19. fejezet - Őrültek háza

/YoonGi/

Egyszerűen nem tudtam megérteni, miért is átkozott el ennyire a sors, vagy valójában ennyire rossz ember lennék, hogy ezeket a sorscsapásokat érdemlem. Talán bátrabbnak kellett volna lennem, és alaposabban utána járnom a dolgoknak, és bebizonyítani öcsém ártatlanságát, majd elküldeni a fenébe ezt a rémséget. A fenébe, hogy ennyire idióta vagyok...

– Nem hiszem, hogy az ajtó tehetne az egészről – halottam meg öcsém hangját a hátam mögül. Kelletlenül fordultam meg, eszem ágában sem volt, még vele is vitatkozni, de az, hogy fel volt pakolva, és alaposan be volt öltözve a kint hideg idő miatt, némi kíváncsisággal töltött el.

– Indulsz valahová? – néztem rá felvont szemöldökkel.

– Hazamegyek!

– És mi lesz a tanulmányaiddal?

– Halasztok egy évet.

– Miért?

– Miattad – közölte YoonHo olyan hangon, mintha ez teljesen magától értetődő lett volna, csak számomra egyáltalán nem volt az.

– Mi az, hogy miattam? – kérdeztem vissza lehűlve.

– Rossz rád nézni, Hyung! Fogytál vagy tíz kilót, magad alatt vagy, én meg nem nézem végig, ahogyan teljesen kikészülsz.

– Ezen nem kellene csodálkoznod! – vágtam vissza epésen, de az öcsém csak elmosolyodott.

– Ennek nincs köze hozzám. Mindösszesen hitetlen vagy, félsz NaYeon-tól, mert nem engem féltesz, ez biztos. Egyszerűen meg fogsz zakkanni, ha továbbra sem lehetsz annak a lánynak a közelében, én pedig nem fogok asszisztálni a döglődésedhez – magyarázta kedélyesen, nekem meg kis híján leesett az állam.

– Nincs igazad, én csak...

– Te csak? – nevetett fel a fiú. – Nekem hazudhatsz, de önmagadnak nem kellene. Beszéltem anyuékkal, szívesen visszafogadnak, erre az egy évre, jövőre szeptemberben újra kezdem az évet, te pedig nyugodtan megszabadulhatsz NaYeon-tól, mert miattam már nem kell aggódnod.

Nem tudtam eldönteni, hogy meg kellene neki köszönnöm, hogy miattam húzza a tanulmányait, de valójában tökre hálásnak kellett volna lennem, de ehelyett álltam ott, mint egy rakás szerencsétlenség, és köpni-nyelni nem tudtam. Miért tudja mindenki, hogy ennyire Laney-t akarom, és az a lány, éppen annyira leszarja a fejem, mint amennyire látszik.

– Nem kell megköszönnöd! – látott YoonHo a gondolataimba. – Csak add ki NaYeon útját, és szedd fel azt a csajt, meg persze némi súlyt... – Itt szélesen elvigyorodott. – Én megleszek, nem lesz semmire sem gondom, maximum keresek munkát, hogy ne anyáéknak kelljen eltartania.
– Nem kellene ilyen áldozatot hoznod miattam! – vetettem ellene, de a fiú csak a fejét rázta.

– Nem csak miattad teszem, inkább magam miatt is, mert unom, hogy olyanért utálsz, amit el sem követtem. Egyszerűen belefáradtam! Igazán jó testvér vagy, de most határozottan túllőttél a célon.

Nem tudtam reagálni rá, mert tudtam, hogy igaza van. Inkább belementem NaYeon beteges játékaiba ahelyett, hogy kiálltam volna mellette, sőt őt hibáztattam, saját szerencsétlenségem miatt is. A fiú sebesen pillantott a mobiljára, az időt lesve...

– Bocsáss meg, de mennem kell! – jelentette be, majd megindult az ajtó felé.

Vártam a nagy testvéri összeborulást, de elástam magam a szemében, és be kell, hogy valljam, nagyon is igaza volt. Hiszen én voltam az, aki elcseszte az ő jövőjét. Alapvetően nem volt rossz tanuló, és meglehet, hogy a legutóbbi cucc is, csupán egyszeri alkalom volt. Ha hiszek neki, rengeteg fájdalomtól menthettem volna meg magam. Már rég az ajtón túl járt, amikor kilestem, és megdöbbenésemre éppen Laney igyekezett bejutni a szemben lévő lakásba. Nem hagyhattam ki ezt az alkalmat, sosem lehet tudni, hogy mikor lesz legközelebb lehetőségem egyáltalán beszélnem vele. Bár az agyamban öcsém járt, egy darabig akkor sem fogok tudni elszakadni attól a gondolattól, hogy ezt tenne, s hogy főleg értem.

– Laney, beszélhetnénk? – léptem hozzá közelebb, de egyetlen pillantásra méltatott csupán, majd mindennemű válasz nélkül belépett az ajtón túlra.

Mérhetetlen csalódottság lett úrrá rajtam, egy lépéssel közelebb kerültem ahhoz, hogy belássam, ideje lenne továbblépnem, és keresni mást.

/ByulYi/

Ha nem lett volna mellettem HoSeok, én tuti biztos, hogy kinyírtam volna magam. Apám folyamatosan zaklatott telefonon, hogy randizzak JongInnal, akit legszívesebben orrba vágtam volna. Végül letiltottam apámat, hogy saját magamra tudjak koncentrálni. Úgy tűnt, hogy Laney-re jó hatással volt az edzés, még akkor is, ha azzal a gyanús alakkal edz, legalábbis erre figyelmeztetett YoonGi is. Aish, az a srác nagyon maga alatt volt...

