13. fejezet - Mint egy sorsüldözött

/Laney/


Nem értettem, miről van szó, de a szőr is felállt a hátamon. Sebesen vettem a levegőt, a szívem a torkomba dobogott, és szerettem volna minél messzebb kerülni ettől a bandától.

– Nézze, papa! – fogtam bele szemtelenül. – Nem ismerem magát, és nem is akarom, sőt arra sem vagyok hajlandó, hogy átvegyek mindent, amiről ez a szépfiú beszélt. Csupán azt szeretném, ha békén hagynának!

– Ez nem ilyen egyszerű, drágaságom! – gúnyolódott rajtam az öreg. – A másik meg, hogy vigyáznod kellene, nehogy ugyan arra a sorsra juss, mint az apád!

– Még egy szó az apámról – hajoltam hozzá közelebb, és egyáltalán nem tudott érdekelni, hogy milyen hatalom is van a kezében. – S garantálom, hogy nem állok jót magamért...

– YunSoo! – szólt rám Jin. – Azért válogasd meg a szavaidat, és ne legyél tiszteletlen!

– Mert ő lehet? – vontam fel a szemöldököm. – Az én életembe senki sem szóljon bele!

– Addig örülj, amíg van olyanod! – szólalt meg a férfi még mindig gúnyosan, én pedig szerettem volna minél messzebb lenni ettől az egész őrülettől.

– Maga csak ne fenyegetőzzön itt nekem! – heveskedtem, majd olyan sebesen távoztam abból a fojtogató sötét helyiségből, amilyen gyorsan csak képes voltam rá.

-

Legszívesebben elmentem volna messzire, magam mögött hagyhattam volna ezt az egész beképzelt öntelt bandát, akiket a hátam közepére sem kívántam. Ez csupán arra volt jó, hogy összezavarjon még jobban, és hogy ennél is alaposabban távolt tarthassam magam tőlük. Azért persze fenyegetve éreztem magam, és alig vártam, hogy végre visszamehessek a kollégiumba, és bíztam abban, hogy soha többet nem kell ide visszajönnöm. Ám egy dologban biztos voltam, hogy nem vagyok hajlandó semmit sem aláírni. Ennek ellenére azért nyomta némi kíváncsiság is a szívemet, hiszen tudni szerettem volna, hogy mégis miféle árulásról van szó, és persze vajon ki követhette el.

Lefelé trappoltam a lépcsőn, és mielőtt kivágódhattam volna az ajtón, hogy lelépjek, anyám hangja csendült fel a hátam mögött.

– Máris elmész? – faggatózott némi szigorral a hangjában.

– Ha tehettem volna el sem jövök – voltam meg a vállam.

– Nem sokára tálalva lesz a vacsora.

– Csodás! – grimaszoltam. – Addig levegőzöm egyet...

Tehát nem a főbejáraton, hanem a konyha irányában lévő hátsó ajtón szándékoztam lelépni, de ennek ellenére tudtam jól, hogy nem szökhetek meg, akármennyire is csábítónak tűnik. Csak túl akartam lenni, az egészen, hogy aztán soha többet ne kelljen ebbe a sznob közösségbe betenni a lábamat.

A hátsó kertben milliónyi növény volt, a kései virágok még most bontották utolsó szirmaikat, vagyis a zöld környezet igazán megnyugtatóan hatott rám. De aztán...

– A kisasszony szökni próbál? – lépett mellém az az idősebb nő, aki a legelső alkalommal ajtót nyitott nekem.

– Remélem, nem magát küldték utánam, hogy véletlenül sem lépjek le? – kérdeztem vissza azonnal.

– Nem, dehogy – nevetett fel könnyedén, majd hirtelen elkomorodott. – A kisasszony helyében én is ezt tenném!

– Na, várjunk csak! – döbbentem meg. – Maga szerint helyesen döntenék azzal, ha lelépnék.

– Igen, sőt ha jót akar magának, akkor távol is tartja magát ettől a társaságtól. Különösen az ifjú SeokJintól, meg a vénembertől! – Most nem tudtam eldönteni, hogy melyik részén akadjak ki jobban, attól, hogy Jintől tartana távol, vagy attól hogy vénembernek nevezte a munkaadóját.

– Maga tud valamit?

– Én ugyan nem! – rázta meg a fejét. – De egy biztos, hogy azt a kettőt csak a pénz érdekli, meg a hatalom. Emiatt vesztette életét az én drága asszonyom, ő tudta, hogy az a kettő mire készül... 

– De most nekem kellene átvennem mindent, amié a nagyié volt – közöltem vele, mire ő megrémülve nézett rám.

– Soha, soha sem írhatja alá azokat a papírokat, azzal a halálos ítéletét írná alá – figyelmeztetett, miközben teljesen váratlanul megfogta a vállamat, és fenyegetően megrázott. – Érti, kisasszony? SOHA!

– Remélem, hogy MiJoo asszony, nem vette el a kedvedet a vacsorától – hallottam meg Jin hangját nem messze tőlünk, de szerencsére akkorra már az asszony elengedett, és lesütötte a szemét. Bírtam benne, hogy semmit sem hallott az előző beszélgetésből.

– Nem, dehogy! – ocsúdtam fel a helyzet megmentésére. – Mi csak a növényekről beszélgettünk! – hazudtam.

– A kisasszony nem igazán kedvei a virágokat! – erősített meg MiJoo asszony.

– Így van, de nem vagyunk egyformák! – mosolyodtam el.

– Megyek megnézem, hogy apám itt van-e már! – jelentette be a fiú, majd azonnal távozott.

– Jobb lesz, ha megyek! – mondta a nő váratlanul, majd amennyire csak képes volt elsietett, magamra hagyva a gondolataimmal.

-

A vacsora előtt találkozhattam Jin apjával is, és a legelső pillanatban megállapítottam, hogy Kim JinHyung éppen úgy néz ki, mint a fia, csak épp egy kicsivel idősebb kiadásban. Született úriembernek tűnt, aki valóban mindenkivel udvariasan, és tisztelettudóan viselkedett még velem is. Nem is értettem, miért, de leginkább hogyan lehet a fia gonosz. Azt is megtudtam róla, hogy szállodákat vezet világszerte, és sokat van úton, és örömmel fejezte ki, hogy a fia fogja majd követni ezen a pályán, ha elvégzi az orvosit... Szuper... Az orvosi kar éppen a mérnöki kar mellett volt, kis híján egy épületben... Még ott sem tudok tőle megszabadulni...

