13. fejezet - Mint egy sorsüldözött

/Laney/


Nem értettem, miről van szó, de a szőr is felállt a hátamon. Sebesen vettem a levegőt, a szívem a torkomba dobogott, és szerettem volna minél messzebb kerülni ettől a bandától.

– Nézze, papa! – fogtam bele szemtelenül. – Nem ismerem magát, és nem is akarom, sőt arra sem vagyok hajlandó, hogy átvegyek mindent, amiről ez a szépfiú beszélt. Csupán azt szeretném, ha békén hagynának!

– Ez nem ilyen egyszerű, drágaságom! – gúnyolódott rajtam az öreg. – A másik meg, hogy vigyáznod kellene, nehogy ugyan arra a sorsra juss, mint az apád!

– Még egy szó az apámról – hajoltam hozzá közelebb, és egyáltalán nem tudott érdekelni, hogy milyen hatalom is van a kezében. – S garantálom, hogy nem állok jót magamért...

– YunSoo! – szólt rám Jin. – Azért válogasd meg a szavaidat, és ne legyél tiszteletlen!

– Mert ő lehet? – vontam fel a szemöldököm. – Az én életembe senki sem szóljon bele!

– Addig örülj, amíg van olyanod! – szólalt meg a férfi még mindig gúnyosan, én pedig szerettem volna minél messzebb lenni ettől az egész őrülettől.

– Maga csak ne fenyegetőzzön itt nekem! – heveskedtem, majd olyan sebesen távoztam abból a fojtogató sötét helyiségből, amilyen gyorsan csak képes voltam rá.

-

Legszívesebben elmentem volna messzire, magam mögött hagyhattam volna ezt az egész beképzelt öntelt bandát, akiket a hátam közepére sem kívántam. Ez csupán arra volt jó, hogy összezavarjon még jobban, és hogy ennél is alaposabban távolt tarthassam magam tőlük. Azért persze fenyegetve éreztem magam, és alig vártam, hogy végre visszamehessek a kollégiumba, és bíztam abban, hogy soha többet nem kell ide visszajönnöm. Ám egy dologban biztos voltam, hogy nem vagyok hajlandó semmit sem aláírni. Ennek ellenére azért nyomta némi kíváncsiság is a szívemet, hiszen tudni szerettem volna, hogy mégis miféle árulásról van szó, és persze vajon ki követhette el.

Lefelé trappoltam a lépcsőn, és mielőtt kivágódhattam volna az ajtón, hogy lelépjek, anyám hangja csendült fel a hátam mögött.

– Máris elmész? – faggatózott némi szigorral a hangjában.

– Ha tehettem volna el sem jövök – voltam meg a vállam.

– Nem sokára tálalva lesz a vacsora.

– Csodás! – grimaszoltam. – Addig levegőzöm egyet...

Tehát nem a főbejáraton, hanem a konyha irányában lévő hátsó ajtón szándékoztam lelépni, de ennek ellenére tudtam jól, hogy nem szökhetek meg, akármennyire is csábítónak tűnik. Csak túl akartam lenni, az egészen, hogy aztán soha többet ne kelljen ebbe a sznob közösségbe betenni a lábamat.

A hátsó kertben milliónyi növény volt, a kései virágok még most bontották utolsó szirmaikat, vagyis a zöld környezet igazán megnyugtatóan hatott rám. De aztán...

– A kisasszony szökni próbál? – lépett mellém az az idősebb nő, aki a legelső alkalommal ajtót nyitott nekem.

– Remélem, nem magát küldték utánam, hogy véletlenül sem lépjek le? – kérdeztem vissza azonnal.

– Nem, dehogy – nevetett fel könnyedén, majd hirtelen elkomorodott. – A kisasszony helyében én is ezt tenném!

– Na, várjunk csak! – döbbentem meg. – Maga szerint helyesen döntenék azzal, ha lelépnék.