Számomra pedig az a két hét, melyből majdnem minden estét HoSeokkal töltöttem, olyan volt, mint valami szárnyalás. Nem csináltunk semmi különlegeset, de az amikor a karjaiban aludhattam, olyan féltve húzott magához, hogy egyre jobban azt éreztem, hozzá tartozom. Még soha egyetlen sráccal sem éreztem magam ennyire biztonságban. Teljesen kifordított önmagamból, sokkal könnyebben fejezem ki az érzéseimet, ha ott van velem.

Ennek ellenér nagyon szarul esett, ami a nagynénémmel történt... Hiszen, akármennyire is igazat kell adnom a körülöttem lévő embereknek, a lelkiismeretem számára nem volt tiszta ez a helyzet. Hibáztattam magam egy darabig, és le voltam törve, de tudtam azt is, hogy nem védhettem volna meg akkor sem, ha ott maradok kint, hiszen a barátnőmnek akkor is nagyobb szüksége van rám, mint egy drogosnak, még akkor is ha az a közvetlen rokonom.

Azt a péntek estémet is HoSeok szobájában töltöttem, az ágyában, a karjaiban, és lassan már olyan volt számomra mint valami drog, nem bírtam volna egyszerűen létezni sem. Nem mertem volna neki bevallani, hogy szeretem, de nem is volt erre szükség, szerintem igen is tisztában volt az érzéseimmel, még akkor is, ha ezt nyíltan soha sem mondta ki.
De ezúttal valamilyen romantikus sorozatba kezdtünk bele, aminek a felét sem bírtam végignézni, nálam az első résznél elásta magát...

– Ennél rózsaszínűbb nem volt? – vetettem fel dühösen. – A kapcsolatok határozottan nem indulnak ilyen könnyen.

Hiszen már fél órával később a két főszereplő össze is jön. Jól tudtam, hogy a következő részben meg külön lesznek, és majd epekednek egymás után, de sosem jön ki úgy a lépés, hogy egymáséi lehessenek. Olyan deja vu érzésem támadt tőle.

– Csak azt ne mondd, hogy neked ez tetszik? – néztem a fiúra elképedve, aki jót mulatott rajtam.
– Nem a sorozat tetszik, hanem a reakcióid – jelentette be nevetve, majd nyomott egy puszit az arcomra.
Az ágy szélén ültem, törökülésben, a fiú pedig hátulról magához ölelt, Meglepődtem ugyan, de valahogy csak azért is élveztem a közelségét.
– Nézzünk inkább mást? – ajánlotta fel, amint észrevette, hogy összevont szemöldökkel kémlelem a mézes-mázos sorozat egyik jelenetét.
– Inkább kérdeznék valamit – közöltem vele, mire egy kissé meghökkent. – Ugye nem hanyagolod miattam a barátaidat?
– Nem egészen, YoonGiban igyekszem tartani a lelket, de a barátnőd nélkül nem fog menni – válaszolta, majd távolabb húzódott, hogy jobb legyen a szemkontaktus. Imádtam a pillantását, amivel illetett, és magam is imádtam elveszni a tekintetében, arról nem is beszélve, hogy a mosolya képes volt a legmélyebb letargiából is kihozni. – Tudod, arra is gondoltam, hogy mi lenne, ha mi magunk hoznánk őket össze...
– Eleget játszottam a kerítőt ahhoz, hogy tudjam, ez nem fog menni.
– Sejtettem, hogy nem lenne egyszerű, amíg NaYeon ott van YoonGi nyakán...
– Miért foglalkozik valaki ennyit az exével? Egyáltalán miért lett egy ex, mit tett?
– Annak a nőnek teljesíthetetlen igényei vannak – hangzott a válasz, mire elvigyorodtam.
– Az tény és való, hogy nekem is vannak igényeim, bizonyos szempontból...
– Nem úgy, te dinka! – szidott meg, miközben nyakig vörösödött, amin jót mulattam. – Inkább anyagi, és mindig azt hitte, hogy a kapcsolat csak róla szól. YoonGi mindent megtett érte, amit csak tudott, de ez kevés volt, és keresett mást, aki többet nyújtott, csak épp akkor még kapcsolatban volt YoonGival.
– Vagyis megcsalta?
– Ennél azért bonyolultabb volt a helyzet, most is zsarolhatja valamivel, de mivel nem mondja el, nem tudok rajta segíteni, a barátnőd meg levegőnek nézi.
– Nyilvánvalóan megvan az oka rá.
– Örökké nem haragudhat rá.
– Ó, de igen! YunSoo képes rá!
– És mi lenne, ha holnap elmennék vacsizni valahová, és te hívnád a pukkancsot, én meg YoonGit, de úgy, hogy egyik sem tudjon a másikról – ötletelt a fiú, de meg voltam rökönyödve a naivitásán.
– Úgy tűnik, hogy igényled a harmadik világháborút – forgattam a szemem.
– Dehogy – rázta meg a fejét. – Annyira azért csak nem fog eldurvulni a helyzet.

– Ó, dehogy nem! – vágtam rá, majd egy gyors mozdulattal a vállainál fogva a párnák közzé löktem.