Ám amin igencsak meg voltam döbbenve az az volt, amiképpen Jin az apjával bánt, olyan hűvös, szinte már ellenségesnek tűnt a viszonyunk, amit egyáltalán nem értettem. Hiszem, ezt a férfi választotta a vénember a lánya számára... Vagy valami már van a háttérben? De az idősebbik Kim felettébb jóembernek tűnk, hiszen látszólag is szerette a feleségét, nem mondtam volna azt, hogy utálják egymást, vagy csak ilyen jól játsszák a szerepet....

Szerencsére mindenki JinHyung-ra volt kíváncsi, őt hallgatták, a beszámolóit, így csendben elfogyaszthattam a vacsorámat, ami mindenféle földi jóval szolgált, csak épp nem volt sem pizza, se hot-dog, se semmi igazán amerikai... Nem nagyon kerültem össze ég a koreai konyhával, így azért óvatosan tesztelgettem a különböző fogásokat. Mindenből egy kicsit szedtem, mert így láttam a többiek tányérján is, ám nekem nem mindegyik étel jött be. A kimchi az igazán tetszetős volt, hiszen éltem-haltam az erős kajákért, és ez pont olyan volt. Azt hittem, hogy már megúszhatom az egészet botrány nélkül, amikor aztán a feje tetejére állt az egész este...


Éppen arra készült MiJoo asszony, hogy pezsgőt töltsön a poharamba, de nem szerettem volna inni, mert egyáltalán nem szeretem még az ízét sem, és ezt udvariasan szóvá is tettem neki...

– Köszönöm, de nem kérek! – jegyeztem meg csendesen, mire mindenki felkapta a fejét. – Valami más nincs esetleg?

– Látszik, hogy semmit sem tudsz a hagyományainkról, és kultúránkról – szólalt meg az asztalfőnél ülő vénember, akinek a poharában ott díszelgett a pezsgő. Ekkor vált világossá számomra, hogy ha ő ezt iszik, akkor mindenki másnak azt kell, akár tetszik, akár nem, feltéve, ha az illető felnőtt... De valahogy nem érdekelt, ha valamit nem akarok, akkor nem akarok, felőlem aztán, hullhatnak rózsaszín unikornisok is az égből, akkor sem fogok pezsgőzni.

– YunSoo! – szólt rám anyám szigorúan. – Fogadd el, és kész!

– De nem fogom, mert engem nem érdekel! – vágtam vissza határozottan. Ha botrány lesz, akkor botrány lesz, de nem is kicsi...

– Látszik, hogy az a semmirekellő apád nem tanított meg a jó modorra, és a tiszteletre! – szidta a nagypapa az apámat már megint. – Az az ostoba külföldi életvitel ragadt csak rád, nem érsz te semmit...

– Na, álljon meg a menet! – pattantam fel a székemből azonnal. – Megmondtam, hogy apámat vegye le a szájáról! Halottról jót vagy semmit... Maga semmit sem tud sem rólam, sem az apámról.

– YunSoo! – pirított rám anyám. – Ülj vissza, és fogd be a szád!

– Nem fogom! – törtem ki magamból vulkán módjára. – Nem érdekel engem ez a vénember, nem fogom hagyni, hogy így beszéljen rólam. Nem tehetek arról, hogy odaszülettem, az nem az én hibám, és ha nem akarok ennek a borzalmas társaságnak a része lenni, akkor nem akarok.

– Ez egyáltalán nem így működik! – vágott vissza az idős férfi.

– Leszarom, hogyan működik – vontam meg a vállam. – De még egy rossz szót mer mondani apámról, vagy rólam, meg fogja tudni, milyen fából faragtam valójában, addig is tartsák meg maguknak ezt sznob életet, de engem hagyjanak ki belőle!

– YunSoo! – mondta ki a nevemet lágyan a nagynéném. – Nyugodj meg, kérlek! Menj ki egy kicsit a levegőre, hátha az segít.

Nem reagáltam, a mellkasom hullámzott, olyan sebesen vettem a levegőt, az öklömet ütésre készen összeszorítottam, és úgy forrtam bennem az indulatok, hogy kis híján szét robbant az agyam.

– Soha többet nem vagyok hajlandó betenni ide a lábam! – határoztam el magam, majd hátat fordítottam a társaságnak.

Az sem érdekelt, hogy a nevemet mondogatják, olyan lendülettel csaptam be a hátam mögött az ajtót, hogy az majdnem kiszakadt a helyéről. Már éppen azon voltam, hogy beszálljak a kocsimba, amikor éppenséggel SeokJin volt az, aki utánam szólt.

– Várj egy kicsit! – próbálkozott óvatosan, de aztán a szavai totálisan gonosszá, aljassá váltak. – Kössünk egyezséget!

– Ne merészelj engem zsarolni! – fenyegetőztem, de a fiú felnevetett.

– Ha aláírod a papírokat, és visszaköltözöl, akkor eltekintek attól a szabálytól, ami jelenleg távol tart YoonGi-tól.

– Ó, ez zsarolás, ráadásul a lehető legaljasabb módon – közöltem vele, és már akkor világossá vált számomra, hogy tud arról, hogy mennyire is vonzódom a barátjához, és YoonGi is hozzám. Sokkal többet tud rólam, és a családomról, mint azt gondoltam.

– Az lehet, de tudom, hogy ezzel lehet rád hatni...

– Vagy nem – vontam meg a vállam. – Nem fogok aláírni semmit...

– Akkor minden marad a régiben.

– Erre azért ne vegyél mérget... – húztam gúnyos vigyorra a számat, majd olyan sebességgel hajtottam el, mennyit a szabályzat engedett...

