23. fejezet - Féktelen indulatok

/YoonGi/

Már egy hete várakoztunk a szüleimmel, hogy legyen valami az öcsémmel. Az orvosok szerint bármelyik pillanatban felébredhet, de ahogyan teltek a napok, egyre jobban aggódtam. Szombat reggel is ott voltunk a szomszédos szobában, egy üveg falon keresztül nézhettük, ahogy a gépekre kötött testvérem, mikor tér magához, ám mindegy egyes pillanat csigalassúsággal telt el. Gyűlöltem várakozni... A nővérek gyakran haza akartak bennünket küldeni, hogy nem jó, ha mindig itt vagyunk, de akkor is úgy intéztük a szüleimmel, hogy egyikünk mindig itt volt.

Türelmetlenül várakoztam, amikor egy ismeretlen szám íródott ki a telefonomra. Kimentem a folyosóra, hogy keressek egy eldugottabb szegletet, ahol nyugodtan beszélhetek a jelenleg még ismeretlen illetővel.

– Igen? – szóltam bele a telefonba.

– Azt hittem, fel sem veszed – korholt le egy ismerős hang.

– ByulYi, honnan tudod a számomat? – faggattam némiképpen megdöbbenve.

– Laney-től, bár azt nem mondtam neki, hogy fel is foglak hívni.

– Történt valami?

– Á, semmi, csak kis híján kinyírták a csajt – közölte a lány higgadtan.

– Hogy mi? – kérdeztem vissza kiakadva. – De ugye, jól van? Megint kinek állt az útjában?

– SeokJinnek. Pont úgy, mint annak a szerencsétlennek az apja.

– Lassíts! Azt akarod mondani, hogy Jin apja meg is halt? – Rettenetesen zavarosnak tűnt az egész.

– Csak annyit tudok, amit Laney elmondott, de összevissza beszél, az orvosok szerint a sokk miatt. Azt hajtogatja, hogy megölt valakit.

– Mármint ő?

– Igaz, önvédelemből tette, de igen, meg látta, ahogy Jin megöleti a saját apját. – Az információktól kis híján kiesett a telefon a kezemből.

– Biztos vagy ebben?

– Nem tudom, mit higgyek – sóhajtott lemondóan a lány. – Arra kért, hogy ne mondjak senkinek semmit, de valahogy úgy éreztem, hogy neked tudnod kell erről. Viszont mindenképpen maradjon köztünk ez a beszélgetés.

– HoSeok tud róla?

– Egyelőre nem, de szerintem azért annyira nincs is köze hozzá, neked meg épp annyira fontos Laney, mint nekem.

Éppen bele akartam mélyedni, hogy nekem talán még fontosabb is, amikor anyám felettébb boldog hangja kiszakított az agyalásból.

– YoonGi! Felébredt!

– ByulYi! Később visszahívlak! – Meg sem vártam, hogy válaszoljon, azonnal kinyomtam a telefont, és követtem anyámat, hogy láthassam az öcsémet.




/ Laney/

Meg sem kellett volna lepődnöm azon, hogy éppen ByulYi apja fog rám találni abban a helyzetben. Arra is fel voltam készülve, hogy most és mindörökre lecsuknak, de amikor a mentősök szaladtak hozzám, egy kicsit megnyugodtam. Bár azon egyáltalán nem tudtam túljutni, hogy megöltem egy embert. Az addig rendben volt, hogy félholtra, vagy eszméletlenre vertem emberkéket, de még nem tapadt vér a kezemhez, egészen eddig a pillanatig. Tudtam, hogy a bent marat vendégek hősként fognak tekinteni rám, és ha valóban elmondják a látottakat, akkor megúszhatom, de vajon a saját lelkiismeretemmel hogyan fogok elszámolni.