Soha nem okozott gondot irányítani, akár egy kapcsolatban, akár a szex terén, de volt valami ebben a pasiban, ami még jobban kihozta belőlem az őrültet. Talán az, hogy ennyire alaposan kiismert, pedig nem is kellett magamról beszélnem. Támadást indítottam a nyaka ellen, és finom csókot leheltem a bőrére, majd óvatosan belemélyesztettem a fogaimat. Halk sóhaj hagyta el az ajkait, és ez elégtétellel árasztott el. Többet akartam belőle, kíváncsi voltam arra, hogy mit is tud valójában, hogy visszafogott karaktere vajon az ágyban is ennyire szerény, mert ha igen, akkor el fogok olvadni a karjaiban, hiszen talán éppen erre a gyengédségre van szükségem, hogy kitörhessek ebből a hibbant környezetből. Hevesen csaptam le az ajkaira, és nagyon igyekezett velem lépest tartani, ám ez nagyon nem jött össze neki.

Meglepően kifulladtam a szenvedélyes csókcsatában, és ha itt és most nem lépek le, én leszek az, aki ráveti magát, s addig nem ereszti, amíg a kielégülten, fáradtan össze nem esünk. De erre határozottan volt jó az időzítés, még el kellett intéznünk, hogy a két hős szerelmes egymásra találjon, aztán jöhet a feloldódás a másikban...

– Holnap délután hatra hozd a haverod, a legnagyobb amerikai étterembe – adtam ki az utasítást, miután lemásztam róla. Láttam, amit látnom kellett ahhoz, hogy tudjam, nem csak nekem lettek piszkos gondolataim, sőt egy pillanatra utáltam magam azért, amiért ott kellett hagynom.

Válaszra sem méltattam, el kellett mennem, egyre nehezebb volt visszafognom magam, és megtartani a jó kislányos énemet, mert a végén még elijesztem azzal, hogy milyen elvetemült tudok lenni...


-


Nagyon nehezen tudtam Laney-t rávenni arra, hogy jöjjön el velünk, egész végig azt hajtogatta, hogy nem akar harmadik kerék lenni, és azzal is fenyegetőzött, hogy ha kiderül, hogy aljas szándékkal lerendeztem egy találkát YoonGival, akkor meg végképp elfelejthetem. Tudtam, hogy ezt nem gondolja komolyan, mert ha igen, akkor magával is ki fog tolni, nem csak velem. Mintha sejtett volna a szándékomat, de meglehet, hogy csak azért mert, rettenetesen jól ismer.

Szerencsére nem voltak sokan az étteremben, hála annak, hogy kicsike volt, két pincérnőn kívül, csak két asztalnál ültek. Az egyik asztalnál egy család, ahol a négy vagy öt éves kislányt a szülei igyekeztek rávenni arra, hogy egye meg a hagymakarikát, a másiknál pedig egészen az ablak mellett egy pár vacsorázott. Mi az egyik legeldugottabb asztalt választottuk, ahol nyugodtan utat engedhettünk a drámának, bár bíztam abban, hogy erre nem lesz szükség.

Amikor a barátnőm meglátta YoonGi-t, kiakadt, majd azonnal távozni akart, de éppen a fiú állította meg ebben, amikor elkapta a csuklóját. Messze ültek egymástól, amennyire ez lehetett, majd mindketten az étlapot kezdték el kémlelni.
– Van még hasonló jó ötleted? – néztem HoSeok-ra dühösen.
– Akad még egy pár! – vigyorodott el, majd lágyan megcsókolt. – Amúgy is haragszom rád, amiért aljas módon leléptél, amikor már...

– Láttam! – szakítottam félbe, mielőtt utalt volna a dolgokra.

Félszemmel Laney-re pillantottam, mert fél pillanat alatt feszült lett, de nem YoonGi miatt. Mivel hallottam, hogy új vendégek érkeztem, sejtettem, hogy azok váltották ki belőle, de a fene sem gondolta a végkifejletet...

/Laney/


Tudtam, hogy ott lesz YoonGi, mi másé titkolózott volna. Szerettem volna távol tartani magam tőle, mert ha ott van, egyszerűen nem tudok épp ésszel gondolkodni. A kettősség, ami bennem van vele szemben egyszerűen megőrjít. Azt láttam, hogy ők ketten HoSeok-kal, meglehetősen jól elvannak, és egy kicsit irigykedtem is rájuk, de tudtam azt is, hogy ByulYi megérdemli a boldogságot, nemcsak a nagynénje miatt is, hanem az a sok idióta miatt is, akik eddig csak kihasználták őt. Tudtam, hogy ez a fiú más, és azt is láttam, hogy mennyire igyekszik lassan haladni, pedig Byul minden csak nem türelmes. Ha nem jön közbe valami, akkor még nagyon sokáig együtt lesznek.

Inkább rajtuk morfondíroztam, amikor négy férfi lépett be az étteremben. Láttam rajtuk, hogy nem enni jöttek, az egyiknél egy kiskaliberű pisztolyt észleltem, s egyből feszültség tört rám. Azonnal az jutott eszembe, hogy mi van, ha azok, akik kint Amerikában meg akartak ölni minket ide is elértek, abban biztos voltam, hogy nem fogom hagyni, hogy valami balul süljön el. ByulYi észlelte a feszültségemet, a fejemmel finoman abba az irányba böktem, ahová azok négyen, négy izmosnak tűnő férfi leült, de a tekintetükkel az éttermet pásztázták. A zsigereimben éreztem, hogy ezek rám pályáznak.
– Ha a helyzet eldurvulna – hajoltam közelebb a fiúkhoz. – ,vigyétek hátra a vendégeket.
– Hívd fel apámat! – szúrta közbe ByulYi HoSeoknak címezve.
– Nagyon fog nekem örülni! – forgatta a szemét a fiú.
– Teszel egy rendőrségi bejelentést, hogy fegyveresek megtámadták ezt a helyet, és sürgősen jöjjenek ki – folytatta a lány.