/ByulYi/


Az elkövetkezendő pár nap meglehetősen unalmasan telt. Persze vártuk a legfontosabb gyakorlati óránkat, de azután, hogy Laney visszajött a családi izéről, meglehetősen szótlan lett. Velem sem beszélt igazán, ami természetesen nem volt jellemző rá, sőt olyan volt, mintha bántotta volna valami. Érdektelenséget mutatott a tananyag iránt, ami mondjuk engem baromira lekötött, hiszen nekem a számolgatós rész valahogy jobban bejött, mint a vezetés. HoSeok pedig telefonon zaklatott, ugyan fogalmam sem volt arról, honnan szerezte meg számomat, de egy idő után már inkább kikapcsoltam. Igazán helyes srác volt, bár néha egy kissé szeleburdi, de szórakoztató. Csupán azzal nem tudtam szimpatizálni, hogy ennyire rám van kattanva, oké, értem én, hogy bejövök neki, de hogy mindig minden pillanatnyi szabadidejét velem, akarja tölteni, nekem egy kissé sok volt. Olyan volt, mintha meg akarna fojtani ezzel a fene nagy érzéseivel, ami nekem természetesen szokatlan volt. Véleményem szerint elég, ha hetente egyszer-kétszer találkázunk, addig legalább érdekes marad számomra.


Éppen a pénteki nagy gyakorlatra indultunk volna, amikor megelégeltem Laney szótlanságát, és mielőtt kiléphetett volna az ajtón, megragadtam a karját.

– Tudom, hogy van valami bajod! – korholtam meg azonnal. – De ha nem mondod el, nem tudok segíteni!

– Ezen amúgy se tudnál – vágott vissza hevesen.

– De legalább meghallgatlak, és kevésbé fogja nyomni a lelkedet! – közöltem vele költőiesen.

A lány visszacsukta az ajtót, majd hatalmas sóhaj keretében rám pillantott. Tudta, hogy igazam van, csak ezt nem fogja úgy sem fogja bevallani.

– Történt valami azon a vacsorán?

– Kiderült, hogy egy hatalmas nagy céget, és temérdek pénzt örököltem a nagymamámtól...

– De ez szuper...

– Nem, nem az! A nagyit megölték a hatalom miatt, és nekem kellene átvennem, hogy aztán engem kinyírjanak?! – szörnyülködött a lány.

– Lassíts le! – utasítottam. – Ezt honnan veszed?

– A végrendeletben ez is benne volt, a nagyi tudta, hogy mi vár rá, hiszen azt is beleírta, hogy az árulás miatt választ pont engem...

– Abban a családban mindenki hataloméhes, ezek szerint...

– Meglehet, csak épp nem tudom, hogy ki az, bár van egy sanda gyanúm... A vénember meg úgy beszél rólam, meg apámról, mintha valami átkot hoznánk a családba, pedig apám már halott...

– Gondolom nem tetszett, ahogyan apádról beszélt – tippeltem.

– Jól gondolod. Nem is fogom hagyni ezt soha...

– De ha nem írsz alá semmit, akkor nem kell aggódnod...

– Na, ez a legszebb az egészben... SeokJin...

– A szépfiú? – kérdeztem vissza.

– Így van. Ő még képes volt megzsarolni is azzal, hogy ha aláírok mindent, és visszaköltözöm, akkor eltekint a szabálytól...

– És gond nélkül összejöhetnél YoonGi-val? Ez azért elég övön aluli volt tőle... S akkor most mi a terved?

– Nem vagyok hajlandó aláírni semmit, és nem vagyok hajlandó lemondani Min YoonGi-ról sem! – határozta el magát a lány, és végre hasonlított az igazi önmagához.

– Na ez a beszéd! – veregettem meg a hátát. – Induljunk, mert el fogunk késni...

-

Végül valóban pár perc késéssel érkeztünk meg a kijelölt helyre, de nem a beszélgetésünk miatt, hanem azért mert a GPS útközben bemondta az unalmast, és anélkül, a táblák segítségével kellett eljutnunk a célhoz. Egész messze volt a versenypálya, és határozottan nem volt olyan menő, mint Amerikában. Innen is látszott, hogy messze nem volt olyan tekintélye az autóssportnak, mint odakint. A pályán néhány Laney-éhez hasonló kocsi száguldozhatott, legalábbis a hangból erre következtetettem, de ahogyan váltottak, és ahogy a motorok felbőgtek messziről is hallatszott, hogy valójában mennyire amatőrök. Néhány autó már állt a parkolóban, de egyik sem volt olyan menő, mint a miénk, de tudtuk, hogy a többiek a csoportból már itt vannak, ahogyan Bang tanár úr is. Határozottan jóképű, de valahogy olyan sötét kisugárzása van, hogy jobb nem összetűzésbe keveredni vele. Egy-egy hangosabb motorzajnál, és csikorgó keréknél, Laney elszörnyedve nézett rám, és nem csak neki esett szarul ezt hallgatni. Aish, milyen bénák itt a pilóták...
Aztán amikor beléptünk a pályára azzal is szembesültünk, hogy milyen szarul is vezetnek itt, és a barátnőm tekintete minden elárult számomra.

– Melyik idióta veszi be így, azt a nyomorult balos kanyart? – kiáltotta el magát a lány, a hangja maró gúnnyal volt megtöltve.

– Amelyik csak a tévében látott autóversenyt – jegyeztem meg, mire Laney hangosan felnevetett.

Amint átszabálytalankodtunk a pálya másik szélére, egyenesen a lelátó felé, hiszen ott várakoztak fent a többiek, sejtelemem sem volta arról, hogy ez mégis miképpen fog segíteni mindent egy jármű összerakásában, de nyilván Bang tanár úr tudja, hogy mit csinál.

– Ahhoz képest, hogy elkéstek a hölgyek, igen csak jó a hangulatuk – jegyezte meg gonoszan az említett.

– Sajnáljuk, tanár úr! – vette át a szót Laney. – De elpusztult a GPS, és mint tudja, mi lányok nem értünk a térképhez.

Erre természetesen nem jött válasz, hiszen a lány töménytelen iróniájával, csak kevesen tudnak érdemben, mit kezdeni. A pályán lévő kék színű autó, ami éppen egy Chevi volt, csak régebbi típus, mint a barátnőmé, éppen most ért be a célba, és jóval több, mint két perc alatt ért be, legalábbis ezt mutatta a digitális kijelző a pálya szélén. A leggyorsabb sebessége alig 257 km/óra volt, ami ehhez a kocsihoz rémesen kevés. Azon gondolkodtam, hogy vajon mégis mit csinálhatott a pályán ennyi ideig.

