazudjon! – ugrottam közelebb a dokihoz, és már épp azon voltam, hogy elkapjam az ingénél fogva. – Tudom, hogy tudja! Mondja meg, kérem!

 – Négy óra múlva indul a gépe Tokióba – bökte ki végül a nyomás miatt.

 – És addig vajon hol lehet?

 – Otthon – tippelt a doki. – Most azt akarod, hogy mondjam meg, pontosan hol?

 – Oda kell mennem! – határoztam el magam, és hiába döbbentettem meg magam, nem maradhatok itt, akkor is szükségem van rá, akár hiszi, akár nem.

Végül csak megkaptam a címet, és azért az orvosom is sajnálhatta a helyzetet, hiszen a kezembe nyomta a címet. A város hatalmas volt, én pedig életemben egyszer voltam idekint, azt sem tudtam, hogy merre keressem. Úgy éreztem magam, mint egy hangya egy idegen bolyban, segítséget meg persze nem mertem kérni. Lassan kifutok az időből, és nem hagyhattam, hogy úgy menjen el, hogy ne magyarázom el neki, miért tettem azt, amit, és nem derítem ki, mi is történt a múltjában. Nagy nehezen találtam rá arra a nagy toronyépületre, amit a doki megadott cím gyanánt. Még mindig elámultam a város apró szépségein, és el nem tudtam hinni, hogy lehettem ilyen bolond, hogyan hagyhattam, hogy felnőtt fejjel az életem ennyire darabokra hulljon.

A kapun gyorsan túljutottam, de azért a portán csak segítséget kellett kérnem, és amint meghallotta az idős férfi, hogy kit keresek, figyelmeztetett, hogy a hölgy igen feldúltan érkezett haza. Majdnem elszóltam, hogy tudom, mert miattam ilyen, én tettem tönkre a karrierjét, vagy nevezzük akárminek, a lehetőségét arra, hogy boldog legyen. Nem is kérdeztem tőle, hogy van-e valakije, vajon azt a csalódást, hogy egy foglalt lány iránt érzek megmagyarázhatatlan dolgokat, hogyan viselném el?

Ezt is ki kell derítenem... Nagy hálálkodás közepette iramodtam meg, és mire felmásztam a huszadikra, azt hittem, megpusztulok, a liftben meg nem bíztam, hiszen életemben nem találkoztam vele, olyan, mintha egy burokban éltem volna az életem, lemaradva mindenről, és itt az ideje, hogy felfedezzek mindent, csupán magam mellett kell tartanom azt az embert, akit ennyit jelent nekem, alig pár nap alatt, olyan szinten felforgatta az életemet, hogy nem is ismerek önmagamra.

Kifulladva értem az ajtó elé, és határozottan nem akartam rossz színben feltűnni, de alapjaiban véve, nem volt valami megnyerő külsőm így sem. De azért becsengettem, bizakodva abban, hogy egyáltalán ajtót nyit, ám amint meglátta a teljes valóm, azonnal, mindennemű reakció nélkül, rám is csapta.

 – Kérlek, hallgass meg! – próbálkoztam a csukott ajtón.

 – Nem érdekelnek a kifogásaid! – kiabálta vissza.

 – Akkor is tudnod kell, hogy miattad tettem, amit tettem!

 – Miattam? – Kinyílt az ajtó, és egy dühös tekintetű Mina állt velem szemben. – Ennyire rossz ember lennék, ennyire rosszul bántam veled?

 – Csak nem akartam, hogy elmenj... Nem akartam, hogy ha letelik az a rövidke idő, egyedül hagyj. Csak arra gondoltam, hogy ha elmész és nem látlak többé ugyanolyan reményvesztett leszek, mint eddig voltam. Tehát miattad tettem, mert nem akartalak téged is elveszíteni...

 – TaeHyung! – nézett rám szomorú pillantással. – Ott maradtam volna a szanatóriumban, kitaláltam volna valamit, hogy néha beszélhessünk, pont úgy, mint eddig bármelyik másik személlyel, akivel eddig foglalkoztam.

 – De az nekem nem elég! – léptem közelebb hozzá. Megőrültem, egyre biztosabb voltam abban, hogy ez biztos az őrület egyik jele, amikor azon kaptam magam, hogy közelebb hajolok hozzá, és ugyan semmi tapasztalatom nem volt a lányok terén, azért elég sok romantikus sorozatot láttam. Szerettem volna megcsókolni, hiszen úgy sincs mit vesztenem, amúgy is csak egy lúzer vagyok, ha visszautasít majd keresek egy magas épületet, és biztosra veszem, hogy végérvényesen kinyíródok. Vajon neki hiányoznék?

De aztán nem agyaltam túl a dolgokat, és egyetlen pillanat tört része alatt az ajkaira nyomtam az enyémeket, és nem foglalkoztam semmivel, nem számított sem a múltam, sem a jövőm, csak ő és én abban a szent másodpercben. Vártam, hogy valami nagy kiborulás lesz a vége, de arra nem mertem még csak gondolni sem, hogy óriási sírással fog kitörni magából. Végül aztán a mellkasomra borulva bőgte ki magát, én pedig vigasztalóan simogattam a hátát.

 – Gyűlöllek! – közölte velem váratlanul, mire elkerekedett szemmel néztem rá. – Gyűlöllek azért, mert önmagam látom benned.

 – Mondta a doki, hogy egy cipőben járunk – vigasztaltam változatlanul.

 – Nem, neked halvány segéd fogalmad sincs arról, hogy valójában min is mentem keresztül egész addig, amíg el nem döntöttem, hogy tovább kell lépnem.

 – Meséld el, kérlek! – kértem tőle, felkészülve arra, hogy nemet mond.

 – Két éves lehettem, amikor elvesztettem a szüleimet, autóbalesetben, pont, úgy ahogyan te apádat, de engem a nagymamám magához vett, ő nevelgetett, de három évvel később őt is elvesztettem.

 – Akkor más rokonokhoz kerültél?

 – Lemondtak rólam, azt mondták átok vagyok, és nincs rám szükségük. Aztán árvaházba kerültem, családról-családra jártam, de végül nem kellettem senkinek. Hiába voltam jó gyerek, hiába voltam okos, nem tudtam magamról lemosni, hogy átkozott vagyok.

 – Ez ostobaság! – lázadtam fel azonnal.

 – Téged burokban neveltek fel, rengeteg megaláztatás közepette, rólam mindenki lemondott, de amint nagykorú lettem, eljöttem ide Szöulba, dolgozni kezdetem, majd munka mellett iskolába jártam, és éppen a diploma munkámra készülök. Vagyis készültem, mert nincs hol gyakornokoskodnom – itt egy kissé elszomorodott. – Sajnálom, hogy ilyen szörnyű gyerekkorod volt.

 – Ne sajnáld! – sóhajtottam lemondóan. – Inkább meg kellene köszönöm...

 – Mégis mit? – nézett rám hitetlenkedve.

 – Hogy felnyitottad a szemem – mosolyodtam rá, és amikor viszonozta a mosolyt, úgy éreztem magam, mintha legyőzhetetlen lennék, és akármilyen akadály gördít elém az élet, azt emelt fővel viselem.

Vajon a szerelem okozza ezt a hihetetlen érzést, és vajon beleszerethetünk bárkibe is ennyi idő alatt?