Kissé hisztérikus állapotban vittek végül kórházba, és azon agyaltam egész úton, hogy vajon Jinnek csak ennyi szándéka lenne velem. Aláírom a papírokat, és vége mindennek, kapok egy golyót a fejembe, aztán ennyi... De akkor sem ő fogná rám a fegyvert, hanem megcsináltatná a piszkos munkát mással. Legalább legyen ennyire férfi, hogy ne szégyellje bemocskolni a kezét.
Odabent kaptam infúziót, rengeteg nyugtatóval, de nem tudtam volna eldönteni, hogy azért, hogy kevésbé legyek zárkózott, ha kérdéseket tesznek fel a rendőrök, vagy, hogy ne akarjak magamban kárt tenni... Ugyan miért akarnék magam véget vetni az életemnek, ha vannak személyek, akik önként és dalolva kiiktatnának. Azért ennyire nem fogom megkönnyíteni senkinek sem helyzetét, arra mérget vehetnek.

Felüdülés volt ByulYit látni, sőt az anyámat és az öcsémet is, örültem, hogy jól vannak, bár a nagynénémet eléggé megviselte a férje halála, pedig ha tudná, hogy az ő egy szem fia volt az, aki elintézte valójában. Minek is mondanék bárkinek bármit is, ki hinne nekem, hiszen lehet, hogy csak a sokk miatt látok dolgokat, amik valójában meg sem történtek. Ugyan a barátnőmet be avattam mindenbe, ő is egy pillanatig hitetlenkedve nézett rám, de aztán csak hihetőnek tűnt számára a mesém.

A rendőrök kérdéseire persze óvatosan válaszolgattam, felkészülve egy-egy keresztkérdésre, melyeken hisztérikus sírással reagáltam, azt hitetve el velük, hogy valóban ennyire felkavartak az események. Ebben a korrupt társadalmi hierarchiában vajon ki hinne egy kirekesztett kis senkinek, időre volt szükségem, hogy magam járhassak utána a dolgoknak.

Éppen a telefonomat bújtam, arra is gondolta, hogy küldök YoonGinak egy helyzetjelentést, vagy csak egyszerűen megkérdezem, hogyan van az öccse, amikor az egyik legkellemetlenebb ember futott be a szobámba.

– Helyesen döntöttél, hogy hallgatsz! – zárta be maga mögött az ajtót Jn, majd tette le magát az ágy szélére, mintha egy kellemes vendég lenne számomra. A pokolba ezzel az alakkal! – Úgy se hinne neked senki!

– Miért kellett egy ártatlan emberek meghalnia miattad? – faggattam dühösen.

– Apám nem volt egy szent. Ha nekem adja, mindazt, amit ígért, és amit a nagypapa elvárt volna tőle, akkor talán most is élne.

– Mi értelme van ekkora hatalomnak és vagyonnak?

– Te csóró kis senki, honnan is tudnád? – gúnyolódott rajtam, amivel elérte, hogy valóban nagyon ideges legyek.

– De én legalább nem vagyok egy aljas gyilkos, mint te! – sziszegtem összeszorított fogakkal.

– Én úgy mondanám, hogy minden a terv szerint halad!

– Terv szerint? Ezért kellene aláírnom azt a sok fecnit, azért kellene átvennem a tulajdonomat, hogy aztán engem is ilyen nyomorult módon kiiktass? Legalább legyél férfi, és intézd el te magad!

– Ez inkább becsületbeli ügy, ha anyád nem állt volna össze azzal a semmire kellő apáddal, akkor nem kellene egyikőtöknek sem aggódnia, és talán a nagymamánknak sem kellett volna meghalnia.

– Akkor nem az lennék, aki vagyok, akkor ugyanolyan érzelmi selejt lennék, mint te.

– Azt hiszed, hogy ezt én, jó kedvemben csinálom, hogy nincs más hobbim. Lenne... De ha nem teszem azt, ami az utasítás, én is nagyon sok mindent elveszíthetek.

– Például a vagyonod? A státuszod? Mi a fene lehet, ami érdekelhet egyáltalán?