– Majd én felhívom! – jelentette be YoonGi közömbösen. – Engem úgy sem ismer.

Az egyik pincérnő kihozta a rendeléseinket, és szerencsére semmit sem hallott abból, amit beszéltünk. Persze lehet, hogy csak túl reagáltam, ám mielőtt még neki láthattam volna enni, az a négy pasas csak felénk vette az irányt. A fegyveres okozott csak némi problémát, a többieket könnyűszerrel leütöttük volna, de éppen az a tag tűnt a vezetőnek, és tudtam, hogy én kellek nekik, csak azt tudnám, miért...

Hanyag módon lépdeltek közelebb, ügyelve arra, hogy a többieknek, akik bent vannak, ne nagyon tűnjön fel, hogy ő bizony nem a csodás hagymakarika miatt jöttek. Az asztalunk melléálltak, de a tekintetük csak rám szegeződött, mintha azzal meg tudtak volna hatna.

– Ha velünk jössz – fogott bele némi akcentussal a vezetőjük.

Bár első ránézésre koreainak tűntek, épp olyannyira félvérek voltak, mint én, hiszen sok munka kell ahhoz, hogy ilyen tömör izmos testük legyen. Bár erről megint YongGuk jut eszembe, aki szintén rettenetesen szálkásan izmos, viszont ő teljesen koreai, és alig öt évvel idősebb nálam. Nem nagyon kéne e pillanatba rá gondolnom, mert jelenleg az életemmel játszunk.

– Tudom – szakítottam félbe. – Akkor senkinek sem esik bántódása – segítettem ki végül. Úgyis mindig ugyan az a szöveg, amit így is, úgy is meg fognak szegni. Akkor meg minek húzzuk az időt, amúgy is jól esne szétrúgni egy-két rosszfiúnak a formás kis hátsóját.
– Így van – bólintott.
– Rajtatok kívül nem is fog – vágtam közbe hevesen, és sebesen felkaptam a forró levesem, amit egyenesen az arcába öntöttem.

A régi tanárom mindig azt mondta, hogy a férfiak erővel küzdenek, a nők viszont ésszel. Ez így is volt, mert amíg elkínlódott a forró levessel az arcában, és felkiáltott fájdalmában, fel tudtam használni a kavarodást. Az egyes számú ellenfér az arcát fogdosta, és amíg kitisztul a látása annyira, hogy el tudja kapni a pisztolyt, addigra más kis szerencsére senki sem lesz szem előtt. Hiszen ByulYi a széket hajította a hozzá legközelebb esőnek, miközben jelzett a fiúknak, hogy óvatosan vigyék ki a pánikba esett vendégeket.

Utána már csak a saját harcomra tudtam figyelni, még akkor is ha félszemmel követet, miközben a barátnőm kibújik a blézeréből, meg ropogtatja az ujjait, és nekilendül. Ugyan soha még nem intéztem el senkit, vagyis hullákat nem hagytam magam mögött, a cél most is csak az eszméletlen állapot a cél. A leveses fazon még mindig kínlódott, így egy másik támadt rám. Az állán és az arcán mély heg húzódott, középkorú lehetett, mintha valami zsoldos lett volna, és igen erős. Megvártam, hogy bevigye az első ütést, és persze gyomorszájra célzott. Kitértem előle, a háta mögé léptem, hogy erőteljesen a combjába rúghassak hátulról. Ettől ugyan nem vesztette el az egyensúlyát hiába vártam ezt a mozdulatomtól.

Ezúttal rúgni akart, de elkaptam a lábát, és megrántottam, ettől egy kicsit meginogott, de hasztalan volt. Öklök csatájába keveredtem vele, egy-egy ütése csak betalált, tudtam, hogy a helye majd belilul. Az oldalamat találta csak el, de eléggé feldühödtem ahhoz, hogy ennél jóval agresszívabb legyek. A képét soroztam be, olyan erővel vittem be neki egy jobb horgost, hogy a foga egy kis vér kíséretével együtt távozott a szájából. Ő is dühösebb lett ettől, de kimondottan élveztem ezt, hiszen akkor hibázik is. Gyenge ütéssel próbálkozott, elhajoltam előle, de őt tovább vitte a lendület, egyenesen belefejelt az egyik asztalba, így nem kellett nekem több, a legközelebb lévő fémtálcával vágtam tarkón, ami miatt ájultan csúszott végig az asztallapján magával víve a terítékek. A poharak és tányérok összetörtek a padlóra érve, ebben a hatalmas csörrenések közepette figyeltem fel ByulYira, akinek az egyik ellenfele egész az ablakig repül. A lánynak inkább a lábmunkája volt lenyűgöző, olyan rúgásokra volt képes, mint a nagy harcművészek.

Ez a kicsiny elbambulás éppen arra volt elég, hogy a levessel lefoglalt férfi, akármennyire is vöröslő fejjel éppen a pisztolyt kapta elő, és persze, hogy olyanra célzott, akiért aggódtam. YoonGi... A fiú éppen azt a kislányt igyekezett kimenteni a felborult asztal fogságából, akit Byul Annyira megfigyelt. A szülők is a közelben voltak, és a kiélesedett helyzet miatt, az a pánik, ami az arcukon megjelent, cselekvésre késztetett.