– Igen, sőt ha jót akar magának, akkor távol is tartja magát ettől a társaságtól. Különösen az ifjú SeokJintól, meg a vénembertől! – Most nem tudtam eldönteni, hogy melyik részén akadjak ki jobban, attól, hogy Jintől tartana távol, vagy attól hogy vénembernek nevezte a munkaadóját.

– Maga tud valamit?

– Én ugyan nem! – rázta meg a fejét. – De egy biztos, hogy azt a kettőt csak a pénz érdekli, meg a hatalom. Emiatt vesztette életét az én drága asszonyom, ő tudta, hogy az a kettő mire készül... 

– De most nekem kellene átvennem mindent, amié a nagyié volt – közöltem vele, mire ő megrémülve nézett rám.

– Soha, soha sem írhatja alá azokat a papírokat, azzal a halálos ítéletét írná alá – figyelmeztetett, miközben teljesen váratlanul megfogta a vállamat, és fenyegetően megrázott. – Érti, kisasszony? SOHA!

– Remélem, hogy MiJoo asszony, nem vette el a kedvedet a vacsorától – hallottam meg Jin hangját nem messze tőlünk, de szerencsére akkorra már az asszony elengedett, és lesütötte a szemét. Bírtam benne, hogy semmit sem hallott az előző beszélgetésből.

– Nem, dehogy! – ocsúdtam fel a helyzet megmentésére. – Mi csak a növényekről beszélgettünk! – hazudtam.

– A kisasszony nem igazán kedvei a virágokat! – erősített meg MiJoo asszony.

– Így van, de nem vagyunk egyformák! – mosolyodtam el.

– Megyek megnézem, hogy apám itt van-e már! – jelentette be a fiú, majd azonnal távozott.

– Jobb lesz, ha megyek! – mondta a nő váratlanul, majd amennyire csak képes volt elsietett, magamra hagyva a gondolataimmal.

-

A vacsora előtt találkozhattam Jin apjával is, és a legelső pillanatban megállapítottam, hogy Kim JinHyung éppen úgy néz ki, mint a fia, csak épp egy kicsivel idősebb kiadásban. Született úriembernek tűnt, aki valóban mindenkivel udvariasan, és tisztelettudóan viselkedett még velem is. Nem is értettem, miért, de leginkább hogyan lehet a fia gonosz. Azt is megtudtam róla, hogy szállodákat vezet világszerte, és sokat van úton, és örömmel fejezte ki, hogy a fia fogja majd követni ezen a pályán, ha elvégzi az orvosit... Szuper... Az orvosi kar éppen a mérnöki kar mellett volt, kis híján egy épületben... Még ott sem tudok tőle megszabadulni...

Ám amin igencsak meg voltam döbbenve az az volt, amiképpen Jin az apjával bánt, olyan hűvös, szinte már ellenségesnek tűnt a viszonyunk, amit egyáltalán nem értettem. Hiszem, ezt a férfi választotta a vénember a lánya számára... Vagy valami már van a háttérben? De az idősebbik Kim felettébb jóembernek tűnk, hiszen látszólag is szerette a feleségét, nem mondtam volna azt, hogy utálják egymást, vagy csak ilyen jól játsszák a szerepet....

Szerencsére mindenki JinHyung-ra volt kíváncsi, őt hallgatták, a beszámolóit, így csendben elfogyaszthattam a vacsorámat, ami mindenféle földi jóval szolgált, csak épp nem volt sem pizza, se hot-dog, se semmi igazán amerikai... Nem nagyon kerültem össze ég a koreai konyhával, így azért óvatosan tesztelgettem a különböző fogásokat. Mindenből egy kicsit szedtem, mert így láttam a többiek tányérján is, ám nekem nem mindegyik étel jött be. A kimchi az igazán tetszetős volt, hiszen éltem-haltam az erős kajákért, és ez pont olyan volt. Azt hittem, hogy már megúszhatom az egészet botrány nélkül, amikor aztán a feje tetejére állt az egész este...