– Ezt nem kötöm az orrodra! – közölte velem hidegen, majd feltápászkodott az ágy széléről. – Csak vigyázz Laney, mert lehet, hogy te leszel a következő!

– Én? – vontam fel a szemöldököm, meglepetten, de talán azon lepődtem meg, hogy az eredeti nevemen szólított, vagyis mindent tud a múltamról, ezért is szidta az apámat, arról nem is beszélve, hogy folyton a vénemberrel érvel. Mi van, ha az egész mögött ő áll? Hiszen ő anyám apja, akinek éppen az apám miatt szegült ellen a lánya... Talán ez lehet az a nyomi becsületbeli dolog, ami miatt meg kellene halnom, meg természetesen öcsémnek, hiszen ő is viszi tovább apám vérvonalát. – Állok elébe, de lehetőleg, te csinálj ki, legyél végre elég tökös ahhoz, hogy intézkedj.

– Nem tudom eldönteni, hogy bátor vagy, vagy csak szimplán bolond!

– Talán kicsit mindkettő!

-

Nyugtalanul aludtam az éjjel, hiába nyomtak belém egy rakat nyugtatót nem használt semmit. Főleg, hogy halálosan megfenyegetett a saját unokatestvérem. Milyen szép is az élet... Kértem a nővéreket, hogy senkit se engedjenek a szobámba, mert elegem van a váratlan látogatókból, de azért mégis csak volt valaki, akinek akkor is örülni tudtam. Min YoonGi...

– Hogy veled mindig történik valami! – Lágy hangja azonnal elfelejtette velem mindazt, amit eddig keresztül mentem.

– YoonGi? – Meglepődve néztem rá. – Hogy van az öcséd?

– Helyzethez képest jól, él, de a több napi kóma miatt kissé nehezen beszél, és a koordinációs képességei, illetve a memóriája sem a legjobbak, de felismert minket, ami jó dolog. Fel fog épülni... ByulYi mesélte, hogy mi történt?

– Na, tessék, már benne sem bízhatok meg! – szörnyülködtem.

– Csak jót akart neked, tudja, hogy egyedül már nem fogsz tudni megbirkózni ezzel, és ő maga meg kevés lenne.

– Ja, főleg, hogy a kuzinom ki akar nyírni – rázott ki a hideg a gondolatára is.

– Jin? – kissé meghökkenve nézett rám.

– Szerinted, miért akartam, hogy senki se látogathasson meg? Megfenyegetett, hogy az apám miatt engem is a listára tesz. Komolyan ennek ennyire nem elég a hatalom? Mit akarhat még? Nekem nincs szükségem semmire, csak a kocsimra, és arra, hogy a szeretteimnek meglegyen mindene... – Megint úrrá lett rajtam az aggodalom, éreztem, ahogyan a könnyeim lassacskán utat törnek. Ez nem én vagyok, elegem van ebből, hogy nincs egyetlen perc nyugtom sem.

– Nyugodj meg! – vigasztalt a fiú, és magához vont. Ugyan az a markáns illat vette körbe, mint amikor először találkoztunk, és azon morfondíroztam, hogy vajon akkor is csak csupán a testi vágyakozás hozott minket össze, vagy volt valami más is, valami mélyebb érzelem, ami miatt most sem tudok egyszerűen szabadulni a vonzásából. Vajon ez akkor, ott, eldöntetett, hogy mi így vagy úgy, de összetartozunk? – Hagyjuk itt a sulit, és lépjünk le!

– Ez jól hangzik, de nem hagyhatom itt a rokonjaimat. Ki fogja megvédeni őket? És mi van, ha nem menekülhetek el? Ha rám találnak?

– Akkor hozzuk őket is – vonta meg a vállát.

– Ez nem megoldás, ők megszokták, hogy úgy élnek, ahogy... Beleőrülnék abba a tudatba, ha megvédhettem volna őket, de még sem teszem. Én nem fogok megfutamodni soha...

– Nem akarlak elveszíteni, és tudva azt, hogy itt nem vagy biztonságban, megrémiszt!