– Omona, ez szánalmas! – jegyezte meg az egy sorral feljebb ücsörgő öltönyös férfi. Sejtette, hogy valami köze lehet a dologhoz, vagy a pálya tulaja, vagy éppen azon van, hogy egy rátermett személyt keressen, aki versenyezni is tudna Dél-Korea színeiben, akár világversenyen is. Még jó, hogy én tudom, éppen Laney lenne erre a legtökéletesebb választás. – Fiúk, találjanak ki valamit arra, hogy gyorsabb legyen!

Nekem milliónyi ötletem lett volna, Laney-nek szintén, de ránk nem voltak kíváncsiak. Jöttek a hülyébbnél hülyébb ötletek, bár akadt egy-két használható is, amire természetesen mi is gondoltunk, de a legtöbbet azt segített volna, ha kihajítjuk azt a béna pilótát.

– Mit tudsz a pályáról? – fordult hozzám a barátnőm, mire azonnal előkaptam az okostelefonomat.

– Na, lássuk csak... Tizennyolc kanyar, három egyenes szakasz, ebből az egyik éppen a rajt után, aztán egy meredek, és egy enyhe balos kanyar. A hosszú egyenes szakasz, ezen igazán gyorsan is lehet enni, de utána van egy igazán meredek jobbos kanyar. A negyedik, ötödik, hatodik kanyar, enyhe szlalom, de az utána lévő kanyarok, mind lágyak. A tizedik megint egy meredek jobbos, de utána már mind lágy. Egyik sem igényel nagyobb fékezést. A jelenleg időjárási körülményekkel, egy lágy gumival is el bírsz menni, mert a tapadás elég jó lesz, a kanyarban mindösszesen a kinti kavicsos szegélyre kell vigyázni, az lelassíthat, de a legtöbb kanyart kis ívben, a szélén érdemes bevenni – adtam teljes körű tájékoztatást a pályáról, mindezt két térképről.

– Ezek az idióták mindent fordítva csinálnak? – mérgelődött a lány, amin jót mulattam. Szinte gyilkolhatták belül, hiszen olyan rossz volt nézni neki, hogy azok ott vezethetnek, ő pedig nem, még akkor sem, ha neki sokkalta jobban ment volna.

– Lehetne még valamit kezdeni az ügyben, hogy csak egy kicsivel gyorsabbak legyenek? – faggatózott a férfi, aki látszólag kezdte elveszíteni a reménykedését.

– Lehetne könnyíteni az autó szerkezetén, egy-két centivel már elég áramvonalas lenne ahhoz, hogy akár tíz-tizenöt kilométer per órával menjen – szólt közbe Laney.

– Illetve lehetne a motorszerkezetén is változtatni, azzal ugyan annyit lehetne nyerni – közöltem a tényeket. – De ha valóban azt szeretné, hogy két perc alá menjen a körideje, és legalább elérje a háromszázat, akkor csak egy dolgot tehet...

– És pedig? – türelmetlenkedett a férfi.

– Cserélje le a pilótát! – zengtük kórusban a barátnőmmel, mire az összes fiú, de még Bang tanár úr, is elkerekedett szemmel nézett ránk.

– És mégis kire? – tette szét a kezeit a férfi. – Honnan szerezek egy másik pilótát, ha ennél még a többiek is gyengébbek! Esetleg a fiúk közül valamelyik versenyzett korában, vagy tud jól vezetni?

Aztán az egyik fiú jelentkezett, ám amint meglátta, hogy miféle öltözetbe kellene lennie, inkább visszakozott.

– Teljesen reménytelen! – sóhajtott csalódottan az öltönyös.

– Nem egészen! – lépett közelebb a társasághoz Laney, én meg támogattam, mert tudtam, hogy eljött az ideje, hogy száguldozzon, és bizonyítson, hogy végre kiadhassa magából a feszültséget. – Én szívesen megpróbálkozom vele.

– Egy lány? – nevetett fel a férfi, mire Laney felvonta a szemöldökét. – Nincs overallunk női méretben.

– Az nem baj! – közölte vele a lány. – Van sajátom!

– Mégis honnan? Meg mégis kicsoda vagy te?

– Az, aki bebizonyítja magának, hogy mennyit számít egy jó pilóta – jegyeztem meg, majd elindultam a mi kis felszerelésünkért, és alig vártam, hogy végre belevethessem magam abba, amibe igazán jó vagyok... Hogy navigálhassak a pálya külső részéről...

12. fejezet - Megdöbbentő igazságok

/Laney/


Gyűlöltem ezt a szabályt, ami elválasztott YoonGitól, még akkor is, ha egyszerűen nem tudtam hová tenni kettőnket. Azért ez a szeretői státusztól jóval több volt, az egy éjszakás kalandnál is több, hiszen annak ellenére, hogy csupán a szex alapján indult a kapcsolatunk, mégis érzem, hogy jóval több is lehetne köztünk, legalábbis én magam vevő lennék rá. Sőt ahogyan a fiú alapvetően hozzám áll, abból is arra a következtetésre jutottam, hogy ő is szeretné, ha valami komolyabb is lenne köztünk. Már csak az a kérdés, hogy segít valamennyit a helyzetünkön, ha közlöm SeokJinnel, hogy valójában ismerem az ő barátját... Kétlem...

Egyenesen a kollégiumba szerettem volna sietni, de nem messze a kijárattól egy lány keserves sírására, illetve még pár lány nevetgélésére lettem figyelmes. Az én áldott jó szívemnek és annak köszönhetően, hogy nem félek semmitől, éppen arra felé indultam el, amerre a bajt szimatoltam. Aztán az egyetem épülete melletti kis utcára léptem, ami elég eldugott volt, homályos és tökéletes hely arra, hogy jól cserben hagyjunk valakit, aki nem szimpatikus. Éppenséggel egy ilyen eset lehetősége állt fent, és ahogyan közelebb lépdeltem, hallottam, amint azt a szerencsétlen áldozatot verik, és akkor érkezem meg, amikor a hosszú fekete hajú lányt, az egyik rövidebb szöszke, a hajánál fogva éppen a földre rántja. A törékeny, de nyilvánvalóan edzett teste, több helyen is sérülhetett, hiszen nyöszörgött, de mielőtt a banda, nekiláthatott volna félholtra taposni, közbe léptem, arról nem is beszélve, hogy olyan közönséges szavakkal illették szerencsétlen lányt, amiket egyetlen nőneműnek sem kívánnék, sőt arra próbálták rávenni, hogy ezáltal a bántalmazás miatt, talán távol tartja magát egy NamJoon nevű sráctól. Tisztában voltam, hogy ez a srác éppen YoonGi, és Jin egyik haverja, vagyis azért a társaságért, lányok nagy része versenyezhet, de azért tettlegességig menni egy pasi miatt, egyszerűen szánalmas dolog, lehet az akármennyire jóképű, vagy gazdag is.