Éppen arra készült MiJoo asszony, hogy pezsgőt töltsön a poharamba, de nem szerettem volna inni, mert egyáltalán nem szeretem még az ízét sem, és ezt udvariasan szóvá is tettem neki...

– Köszönöm, de nem kérek! – jegyeztem meg csendesen, mire mindenki felkapta a fejét. – Valami más nincs esetleg?

– Látszik, hogy semmit sem tudsz a hagyományainkról, és kultúránkról – szólalt meg az asztalfőnél ülő vénember, akinek a poharában ott díszelgett a pezsgő. Ekkor vált világossá számomra, hogy ha ő ezt iszik, akkor mindenki másnak azt kell, akár tetszik, akár nem, feltéve, ha az illető felnőtt... De valahogy nem érdekelt, ha valamit nem akarok, akkor nem akarok, felőlem aztán, hullhatnak rózsaszín unikornisok is az égből, akkor sem fogok pezsgőzni.

– YunSoo! – szólt rám anyám szigorúan. – Fogadd el, és kész!

– De nem fogom, mert engem nem érdekel! – vágtam vissza határozottan. Ha botrány lesz, akkor botrány lesz, de nem is kicsi...

– Látszik, hogy az a semmirekellő apád nem tanított meg a jó modorra, és a tiszteletre! – szidta a nagypapa az apámat már megint. – Az az ostoba külföldi életvitel ragadt csak rád, nem érsz te semmit...

– Na, álljon meg a menet! – pattantam fel a székemből azonnal. – Megmondtam, hogy apámat vegye le a szájáról! Halottról jót vagy semmit... Maga semmit sem tud sem rólam, sem az apámról.

– YunSoo! – pirított rám anyám. – Ülj vissza, és fogd be a szád!

– Nem fogom! – törtem ki magamból vulkán módjára. – Nem érdekel engem ez a vénember, nem fogom hagyni, hogy így beszéljen rólam. Nem tehetek arról, hogy odaszülettem, az nem az én hibám, és ha nem akarok ennek a borzalmas társaságnak a része lenni, akkor nem akarok.

– Ez egyáltalán nem így működik! – vágott vissza az idős férfi.

– Leszarom, hogyan működik – vontam meg a vállam. – De még egy rossz szót mer mondani apámról, vagy rólam, meg fogja tudni, milyen fából faragtam valójában, addig is tartsák meg maguknak ezt sznob életet, de engem hagyjanak ki belőle!

– YunSoo! – mondta ki a nevemet lágyan a nagynéném. – Nyugodj meg, kérlek! Menj ki egy kicsit a levegőre, hátha az segít.

Nem reagáltam, a mellkasom hullámzott, olyan sebesen vettem a levegőt, az öklömet ütésre készen összeszorítottam, és úgy forrtam bennem az indulatok, hogy kis híján szét robbant az agyam.

– Soha többet nem vagyok hajlandó betenni ide a lábam! – határoztam el magam, majd hátat fordítottam a társaságnak.

Az sem érdekelt, hogy a nevemet mondogatják, olyan lendülettel csaptam be a hátam mögött az ajtót, hogy az majdnem kiszakadt a helyéről. Már éppen azon voltam, hogy beszálljak a kocsimba, amikor éppenséggel SeokJin volt az, aki utánam szólt.

– Várj egy kicsit! – próbálkozott óvatosan, de aztán a szavai totálisan gonosszá, aljassá váltak. – Kössünk egyezséget!

– Ne merészelj engem zsarolni! – fenyegetőztem, de a fiú felnevetett.

– Ha aláírod a papírokat, és visszaköltözöl, akkor eltekintek attól a szabálytól, ami jelenleg távol tart YoonGi-tól.