– Mióta lettél te ennyire érzelmes? – döbbentem meg.

– Volt egy hetem gondolkodni, és azt hiszem, hogy szeretlek. Mert ez határozottan több, mint testi vonzalom, ez jóval több, akár hiszed, akár nem.

Nem válaszoltam, neki, csupán megfogtam az arcát, s magamhoz vontam, hogy olyan szenvedéllyel csókolhassam meg, amennyire ez csak lehetséges. Egyszerűen szükségem volt arra, hogy magam mellett tudhassam, hogy egy percre sem eresszem, nem foglalkozva azzal, hogy mit hoz számunkra a holnap, mert mi abban a szent pillanatban összetartoztunk...


/ByulYi/


Bíztam abban, hogy YoonGi csak időben haza jön, mert egyedül már képtelen voltam Laney-ben tartani a lelket. Láttam rajta, hogy egyszerűen nem önmaga, hogy nagyon megviselte, hogy kivételesen ilyen megsemmisítő módon tudta csak megvédeni magát. A hírekben is benne volt, hogy Jin apja meghalt, a barátnőmet pedig a többi vendég hősként kezeli, mert szerintük ő állította meg a támadókat abban, hogy több személlyel is végezzenek. Ám ezt mindketten tudtuk, hogy nem így van, ott csupán egy emberre mentek, és az bele is halt, a saját vére árulásába. De vajon ezt apám is tudja? Vagy csupán kap egy kis pénzt és minden el van simítva? Belőle ezt is kinéztem...

Nehezen tudtam koncentrálni HoSeok agymenéseire, amikor azt tervezgette, hogy elvisz egy wellness-hétvégére, csak kettesben, de valahogy nem volt szívem egyedül hagyni a barátnőmet, maximum csak akkor, ha YoonGi végre visszajön, és legalább ő vigyázz rá. Ennek ellenére nem sok mindenbe avattam be a páromat, tudja, hogy mi történt, de azt nem, hogy ehhez éppen az egyik haverjának van a legnagyobb köze. Hogyan tud valaki ennyire kegyetlen lenni? Én speciel nem szeretem az apámat, a pokolba kívánom, akkor sem tudnék neki ilyen aljas módon ártani. Még akkor sem, ha nagyon, de nagyon megérdemelné...

Akkor is remegő térdekkel szálltam ki a kocsiból, amikor a régi családi házunk előtt leparkoltunk HoSeokkal. Ugyanis az öregem csak zaklatni mert, hogy fontos közlendője lenne és szeretné, ha elmennék hozzá.

– Bemenjek veled? – faggatott HoSeok, amint látta rajtam, hogy egyetlen porcikám sem kívánkozik be oda.

– Nem! – vettem egy mély levegőt. – Még csak az kellejen, hogy beléd kössön.

– Megvédem magam! – húzta ki magát büszkén.

– Tudom – mosolyodtam el, majd végigsimítottam az arcán. – Várj meg idekint, hogy meg tudj vigasztalni, ha kell. Legutóbb is kiborított, te is tudod...

– Szeretlek! – kiabálta ki a fiú az ablakon.

– Én is téged! – szóltam vissza, majd megszaporáztam a lépéseimet, hogy minél hamarabb túllehessek ezen a kellemetlen beszélgetésen.


Milliónyi emlék suhant át rajtam, amikor beléptem, és meg sem lepődtem azon, hogy apám megtartotta a házat, anyám halála után, de hogy semmilyen emlék nem volt kitéve róla, kissé megdöbbentett.

– Nem tűnik úgy, mintha egyáltalán hiányoztam volna – jegyeztem meg, amikor megpillantottam a lépcső tetején. – Vagy épp anyám? Hol vannak a fényképek rólunk? Vagy valami?

– Vannak dolgok, amikre jobb nem emlékezni – vágott vissza nemtörődöm hangnemben.

– Például rám? Vagy a sokadik szeretőd fontosabb volt, mint a vér szerinti lányod?