Ám nem a kicsi volt a célpont, hanem a fiú, és abban a pillanatban ott termettem, ahogy a férfi meghúzta a ravaszt. Odébb löktem YoonGit, aki ugyan elcsúszott a padlón, de biztonságba juttatta a kislányt a pult mögött, ahová a szülők is bújtak, ezúttal a gyerekkel együtt. Csupán egy pillantásra tellett tőlem, aztán meg egy fájdalmas kiáltásra amikor elért az idegeimhez az érzés. Persze, hogy súrolt a golyó, a fehér pólóm ujjának szélétől nem messze, így kapott egy szép piros szegélyt. YoonGi ámulattal nézte a mozdulataimat, miközben feltápászkodtam a földről, de az ellenfelem éppenséggel újra célzott. Nem sok golyó volt abban a fegyverben, mindösszesen nyolc, de amíg el nem fogyott a lőszer addig menekülnöm kellett. Szét lett lőve az ablak, a pult mögötti italszekrény, bár abba ByulYi egyik ellenfele repült be, amikor a lány egy mozdulattal addig rúgta.

– Nem arról volt szó, hogy élve kellek – vágtam közbe két lövés között. 

– Nem célzok halálos pontra – hangzott a válasz.

– Ja, mert célozni sem tudsz – gúnyolódtam, de ez határozottan nem tetszett az ellenfelemnek.

Eldobta a kiürült pisztoly, ami nem messze landolt Byul lábánál. Persze annak, aki okos nem használhatatlan így sem, de úgy tűnt, hogy a vezér, ezúttal fizikai harccal akarja elintézni a dolgokat, aminek valljuk be sokkal jobban örültem. Viszont sérült voltam, a bal karom az erejének csupán töredéke volt, ész fogalmam sem volt hogy mire mehetnék ellene. Ennek aztán az lett a következménye, hogy nem tudtam rendesen még megütni sem, jóval ügyesebb volt nálam. Elkapta a nyakamat, és megfojtogatott, háttal repültem bele az egyik asztalba, ahonnan irtó nehezen tudtam kikászálódni is. Több sebből véreztem, és amikor újból a nyakamnál próbálkozott, hátulról kapott el, az alkarja a nyakamba nyomódott. Belemélyesztettem a körmeimet a bőrébe, de nem eresztett, csupán gyengült a szorítása. Erősen tapostam meg a cipőm sarkával a lábfejét, de ez nem nagyon hatotta meg. Az egyik állva maradt asztalon kések hevertek, és azon csodálkoztam, hogy eddig miért nem tűnt fel nekik, hiszen azzal is fenyegetőzhettek volna mindannyian, hacsak tényleg nem élve kellek nekik. Egyáltalán kik ezek a nyomorultak? Ki kellett derítenem, mielőtt a többi családtagomra nem törnek. Egyetlen lehetőségem volt szökni, ha valahogyan a háta mögé tudok kerülni, akkor leüthetem. Úgy álltam, hogy az egyik lában előrébb volt, mint a másik, majd jobb könyökkel gyomron vágtam, hogy elengedjen. Aztán fél pillanat alatt le mentem spárgába úgy, hogy a hátul lévő lábam az ő lábai között csúszott át. De gyors voltam, és hajlékony, mire észbe kapott volna, már a kés a kezemben volt, és a térdhajlatába szúrtam. A kezem is úszott a vérében, de az ellenfelem ordítva roskadt össze.

– Ki a fene küldött? – faggattam a kezem a nyakára szorítva.
– Nem mondom meg! Te nyomorult, ribanc! Legközelebb ezért megdöglesz...
– Rossz válasz! – mondta ByulYi higgadtan, majd a tartón vágta a férfit a pisztollyal, aki ájultan zuhant a padlóra.

18. fejezet - Zöldszemű szörnyek

/HoSeok/


Igyekeztem Byul után sietni, ám alig léptem ki az ajtón, amikor éppen az a személy hangja állított meg, akit a hátam közepére nem kívántam. Abban a pillanatban milliónyi gondolat futott át az agyamon, és a gondolataim nagy részében, kicsináltam volna ezt a bájgúnárt.

– Nem gondoltam volna, hogy itt találkozunk – jegyezte meg JongIn gúnyosan. – Bár azt sejtettem, hogy nem vagy egy törvény tisztelő személy.

Megtorpantam, és legszívesebben nem reagáltam volna a sértésére, de az egóm nem hagyta, hogy ezt a békát is lenyeljem.

– Csupán tövig benyaltad magad egy főnöknél... Pont úgy, mint eddig bármikor – vágtam vissza maró gúnnyal, kissé hajazva az ő hangsúlyát. Láttam rajta, hogy bántja a dolog, és lelkiekben felkészültem arra is, hogy meg kell védenem magam a fizikai támadása ellen.

–Ne érezd magad nyeregbe ennél a lánynál – célozgatott ByulYira, de éppen az a lány volt a legnagyobb gyenge pontom, és szüksége lenne némi lelki támogatásra, ezzel a szerencsétlennel vitázom a semmiről.

–Csak azért, mert jó pozícióban vagy, még ugyan az a jelentéktelen senki vagy, aki eddig voltál, és én veled ellentétben ismerem őt.

–Egyszer már elkövettél ellenem hasonló dolgot, és elvetted tőlem azt a lányt, akit szerettem.

–YooA? – kérdeztem felnevetve. – Az lány sosem volt még az esetem sem, csupán ő volt rám kattanva. Sőt a mai napig levakarhatatlan.