– Ó, ez zsarolás, ráadásul a lehető legaljasabb módon – közöltem vele, és már akkor világossá vált számomra, hogy tud arról, hogy mennyire is vonzódom a barátjához, és YoonGi is hozzám. Sokkal többet tud rólam, és a családomról, mint azt gondoltam.

– Az lehet, de tudom, hogy ezzel lehet rád hatni...

– Vagy nem – vontam meg a vállam. – Nem fogok aláírni semmit...

– Akkor minden marad a régiben.

– Erre azért ne vegyél mérget... – húztam gúnyos vigyorra a számat, majd olyan sebességgel hajtottam el, mennyit a szabályzat engedett...

/ByulYi/


Az elkövetkezendő pár nap meglehetősen unalmasan telt. Persze vártuk a legfontosabb gyakorlati óránkat, de azután, hogy Laney visszajött a családi izéről, meglehetősen szótlan lett. Velem sem beszélt igazán, ami természetesen nem volt jellemző rá, sőt olyan volt, mintha bántotta volna valami. Érdektelenséget mutatott a tananyag iránt, ami mondjuk engem baromira lekötött, hiszen nekem a számolgatós rész valahogy jobban bejött, mint a vezetés. HoSeok pedig telefonon zaklatott, ugyan fogalmam sem volt arról, honnan szerezte meg számomat, de egy idő után már inkább kikapcsoltam. Igazán helyes srác volt, bár néha egy kissé szeleburdi, de szórakoztató. Csupán azzal nem tudtam szimpatizálni, hogy ennyire rám van kattanva, oké, értem én, hogy bejövök neki, de hogy mindig minden pillanatnyi szabadidejét velem, akarja tölteni, nekem egy kissé sok volt. Olyan volt, mintha meg akarna fojtani ezzel a fene nagy érzéseivel, ami nekem természetesen szokatlan volt. Véleményem szerint elég, ha hetente egyszer-kétszer találkázunk, addig legalább érdekes marad számomra.


Éppen a pénteki nagy gyakorlatra indultunk volna, amikor megelégeltem Laney szótlanságát, és mielőtt kiléphetett volna az ajtón, megragadtam a karját.

– Tudom, hogy van valami bajod! – korholtam meg azonnal. – De ha nem mondod el, nem tudok segíteni!

– Ezen amúgy se tudnál – vágott vissza hevesen.

– De legalább meghallgatlak, és kevésbé fogja nyomni a lelkedet! – közöltem vele költőiesen.

A lány visszacsukta az ajtót, majd hatalmas sóhaj keretében rám pillantott. Tudta, hogy igazam van, csak ezt nem fogja úgy sem fogja bevallani.

– Történt valami azon a vacsorán?

– Kiderült, hogy egy hatalmas nagy céget, és temérdek pénzt örököltem a nagymamámtól...

– De ez szuper...

– Nem, nem az! A nagyit megölték a hatalom miatt, és nekem kellene átvennem, hogy aztán engem kinyírjanak?! – szörnyülködött a lány.

– Lassíts le! – utasítottam. – Ezt honnan veszed?

– A végrendeletben ez is benne volt, a nagyi tudta, hogy mi vár rá, hiszen azt is beleírta, hogy az árulás miatt választ pont engem...

– Abban a családban mindenki hataloméhes, ezek szerint...

– Meglehet, csak épp nem tudom, hogy ki az, bár van egy sanda gyanúm... A vénember meg úgy beszél rólam, meg apámról, mintha valami átkot hoznánk a családba, pedig apám már halott...

– Gondolom nem tetszett, ahogyan apádról beszélt – tippeltem.

– Jól gondolod. Nem is fogom hagyni ezt soha...

– De ha nem írsz alá semmit, akkor nem kell aggódnod...

– Na, ez a legszebb az egészben... SeokJin...

– A szépfiú? – kérdeztem vissza.

– Így van. Ő még képes volt megzsarolni is azzal, hogy ha aláírok mindent, és visszaköltözöm, akkor eltekint a szabálytól...