– ByulYi, szerettem az édesanyádat, és téged is, de ha kint hagytam volta rólatok emlékeket, nem tudtam volna továbblépni.

– De nem is kellett volna, felnevelhettél volna, adhattál volna erőt, de te elvettél tőlem mindent.

– Hiába vágsz ilyeneket a fejemhez, ez már nem számít.

– Neked! – közöltem vele gonoszan. – Fogd rövidre, mert nem bírok tovább itt maradni ebben az átkozott házban.

– Jól van, akkor vágjunk a közepébe! – sóhajtotta. – Jövő héten,  pénteken megtartjuk az eljegyzési partidat!

– A mit? – vontam fel a szemöldököm. – Nem hiszem, hogy HoSeok tervezné megkérni a kezemet, legalábbis nem most.

– Nem fogom hagyni, hogy valaha is hozzámenj, ahhoz a szerencsétlenhez – kelt ki magából, mondjuk nálam nem jobban.

– Ne mert így beszélni róla, ő legalább szeret, veled ellentétben.

– Hozzá fogsz menni JongInhoz, ha tetszik, ha nem...

– Eszem ágában sincs, ahhoz a nyomorulthoz hozzá menni, csak azért, mert te kedveled. Ha ennyire imádod, akkor fogadd a fiadnak, csak engem hagyj ki ebből az egészből.

– Láttam, hogy igen is össze vagytok melegedve, tehát ne játszd meg magad.

– Csak azért mert kierőszakolt egy csókot, amiért meg is lett a jutalma, még nem lesz közöm hozzá, ezt jegyezd meg!

– Rengeteg hivatalos személy ott lesz, tehát nincs apelláta.

– Ki vagy, te hogy megmondd, kit szeressek, és kit nem, hogy kivel éljem az életem, és hogy kihez menjek hozzá.

– Az apád vagyok! – ordibált velem.

– Te nem vagy az apám! – ordítottam vissza, és már csak arra eszméltem fel, hogy a hatalmas tenyere erősen csattan az arcomon.

Hirtelen a szívem is kihagyott egy ütemet, nem hittem volna, hogy képes lesz valaha is kezet emelni rám, de abban a pillanatban eldöntöttem, hogy kilépek az életéből, és soha, de soha többet nem vagyok hajlandó még beszélni vele, sőt a nevemet is hajlandó vagyok megtagadni.

– De az apád vagyok, és azt fogod tenni, amit mondtam. Ne gyere nekem ezzel a szerelem dologgal, mert az csak a mesében van. Ő kijelölt férj számodra, nem pedig az a senkiházi utcai táncos – akaratoskodott. – Megkérdezted egyáltalán tőle valaha is, hogy miből él? Hogyan akarsz vele jövőt tervezni, ha nincs semmije, ha egy szerencsétlen, akit még a családja is kitagadott. Abban a státuszban, amiben vagy, ezt nem engedheted meg magadnak.

– És épp ezért ér még nálad, vagy épp annál a seggfejnél is többet – vágtam a képébe az igazságot. – Az én életemet nem fogod irányítani, felőlem fel is akaszthatod magad, az sem érdekel, mert a szememben nem vagy más, csak egy nyomorult féreg! – Minden dühömet rázúdítottam, nem nagyon izgatott, hogy miképpen beszélek vele, én nem fogom úgy élni, ahogy azt ő diktálja. SOHA! Láttam, ahogyan újra emeli a kezét, hogy megkapjam annak a tekintélyes pofonnak a társár, de az már nem érkezett meg.

El nem tudtam képzelni, hogy HoSeok mikor lépett be, de elkapta apám kezét, és fenyegetően nézett a férfira.

– Ha még egyszer kezet emel rá, velem gyűlik meg a baja! – állt ki fenyegetően apámmal szemben, és olyan magabiztosan nézett vele farkasszemet, hogy abban a pillanatban még jobban szerelembe estem...