– Hé! – kiáltottam el magam, és a három szörnyeteg azonnal felkapta a fejét, de azért még utoljára belerúgtak az áldozatba. – Tűnjetek el onnan. Most azonnal!

A szöszke tűnt a vezetőnek, tökéletes külsejét, már csak lehengerlően mesteri alakja tette igazán széppé, mint aki valamelyik magazinból szökött meg, ám a többi kettő, az alacsony, vörös, és a magas fekete, sem volt különb nála. Amennyiben azonos hajszínük, hajhosszuk, illetve magasságuk lett volna, azt mondtam volna, hogy ikrek. Mire nem jó egy plasztikai sebész... Az áldozatuk az egyik sarokba meneküld, de nyilvánvalóan fájdalma voltak, nem volt arra sem ereje, hogy elfusson, tehát amint a bandát elintéztem, további segítségre is szüksége lesz. Csodás... Pedig csak szerettem volna vissza menni a koleszbe, és kialudni magam, vagy végiggondolni, hogy mit tévő legyek.

De aztán szembe kellett néznem ezzel a három szörnnyel, és ha szükséges, lekeverni nekik egy-egy hatalmas pofont, hogy tudják, hol a helyük. Gonoszan néztek rám, de határozottan nem féltem, három Barbie-babától, nem hittem abban, hogy a tűsarkú cipőcskéikben képesek lennének nagyobb kárt tenni bennem... Bennem, aki az elmúlt tíz évét a konditeremben, és a harcművészeti órákon töltötte a szabadidejét, akinek olyan jó erőnléte van, hogy képes legyen az aktív fizikai megterhelésre. Ezért nem okoz, olyan hatalmas szerszámokkal is elbírni, ami a kocsik felújításához szükségesek.

– Na, megérkezett a külföldi kurva! – jegyezte meg lekezelően a szöszke, mire a barátnői gúnyosan felvihogtak. Mondjuk nem akartam lesüllyedni bizonyos szint alá, és igyekeztem nem meghallani a megjegyzéseket, de azért ez eléggé sértő volt.

– Mindenki magából indul ki! – vontam meg a vállam. – Na, tűnjetek el, amíg szépen mondom.

– És ha nem? – vetette fel a vörös. – Tudod, mi hárman vagyunk, nem fog gondot okozni, hogy te is az ő sorsára juss! – mutatott a szenvedő alanyra.

– Ha én egyszer visszaütök, akkor egyenes úton repültök a kórházig – vágtam vissza, és nagyon, de nagyon igyekeznem kellett azon, hogy ne pattanjon el egyetlen idegszálam sem.

– Nem vagy te egy kicsit nagyképű? – vonta fel a szemöldökét a szöszke.

– NaYeon Unnie, lehet, hogy kellene neki egy kis előleg – szólalt meg a fekete hajú, vagyis megállapítottam, hogy a szöszkék NaYeon-nak hívják.

Ez akkor bizonyosodott be, amikor a lány elindult felém, én pedig automatikusan felvettem egy védekező pozíciót. Ha harc, hát legyen harc, tudtam, hogy lehetnek tízen is, ezek a típusú csajok, nem vehetik fel velem a harcot. NaYeon azonnal a hajamat célozta meg, de a jobbról érkező támadása elől mindösszesen elhajoltam, aztán meg az orromat szándékozta átrendezni, az ökölbe szorított kezét mindösszesen csak elkaptam. Rászorítottam a tenyeremmel az öklére, de aztán, amikor egy határozott, és irtó gyors mozdulattal a háta mögé szorítottam az egész karját úgy, hogy pár lépéssel már az egész lényem ott volt a háta mögött, még a lélegzete is benn akadt.

– Csak, hogy tisztázzuk a dolgokat! – fogtam bele kegyetlen hangnemben, suttogva, hogy a frászt hozzam rá, és sikeres volt, mert egész teste megremegett, már az első szónál, arról nem is beszélve, hogy amint megmozdult hátrébb húztam a karját, hogy érezze mennyire komolyan is gondolom a mondandómat. – Nem tudom, hogy mit ártott nektek az a lány, de szeretném, ha békén hagynátok.

– Neki nincs joga arra sem, hogy éljen – vágott vissza a lány, de felszisszent, amikor ismét akcióba lendültem. – Ennél nagyobb büntetést is kaphat, ha nem takarodik el az útból.

– Vagy éppen ti fogtok komolyabban megsérülni, ha nem hagyjátok békén – közöltem. – Most pedig tűnés, különben nem állok jót magamért!

Löktem rajta egyet, és csak azért nem esett el, mert a két barátnője időben elkapta.

– Ne hidd, hogy ezt ennyivel megúszod! – fenyegetőzött NaYeon. – Ismerek valakit, akit te is ismersz, de ha rajtam múlik, sosem lesz köztetek semmi. – Itt még gúnyosan felnevetett, majd intett a másik két lánynak, hogy távoznak.

Különös megérzésem támadt, valami miatt, szinte a zsigereimben éreztem, hogy YoonGira gondol, csak épp nem is sejtettem, hogy honnan ismerheti. De nem is érdekelt, jobb lesz, ha vigyázok ezzel a picsával, hiszen még az is elképzelhető, hogy ennél jobban meg kell magamat védenem. Még jó, hogy nem okoz gondot...

Közelebb léptem ahhoz a lányhoz, akit jól cserben hagytak, és az arcát s eltakarta, úgy zokogott, én pedig letérdeltem mellé.

– Jól vagy? – kérdeztem tőle, de mivel nem reagált, óvatosan megfogtam a kezét, hogy láthassam az arcát. Az arcát is sárülések borították, több helyen felszakadt a bőre, és vérzett is, de szerencsére nem volt annyira komoly.