–Ezt veszem be. Ne feledd HoSeok, az a lány akkor is az enyém lesz, és aztán törölgetheted a könnyeidet – folytatta a gúnyolódást, mire közelebb hajoltam hozzá, hogy a további szavaimat nyomatékosítsam.

–Próbálkozz csak, és majd meglátod, hogy milyen fából faragtak valójában – közöltem vele szinte összeszorított fogakkal, majd olyan sebességgel fordítottam neki hátat, hogy kis híján beleszédültem.

Nem fogom hagyni, hogy ez a szemétláda elvegye tőlem az egyetlen olyan lányt, akiben ilyen sok potenciál van egy esetleges boldog jövőre. Ám mivel szem elől tévesztettem, a fene se tudta, hogy merre lehet, ebben a feldúlt lelkiállapotban. Azt tudtam, hogy a nagynénje nem egy egyszerű eset, és lehetett sejteni, hogy előbb vagy utóbb így végzi, de azért mégis csak egy rokon, ezért Byul így is, úgy is a lelkére veszi. A kapitányság előtt ácsorogtam, és próbáltam hívni, de nem vette fel, kicsöngött ugyan, de nem reagált. El nem tudtam képzelni sem, hogy merre indulja el, így valami belső megérzésre hivatkozva megindultam balra. Aztán nem messze csak megpillantottam a lányt, miközben szinte megsemmisülten álldogált az egyik nagyobb zebránál. A forgalom is meglepően nagy volt, és csak bizakodni tudtam abban, hogy nem akar kivetődni a kocsik elé, mert akkor fogalmam sincs, hogy mit fogok magammal kezdeni.

Ennyire azért nem szar a helyzet, hiszen én itt lennék neki... Felgyorsítottam a lépteimet, és mielőtt a sejtésem beigazolódhatott volna, elkaptam a csuklóját, pont úgy, ahogyan rettenetesen utálja, hogy magamhoz vonhassam. Bíztam abban, hogy attól talán megnyugszik, de ez abban a pillanatban össze is dőlt, amint a karjaimban erősen zokogni kezdett. Megnyugtatásként a hátát simogattam, ám a teste időnként megrázódott a sírástól. Nem tudtam, mit is mondhatnék, a minden rendben lesz, és hasonló klisék nem valószínű, hogy használnának. Így inkább némán szorítottam őt, és vártam, hogy megnyugodjon...

– Hazakísérlek! – ajánlottam fel, amint rám emelte könnyáztatta arcát.

– Inkább ne! – mondta a sírástól rekedtes hangon, kissé szipogva. – Nem maradhatnék inkább veled? 

– Felőlem hozzám is eljöhetsz – vontam meg a vállam, és bár nagyon szerettem volna, ha egyszer sor kerül arra, hogy nálam töltse az estét, így kora délutáni órákban, ebben a helyzetben, már nem volt annyira vonzó. De szerettem volna, ha megnyugszik, és valahogy a lelkem másik része, szerette volna vigasztalni őt.

Nem válaszolt, csak némán bólintott, így a kezét fogva cammogunk vissza az autóhoz, hogy minél hamarabb hazaérhessünk. Az út is csendesen telt, nem akartam arra sem rákérdezni, hogy mi bántja ennyire, amikor az a nő nagyon nem bánt vele rendesen, úgy voltam vele, hogy néma támasz leszek, aki nem kérdez, de ott van, ha kell. A nagy forgalom ellenére elég gyorsan visszatértünk, és megdöbbenéssel észlelte, hogy YooA ott ólálkodik a közelben. Örültem volna, ha nem vesz észre, de valahogy minden ellenem játszott. Az a pióca közelebb settenkedett, és miközben én ByulYit igyekeztem a szobámba kísérni, YooA az utunkat állta.

– Nem hiszem el, hogy már megint ezzel a... – nézett végig lekezelően a mellettem álló lányon.
– YooA, ne most kezd ezt! – szóltam rá szigorúan, ám a lány kissé gúnyosan felnevetett, aminek az lett a következménye, hogy Byul egy könnyed mozdulattal odébb lökte őt a vállánál fogva, és természetesen még YooA volt felháborodva.

–Hogy merészeled? – sivalkodott a lány. – Te kis...

De ByulYinak esze ágában sem volt vitába keveredni YooA-val, inkább figyelmen kívül hagyta, én pedig követtem őt, és hagytam, hogy a pióca főjön a saját levében. Tökéletes párost alkotnának JongInnal, mindketten kiállhatatlanok és gonoszak.

Alig vártam, hogy bezárhassam a szobám ajtaját, és végre ne zaklasson senki, nem csak Byulnak, de valahogy nekem is jól esett volna egy kis csend és pihenés. A lány ledobta magát a fotelbe, én pedig a kanapéra, s onnan kémleltem őt.
– És most? – faggatóztam pár perces hallgatás után. – Mi a terved?
– Nem tudom – vonta meg a vállát.
– Engem nem zavarsz, ha itt vagy, bár vennék egy zuhanyt, és aztán, ha gondolod, filmezhetünk, vagy... – gondolkodtam el egy pillanatra, fogalmam sem volt, hogy mihez lett volna kedve. – Vagy mihez lenne kedved?
– Semmihez – hangzott a kicsit sem szívderítő válasz. – Én csak... – Hatalmasat sóhajtott. – Nem akarok a terhedre lenni...
– Nem vagy! – léptem hozzá közelebb azonnal, majd lehajoltam, a szemébe tudjak nézni. Olyan egyedi arcvonásai voltak, egyszerre voltak markánsak, és mégis nőiesek, nemcsak a személyisége volt vonzó számomra, hanem külcsín is határozottan tetszett. – Addig maradsz itt, ameddig csak szeretnél!
– Tudsz adni valamilyen ruhát kölcsönbe? – pattant fel kis híján fellökve engem. Nem is értettem ezt a hirtelen jött hangulatváltozást. – Semmi kedvem haza menni.