– És gond nélkül összejöhetnél YoonGi-val? Ez azért elég övön aluli volt tőle... S akkor most mi a terved?

– Nem vagyok hajlandó aláírni semmit, és nem vagyok hajlandó lemondani Min YoonGi-ról sem! – határozta el magát a lány, és végre hasonlított az igazi önmagához.

– Na ez a beszéd! – veregettem meg a hátát. – Induljunk, mert el fogunk késni...

-

Végül valóban pár perc késéssel érkeztünk meg a kijelölt helyre, de nem a beszélgetésünk miatt, hanem azért mert a GPS útközben bemondta az unalmast, és anélkül, a táblák segítségével kellett eljutnunk a célhoz. Egész messze volt a versenypálya, és határozottan nem volt olyan menő, mint Amerikában. Innen is látszott, hogy messze nem volt olyan tekintélye az autóssportnak, mint odakint. A pályán néhány Laney-éhez hasonló kocsi száguldozhatott, legalábbis a hangból erre következtetettem, de ahogyan váltottak, és ahogy a motorok felbőgtek messziről is hallatszott, hogy valójában mennyire amatőrök. Néhány autó már állt a parkolóban, de egyik sem volt olyan menő, mint a miénk, de tudtuk, hogy a többiek a csoportból már itt vannak, ahogyan Bang tanár úr is. Határozottan jóképű, de valahogy olyan sötét kisugárzása van, hogy jobb nem összetűzésbe keveredni vele. Egy-egy hangosabb motorzajnál, és csikorgó keréknél, Laney elszörnyedve nézett rám, és nem csak neki esett szarul ezt hallgatni. Aish, milyen bénák itt a pilóták...
Aztán amikor beléptünk a pályára azzal is szembesültünk, hogy milyen szarul is vezetnek itt, és a barátnőm tekintete minden elárult számomra.

– Melyik idióta veszi be így, azt a nyomorult balos kanyart? – kiáltotta el magát a lány, a hangja maró gúnnyal volt megtöltve.

– Amelyik csak a tévében látott autóversenyt – jegyeztem meg, mire Laney hangosan felnevetett.

Amint átszabálytalankodtunk a pálya másik szélére, egyenesen a lelátó felé, hiszen ott várakoztak fent a többiek, sejtelemem sem volta arról, hogy ez mégis miképpen fog segíteni mindent egy jármű összerakásában, de nyilván Bang tanár úr tudja, hogy mit csinál.

– Ahhoz képest, hogy elkéstek a hölgyek, igen csak jó a hangulatuk – jegyezte meg gonoszan az említett.

– Sajnáljuk, tanár úr! – vette át a szót Laney. – De elpusztult a GPS, és mint tudja, mi lányok nem értünk a térképhez.

Erre természetesen nem jött válasz, hiszen a lány töménytelen iróniájával, csak kevesen tudnak érdemben, mit kezdeni. A pályán lévő kék színű autó, ami éppen egy Chevi volt, csak régebbi típus, mint a barátnőmé, éppen most ért be a célba, és jóval több, mint két perc alatt ért be, legalábbis ezt mutatta a digitális kijelző a pálya szélén. A leggyorsabb sebessége alig 257 km/óra volt, ami ehhez a kocsihoz rémesen kevés. Azon gondolkodtam, hogy vajon mégis mit csinálhatott a pályán ennyi ideig.

– Omona, ez szánalmas! – jegyezte meg az egy sorral feljebb ücsörgő öltönyös férfi. Sejtette, hogy valami köze lehet a dologhoz, vagy a pálya tulaja, vagy éppen azon van, hogy egy rátermett személyt keressen, aki versenyezni is tudna Dél-Korea színeiben, akár világversenyen is. Még jó, hogy én tudom, éppen Laney lenne erre a legtökéletesebb választás. – Fiúk, találjanak ki valamit arra, hogy gyorsabb legyen!