– Köszönöm – suttogta megtörten. – Nem is tudom, mi lett volna velem, ha nem érkezel meg.

– Messziről hallottam a szenvedésed – közöltem vele mogorván. – Gyere! – nyújtottam neki a kezem, hogy felsegítsem. – Elviszlek az egyik kórházba!

– Erre semmi szükség! – tiltakozott, de amint láttam rajta, hogy alig áll a lábán, a vállánál támogattam őt.

– Nem nyitok vitát! – határoztam el magam, és kifelé indultunk az eldugott kis utcáról. Szerencsére nem volt messze a kocsim, de még előtte jó pár kíváncsiskodó tekintettel meg kellett birkóznunk. Még jó, hogy engem egyáltalán nem tudott érdekelni, hogy ki és mit gondol...

-

– Mi a neved? – faggattam a lányt, aki igazán összetörtnek látszott, és ezt szó szerint kell érteni. Biztos voltam, hogy bordatörést is szenvedett a kalandban, érdesen vetet a levegőt. Egyre biztosabb voltam abban is, hogy az a három szörnyeteg megérdemelt volna egy alapos verést is.

– Kang SeulGi – hangzott a válasz.

– Én Park YunSoo vagyok – mondtam neki egy rövid mosoly keretében. – Gondolom, te tudod, merre van a legközelebbi kórház.

– Igen – bólintott a lány. Nem is értettem, hogy mi voltak kiakadva azok a spinék, ez a lány különb náluk, sokkal szebb volt az egyedi arcával, és az izmosabb testével, olyan volt, mint aki aktívan sportolt volna valamit. – Azt hiszem, hogy három utcával arrébb van egy kisebb.

– Az nekünk tökéletes lesz. Elviszlek oda.

– Igazán nem szükséges.

– Mondtam, hogy nem vitatkozom ez ügyben! Nem hősködünk és vége! Téged lásson egy orvos legalább.

– És nem fogsz elkésni óráról? Vagy valami?

– Nem, éppen végeztem, és mivel a találkozóm a barátnőmmel nem jött össze, ezért most ráérek – közöltem vele a részleteket.

– Tényleg külföldi vagy? – nézett végig rajtam hosszas hallgatás után.

– Igen, az – vágtam rá. – Én Amerikában nőttem fel.

– Nem mondanám meg rólad – ismerte el csendesen.

– Azért mert anyám külsejét örököltem, de apám temperamentumát, aki amerikai származású – vázoltam neki a helyzetet.

Aztán, amint megérkeztünk a kórház elé, búcsúzkodásba kezdett, de azonnal leintettem.

– Megvárlak, és aztán elviszlek haza, hogy pihenj – határoztam el.

– De miért teszel értem ennyit, ha nem is ismersz? – őszinte csodálkozással nézett rám.

– Mert szükségem van olyan emberekre, akik segítenek beilleszkedni – indokoltam a döntésemet. – Illetve meglehet, hogy ezek után az a három csaj rád fog szállni.

– Köszönöm, hogy segítesz! – hálálkodott, majd amennyire csak lehetséges volt, sebesen távozott az ajtón túlra.

-

Nem tudom, hogy mennyit várakozhattam, egyáltalán arról sem volt fogalmam, hogy vajon milyen lavinát indítottam el azzal, hogy beleavatkoztam ebbe az egészbe. Ám abban biztos voltam, a lelkiismeretem nem hagyott volna nyugodni, ha ott akkor nem cselekszem. Úgy fél óra telhetett el, mire SeulGi, az új ismerősöm visszatért, és néhány tapasszal az arcán már egészen jól nézett ki. Nem tűnt úgy, mintha egy háborús hős lett volna.

– Nem kellett volna megvárnod! – jegyezte meg, amint beszállt a kocsiba.

– Mintha említettem volna, hogy haza is viszlek! – közöltem vele, aztán beindítottam a motort.

– Egyelőre nem szeretnék haza menni!

– Azt hiszem, jobb lenne, ha pihennél! – tanácsoltam kedvesen, pedig én magam sem szoktam megfogadni sem az orvosok, sem mások tanácsait.

– Fogok is, csak éppenséggel, beszélnem kéne valakivel.

– Csak nem NamJoon-nal? – faggattam. Őt nem ismertem személyesen a bandából, de láttam róla képet, hiszen amikor Jin ismertette a szabályokat,akkor láttam azt a bizonyos képet.

– De igen – némi szomorúság tükröződött az arcán.

– Ismered?

– A barátnője voltam egy darabig, aztán egyik pillanatról a másikra kidobott, mindenféle indok nélkül.

– És most kíváncsi vagy az okokra?

– Egyrészt igen, de szeretném vele újra kezdeni akkor is, ha térden állva kell neki könyörögnöm. – Meglepő elszántságot láttam a lány arcán, de nekem valahogyan nem tetszett, amire készül.

– Ne süllyedj le erre a szintre! Egyetlen férfi sem érdemli meg, hogy elveszítsd miatta a méltóságod! – szóltam rá szigorúan, de láttam rajta, hogy el van veszve.

– De szeretem őt, és tudni akarom, hogy miért ilyen velem.

– Mert pasiból van? – tippeltem.

– Ez nem magyarázat – vágott vissza SeulGi azonnal.

– Pedig el hiheted nekem, hogy ez a legfőbb magyarázat – mondtam elgondolkodva. Vajon csak azért ragaszkodom annyira YoonGi lényéhez, akármilyen szempontba, mert felkeltette az érdeklődésemet, és mert esélyt látok arra, hogy több is legyen köztünk, mint ami jelenleg fennáll? – Hová vigyelek akkor? – Tudtam, hogy nem fogom tudni lebeszélni arról, hogy megalázkodjon, hiszen egy szerelmes szívre még nekem sincs ráhatásom.

– A művészeti egyetemre.

– Mert ez a bizonyos srác odajár?

– Így van. Zenei képzésre. Azt hiszem, zeneszerzőnek és producernek készül. – Büszkének tűnt, amint a fiúról beszélt, arról, aki összetörte a szívét...

– Ó, értem... Tehát művészlélek, de a lányokhoz nem ért. És te is tanulsz még, vagy esetleg már dolgozol? – tereltem a témát, mert határozottan eltérő véleménnyel volt, mint ő.