– Hát megoldható – indultam meg a szekrényem irányába.

-

Végül igazán jól mutatott a cuccaimban, de még mindig nem volt eldöntve, hogy mihez kezdjünk. Nézhettünk volna filmet, sorozatot, vagy bármi mást, ám erre nem adott semmilyen támpontot. Ehelyett inkább kidőlt az ágyamban, én pedig teljes mértékben lefagytam. Nem lehetett volna ezt máskor, egy kicsivel kellemesebb pillanatban? Az élet nem kegyelmes hozzám... Egészen behúzódott a fal mellé, majd megpaskolta a szabad térfelet, jelezve, hogy díjazná, ha melléfeküdnék. Én is díjaztam volna, ha ez máskor történik meg, de csak engedtem neki. Abban a másodpercben, amint közelebb bújt hozzám, szorosan magamhoz öleltem, és egyre jobban azt éreztem, hogy igen is alakul valami kettőnk közt, és én egyre inkább belebolondultam ebbe a különc nőszemélybe.
– Köszönöm! – jegyezte meg halkan, és határozottan nem értettem, hogy mit köszön.
– Mégis mit? – értetlenkedtem.
– Hogy itt vagy mellettem.
– Ebben nincs semmi köszönni való – mondtam, majd nyomtam egy puszit a homlokára. – Minden rendben lesz.
– Bízom benne – sóhajtott némiképp lemondóan. – Talán nem kellene ennyire szívemre vennem ezt az egészet.
– Ne emészd magad, hiszen valljuk be, nem volt egy minta nagynéni, főleg úgy, hogy apád képes volt rábízni.
– Talán igazad van. Csak valamiért hibásnak érzem magam a halála miatt.
– Tudta, mit vállal. Te magad mondtad, hogy milyen életet élt. Tudnia kellett, hogy mivel jár ez az életvitel.
– De ha ott vagyok, akkor megakadályozhattam volna – ellenkezett.

– ByulYi! – szóltam rá szigorúan. – Nem akadályozhattad volna meg, ha nem most, akkor megteszi később. Nem élheted mások életét, csak a sajátod. Egy felnőtt helyett meg főként. Ne magad hibáztasd, kérlek!

Hosszas hallgatás következett, de egyáltalán nem bántam. Jól esett vele lenni, a történtek ellenére is.

/Laney/


Miután elbúcsúztam ByulYitól, fogalmam sem volt, hogy mégis mit kezdjek magammal. Az az edzés akármennyire jót tett volna, kicsit sem vonzott, legszívesebben a pohár fenekére néztem volna egy-két üveg tömény társaságában. Az kikapcsolta volna az agyam, és vele együtt az összes érzékemet. Miért kellett nekem ennyire Min Yoongi hatása alatt lennem?

Éppen indulni készültem, hogy a terveimet végigvigyem, amikor a tanárom hangja csapta meg a fülemet. Mivel igen mély hangja volt, nehéz lett volna nem észrevenni.
– Park! – szólított meg a családnevemen, ami épp úgy nem tetszett, mint az itt megkapott keresztnevem.
– Igen, tanár úr! – vágtam vissza, erősen megnyomva a titulusát.
– Mi ez a szánalmas teljesítmény? – Nem köntörfalazott, ami tetszett, nyíltan rákérdezett a tényekre.
– Magánügy – közöltem vele.
– Válassza el a munkát a magánéletétől – jegyezte meg epésen. – Ha továbbra is ennyire szar marad a teljesítménye, búcsút mondhat a tanulmányainak.
– Az egyik legjobb vagyok – védekeztem rögtön. – Rajtam kívül csak ByulYi a jobb, vezetésben meg legyőzhetetlen vagyok.
– Ha ekkora önbizalma van, akkor miért nem a tanórákon bizonyítja – vonta fel a szemöldökét, én pedig köpni-nyelni nem tudtam. – Ha szerelmi bánata van, akkor foglalja el magát valamivel, hogy felejthessen.
– Miből gondolja, hogy ez a bajom? – néztem rá értetlenkedve.
– A szenvedéséből látszik, de tudok magának elfoglaltságot adni.
– Mégis mit?

– Találkozzunk hat körül ezen a címen – nyomott a kezembe egy névjegykártyát. – És edzőfelszerelést hozzon!

Miután távozott, megnéztem a kártyát, ami egy bokszklubba invitált, bár mindenféle küzdősportot hirdetett mellé. Elképedve néztem a tanárom után, és egyszerűen nem tudtam hová tenni Bang YongGukot.

Amikor hazaértem, nem találtam otthon ByulYit, nyilvánvaló volt számomra, hogy kivel is lóghat, s talán egy kicsit irigykedtem is. Talán nem is fog ártani egy kis testmozgás...