Nekem milliónyi ötletem lett volna, Laney-nek szintén, de ránk nem voltak kíváncsiak. Jöttek a hülyébbnél hülyébb ötletek, bár akadt egy-két használható is, amire természetesen mi is gondoltunk, de a legtöbbet azt segített volna, ha kihajítjuk azt a béna pilótát.

– Mit tudsz a pályáról? – fordult hozzám a barátnőm, mire azonnal előkaptam az okostelefonomat.

– Na, lássuk csak... Tizennyolc kanyar, három egyenes szakasz, ebből az egyik éppen a rajt után, aztán egy meredek, és egy enyhe balos kanyar. A hosszú egyenes szakasz, ezen igazán gyorsan is lehet enni, de utána van egy igazán meredek jobbos kanyar. A negyedik, ötödik, hatodik kanyar, enyhe szlalom, de az utána lévő kanyarok, mind lágyak. A tizedik megint egy meredek jobbos, de utána már mind lágy. Egyik sem igényel nagyobb fékezést. A jelenleg időjárási körülményekkel, egy lágy gumival is el bírsz menni, mert a tapadás elég jó lesz, a kanyarban mindösszesen a kinti kavicsos szegélyre kell vigyázni, az lelassíthat, de a legtöbb kanyart kis ívben, a szélén érdemes bevenni – adtam teljes körű tájékoztatást a pályáról, mindezt két térképről.

– Ezek az idióták mindent fordítva csinálnak? – mérgelődött a lány, amin jót mulattam. Szinte gyilkolhatták belül, hiszen olyan rossz volt nézni neki, hogy azok ott vezethetnek, ő pedig nem, még akkor sem, ha neki sokkalta jobban ment volna.

– Lehetne még valamit kezdeni az ügyben, hogy csak egy kicsivel gyorsabbak legyenek? – faggatózott a férfi, aki látszólag kezdte elveszíteni a reménykedését.

– Lehetne könnyíteni az autó szerkezetén, egy-két centivel már elég áramvonalas lenne ahhoz, hogy akár tíz-tizenöt kilométer per órával menjen – szólt közbe Laney.

– Illetve lehetne a motorszerkezetén is változtatni, azzal ugyan annyit lehetne nyerni – közöltem a tényeket. – De ha valóban azt szeretné, hogy két perc alá menjen a körideje, és legalább elérje a háromszázat, akkor csak egy dolgot tehet...

– És pedig? – türelmetlenkedett a férfi.

– Cserélje le a pilótát! – zengtük kórusban a barátnőmmel, mire az összes fiú, de még Bang tanár úr, is elkerekedett szemmel nézett ránk.

– És mégis kire? – tette szét a kezeit a férfi. – Honnan szerezek egy másik pilótát, ha ennél még a többiek is gyengébbek! Esetleg a fiúk közül valamelyik versenyzett korában, vagy tud jól vezetni?

Aztán az egyik fiú jelentkezett, ám amint meglátta, hogy miféle öltözetbe kellene lennie, inkább visszakozott.

– Teljesen reménytelen! – sóhajtott csalódottan az öltönyös.

– Nem egészen! – lépett közelebb a társasághoz Laney, én meg támogattam, mert tudtam, hogy eljött az ideje, hogy száguldozzon, és bizonyítson, hogy végre kiadhassa magából a feszültséget. – Én szívesen megpróbálkozom vele.

– Egy lány? – nevetett fel a férfi, mire Laney felvonta a szemöldökét. – Nincs overallunk női méretben.

– Az nem baj! – közölte vele a lány. – Van sajátom!

– Mégis honnan? Meg mégis kicsoda vagy te?

– Az, aki bebizonyítja magának, hogy mennyit számít egy jó pilóta – jegyeztem meg, majd elindultam a mi kis felszerelésünkért, és alig vártam, hogy végre belevethessem magam abba, amibe igazán jó vagyok... Hogy navigálhassak a pálya külső részéről...