– Tanulok. Előadóművésznek...

– Ami annyit tesz, hogy?

– Hát tanulok táncolni is, meg énekelni is, de színészetet is elvárnak tőlünk.

– Tehát a suliban találkoztál ezzel a fiúval, értelemszerűen.

– Így van, de olyan kedves volt, és nagylelkű, és foglalkozott velem, nem hittem volna, hogy csak eddig fog tartani... – Kis híján sírva fakadt, én meg szidtam a hülye fejemet, hogy megint csak megemlítettem ezt a bizonyos NamJoont.

Végül húsz perc múlva megérkeztünk az épület elé, és amint kiszálltam egy nagyon ismerős lánnyal találtam szembe magam.

– Te mi a fenét keresel itt? – néztem a régi barátnőm re, Moon ByulYira.
– Vele jöttem ide! – bökött a mellette ácsorgó, de annál nagyobb megdöbbenéssel bámuló HoSeokra. A fiú inkább SeulGi-n volt kiakadva.
– SeulGi, veled meg mi történt? – fordult a lány felé.
– Ismeritek egymást? – tudakolta Byul azonnal.
– Egy szakra járunk, legalábbis részben.
– Remélem, nem NamJoonhoz jöttél?
– Ha már miatta intézték el ennyire, akkor joga van beszélni vala, azt hiszem – vettem át a szót.
– De mégis ki volt ez kegyetlen? – faggatózott a fiú.
– Valami szöszke, azt hiszem, NaYeon-nak hívták – folytattam, de HoSeok arca falfehérre váltott, amit nem tudtam hová tenni.
– Köszönök mindent! – villantott rám egy mosolyt SeulGi. – Remélem, találkozunk még.
– Én is, csak ne ilyen helyzetben – ismertem el, majd amint a lány sebes léptekkel távozott. HoSeokra emeltem a tekintetem, sőt ByulYi hasonlóan kíváncsi pillantással illette a fiút.
– Te ismered ezt a bizonyos NaYeon-t, ugye? – tért rá a lényegre Byul.
– Hát azért annyira nem, mint YoonGi – hangzott a válasz.
– Mert YoonGi honnan ismeri? – faggattam.
– Onnan, hogy a volt barátnője...
– Ugye ez valami vicc? – förmedtem rá, mire egy kissé megrémült.
– Soo, higgadj le! – próbált nyugtatni ByulYi kis sikerrel.
– Nem, nem az. Már régóta nincsenek együtt, de az a lány a napokban újra kivette a a hálóját –YoonGira, aki viszont nem lát tovább nálad – jegyezte meg, némi keserűséggel a hangjában. – Viszont nálad hiába próbálkozik, ha ott van Jin Hyung által felállított szabály.
– Ne is emlékeztess rá! – intettem le dühösen.
– Most azt mondod, hogy ezt a NaYeon-t intézted el? – fordult kérdő pillantással az irányom a barátnőm.
– Mondjuk úgy, hogy megúszta a kórházi kezelést, nem bántottam komolyabban, mert megijedt, a két másikkal együtt.
– De miért éppen SeulGi-t vették elő? – értetlenkedett HoSeok.
– Ez nyilvánvaló – gondolkodott el ByulYi. – Az egyik csajnak éppen az a srác kell, aki SeulGi-nak.
– Akkor NaYeonnak éppen... YoonGi? – tippeltem azonnal.
– Az a nő mindent megtenne azért, hogy újra visszakapja YoonGit – ismerte el HoSeok.
– Vagyis számítanom kell arra, hogy YooA-n kívül akadni fog még egy csak, aki téged akar? – gyanakodva nézett Byul a fiúra.
– Nem tetszik az eszmefuttatásod – vágott vissza HoSeok egy kissé hevesebben, mint az kinéztem volna belőle. A vak is láthatta volna rajta, hogy mennyire rá van kattanva ByulYira. – Az előbb mintha azt mondtad volna, hogy kezdet érteni miért éppen téged szemeltelek ki magamnak...
– Szóljatok, ha zavarok! – szóltam közbe, mielőtt elszaladt volna velük a ló, vagyis inkább a fiúval.
– Erről szó sincs – rázta meg a fejét a fiú. – Szerintem nem árt, ha óvatos leszel, főleg NaYeon-nal. Az a nő eddig is hibbant volt, nem lehet tudni, hogy mire készül.
– Kivételesen egyetértek HoSeok-kal, nem árt, ha óvatos leszel, főleg most, hogy ilyen komolyan ellene voltál – értett egyet ByulYi, én pedig válasz helyett inkább csal lemondóan sóhajtottam.
Omo, hogy már megint mibe keveredtem...


-


Amint elbúcsúztunk HoSeoktól, akinek talán hálásnak kellett volna lennem, hogy ilyen hasznos információkkal látott el, teljes némaságba burkolóztam. A fiú egy teljesen másik épületben lakott, mint mi, nekünk még menni kellett egy kicsit. Persze Byul nem velem, hanem a fiúval jött, aztán elmesélte, hogy éppenséggel azt a kocsit vették közösen. Azért az autót nézve, a lány elsősorban magának vette, és nem a fiúnak. Sajnálatos módon ismertem ByulYit, és úgy sem fog tudni elszakadni a szakmai vonzalmától. Azért egy Chevi az egy Chevi...


Elég fárasztónak taláktam ezt a napot, vágytam egy zuhanyra, és arra, hogy végre alhassak, de valami, vagy jelen esetben valaki közbe szólt. Az emeletre érve egy kicsit sem szimpatikus egyén váraozott ránk...
– Neked meg minek telefon? – indított köszönés helyett SeokJin.
– Neked is szia! – köszöntem, hogy vegye észre magát.
– Anyád ötször hívott...
– De neki nem veszem fel – szakítottam közbe.
– Az én anyám is hívott, sőt én is hívtalak.
– De nem érdekel egyikőtök sem – vágtam vissza. – Mit akarsz?
– Fél óra múlva családi vacsi. Apám kivételesen nem pénteken, hanem ma este érkezik, a tiszteletére lesz egy családi összejövetel, amin kötelező ott lenned – részleteste érkezésének okát a fiú.
– Hát igen... – kuncogott ByulYi. – A sznoboknál már csak így megy...
– És ha nem megyek? – kérdeztem azonnal.
– Olyan nincs, hogy nem jössz.
– Akkor ByulYi is jön velem.
– Ő meg nem családtag.
– Én sem akarok az lenni – mérgelődtem.
– Menj el, legalább kipihenhetem magam – vonta meg a vállát ByulYi.
– Köszike, hogy bedobsz az oroszlánok közé.
– Csak egy-két ilyen beszólás, és haza is jöhetsz – vigyorodott el a barátnőm.
– Az meglehet – morgolódott Jin az orra alatt. – Tíz percet kapsz, hogy elkészülj. Itt megvárlak.


-


Az első dolog, amint meglátta a fiú, hogy mit is vettem fel, azonnal leesett az álla. Nem azért mert szexi lettem volna, hanem mert nem voltam elég hivatalos. Hiszen egy szűk szárú világoskék farmer, egy fekete ujjatlan felső, a bőrkabátom, illetve a hanyagul befűzött, be nem kötött bakancsommal minden voltam, csak nem elegáns. De nem mert megszólalni... Nyilvánvalóan a lelkére köthették, hogy márpedig nélkülem nem térhet haza, így inkább semmit sem mert mondani. 

Ezúttal sem voltam rest a saját autómmal menni, de ezeket a negatívos sebességeket elég rosszul viseltem. Semmi kedvem nem volt anyámat látni, vagy azt a förtelmes bandát, de akkor még nem is sejtettem, hogy miféle fordulatot vesz az este...

Anyám az első pillanatban frászt kapott a külsőmtől, de ettől csak büszke voltam magamra, a nővére legalább annak örült, hogy látott... És az öcsém... hát a kis srácot alig bírtam magamról levakarni... Neki örültem a legjobban... Sőt ő volt az egyetlen, aki igazán hiányzott...
– Vacsora félóra múlva – jelentette be a házvezetőnő.
– Na, ezért aztán siethettem – forgattam a szemem, de szerencsére nem látta senki sem.
– Csodás, addig mutatok valamit – mondta Jin titokzatosan, majd intett, hogy kövessem.

Nem mondtam ellent, mert csak azért is kíváncsi voltam, hogy mit akar. Szerettem volna, ha visszavonja a szabályt, sőt azon is elgondolkodtam, hogy vajon, ha én kérem rá, akkor vajon elgondolkodna rajta legalább egyetlen egyszer?
– Tényleg nem fontolod meg, hogy visszaköltözz ide? – faggatózott, amíg felfelé igyekeztünk a lépcsőn.
– Nem szívesen maradok egy légtérben anyámmal – közöltem vele azonnal. – Egyébként is miért lenne ez ennyire fontos?
– Igazából nekem lenne szükségem a segítségedre.
– Ez elég furcsán hangzik – gyanakodtam. – Miről van szó?
– Erről – mondta, majd benyitottunk egy olyan helyiségbe, ami tipikusan irodának tűnt.

Ám annál sötétebb volt, mintha valami titkos szektának lett volna a tagja...

– Mi ez a hely? – kérdeztem, de közben éreztem, hogy a szívem a torkomba dobog.
– Itt őrizzük a szerződéseket, a tulajdonlapokat, és a nagymamánk végrendeletét is – fogott bele a magyarázkodásba.
– Oké, és ehhez nekem mi közöm van? – értetlenkedtem.
– Tudod, a nagyi nem rég halt meg, vagyis fél éve.
– Hát mivel nem ismertem, nekem mindegy. Akkor sem értem, hogy mi ez az egész.
– A végrendelete a lényeg...
– Nyilvánvalóan gazdag volt ő is, de ez engem akkor is hidegen hagy.
– De nem hagyhat hidegen – erősködött a fiú –, ha minden vagyonának, és a hatalmas divatcégének egyetlen örököse, te vagy!
– Ez valami félreértés lehet! – nevettem fel kínomban. – A vénlány nem ismert engem, miért éppen rám hagyta volna mindezt. Lehet, hogy anyudra hagyta...
– Nem – hangzott a fiú válasza, majd rövid kutatás után a kezembe nyomta a végrendeletet, ami valóban hivatalosnak tűnt, sőt inkább félelmetesnek, hiszen azt is beleírta, hogy tudja, hogy meg fog halni, és jobbnak látja, ha olyan személyre hagyja mindenét, aki kívülálló, és nincs benne az árulásban. Az angol nevemet is használja, vagyis Jin tud arról, hogy mi volt a nevem odakint, és még az is lehet, hogy azt is tudja, miféle okból jöttünk ide.
– Mi történt vele végül? Miért halt meg? – kérdeztem egyre jobban elveszítve a józan eszem.
– Megölték – mondta a fiú olyan hangnemben, mintha ez a világon a legtermészetesebb dolog lett volna. – De azon nem változtat a dolog, hogy mindennek te vagy az örököse.
– De én nem akarok, én nem akarom kockáztatni az életemet, ilyen dolgok miatt, majd az anyám elviszi a balhét, vagy akár a te anyád, engem nem érdekel, én csak vissza akarom kapni az életemet.
– Pont olyan hálátlan vagy, mint anyád! – lépett be a beszélgetés be egy mély, érces hang, és amikor megfordultam, egy idős férfi állt velem szembe. Én nem tudtam hova tenni, mert nem ismerten, de amikor Jin meghajolt, jó mélyen, tudtam, hogy ismeri őt, de ahhoz túl öregnek véltem, hogy az apja legyen.
– Nagyapa! – szólította meg a mellettem álló fiú, és már csak azt hiányoltam, hogy kezet csókoljon a vénembernek.
– Nem csak hálátlan, hanem haszontalan, és semmirekellő is, mint az anyja, vagy épp az apja...

– Apámat hagyja ki ebből... – Itt kaptam vérszemet. Az oké, ha anyámat a szájára veszi, de azt akkor sem fogom hagyni neki, hogy apámat ismeretlenül szidni merje.

A férfi csupán elmosolyodott, de olyan gúnyosan, hogy egyszerűen nem is mertem még csak levegőt venni sem, majd Jinhez fordult.

– SeokJin! – utasítóan mondta ki a nevét, engem határozottan megijesztett volna. – Ideje, hogy felgyorsítsuk a dolgokat!