A címre sem kocsival mentem el, meglepődtem volna a környéken, ha egy ilyen bomba jó kocsi parkolna az épület előtt, és nem akartam indokolatlanul felhívni a figyelmet. Mondjuk hülyének néztek a recepción, de aztán kaptam egy szekrénykulcsot. Sebesen átöltöztem, nem szégyelltem kipakolni a kockáimat sem, sőt meglepően csini voltam a rövidnadrágban, de az kicsit sem tapadt a fenekemre, inkább laza volt. Jobban hasonlítottam a bokszolókra, mint bárki más a teremben, de a magasságom miatt nem igazán vettek komolyan.

Odabent sok helyiség volt, és valamiért erős vonzalmat éreztem arra, hogy egy-kék méretesebb bokszzsákot megpüföljek. Csak volt a kérdés, hogy kinek a fejét képzeljem oda, YoonGiét, vagy annak az ostoba nőszemélynek, aki ilyen undorító módon belepofátlankodott az én életembe is, vagy esetleg Jinét, akinek a hülye szabályai miatt nem lehettem YoonGival, amikor valójában tisztára egy hullámhosszon lennénk. A fenébe az összessel...

Az egyik ilyen helyiségben találtam meg a tanáromat, és megdöbbentem, hogy ilyen szexi volt az ujjatlan felsőjében, s ahogyan a haja csapzottan tapadt a homlokára, sőt őrülten jól állt neki a mozgás miatti izzadás. Örültem volna neki, ha kevésbé jóképű és szexi, mert valójában fogalmam sem volt arról, hogy mennyi idős is lehet, mert egyszerűen kiszámíthatatlan volt. Bár úgy tűnt, mintha a bal karját egy kissé kímélte volna, de meglehet, hogy csak rosszul mozdult és meghúzta. Simán el tudtam képzelni...
– Azt hittem, hogy el sem jössz – jegyezte meg rám pillantva.
– Jössz? – kérdeztem vissza megdöbbenve. – Mi ez a tegeződés?
– Az iskola falain kívül nem várom el, hogy a diákjaim magázzanak, olyan öregnek érzem magam miatta – hangzott a válasza, majd ütött még kettőt a piros zsákba, és közelebb araszolt hozzám.
– Nekem meglehet, hogy ez nem fog menni – gondolkodtam el.
– Ugyan már, YunSoo! Lazíts! Nem kéne, hogy a tehetséged olyanok miatt legyen elpocsékolva, akik nem tudnak értékelni sem. – Azért a szavai szöget ütöttek a fejembe, és határozottan nem esett jól. Talán azért, mert részben igaza volt, vagy talán azért, mert úgy tűnt, mintha tudna rólam egy s mást.
– Ez relatív – vontam meg a vállam, hogy kivághassam magam. – Minek kellett idejönnöm?
– Hogy lazíts? – tárta szét a karjait. – Gyere! – ragadta meg a kezem. – Mutasd meg, mit tudsz!
Az elkövetkezendő fél órában inkább a zsákra koncentráltam, de rövidesen úgy éreztem, mintha felszabadultam volna. Ahogyan az izzadság végigfolyt a hátamon, és a hajam is csapzottabb volt a kelleténél, meglepően rondán nézhettem ki, ám valahogy ez sem érdekelt.
– Nem is rossz – jegyezte meg YongGuk elismerően, miután kifáradva magamhoz vettem egy üveg vizet.
– Van más lehetőség is a bokszzsák püfölésén kívül is?
– Püfölhetsz engem is – ajánlotta fel, mire felvontam szemöldököm.
– Úgy értem a bokszon kívül is...
– Természetesen. A szomszéd teremben például.
– Remek! – lelkendeztem, majd megtöröltem a homlokom, és felpattantam. – Irány a szomszédba!


/YoonGi/


Az elkövetkezendő két hét maga volt a pokol. Napról napra éltem, céltalan, s NaYeon mindig megragadta annak lehetőségét, hogy rajtam lógjon, hogy öcsémmel zsaroljon, még akkor is, ha YoonHo állítja a saját kis igazát. Mégis, hogyan hihetnék neki, ha már kis milliószor átvágott?

Gyakran kaptam magam azon, hogy csak sétálgatok az utcákon, még azzal sem foglalkozva, hogy egyre esősebbé vált az idő, mintha engem siratna. Október közepére a tanulmányi eredményeim épp úgy mentek a süllyesztőbe, ahogyan a saját lelki erőm, és az életkedvem. Hallottam hírét annak is, hogy ByulYi nagynénje meghalt, emiatt volt maga alatt egy ideig, de mivel HoSeok mellette volt, és tartotta benne a lelket, nem esett mély letargiába. A lelkem mélyén azért irigyeltem HoSeok-ot, hiszen őt semmi sem akadályozta meg abban, hogy azzal legyen, akit szeret. Bezzeg nekem éppen az a csaj a tiltólistás, aki végre megmozgatott bennem valamit.

Ám mégis nem úgy tűnt, mintha Laney sajnálta volna a történteket... Minden egyes nap lestem, hogy mikor lép ki az ajtón, és tele volt energiával, szinte ragyogott, mintha talált volna magának egy másik pasit. Hiszen nekünk úgy sincs igazán jövőnk... A fenébe ezzel az egésszel...

Tudnom kellett, hogy mégis kivel tölti az idejét, ki van ilyen hatással rá, így szégyen, nem szégyen, követtem. Sporttáskával a vállán igyekezett a célja felé, én pedig jó pár méterrel lemaradva követtem őt. Végül vagy húsz perces séta után az egyik belvárosi sportlétesítménybe tért be. Jómagam is bementem, bár edzeni nem nagyon akartam, ám az biztos, hogy a mozgás jót tesz az ember lelkének, talán nem is pasi van a dologban, csupán a sport tette ilyenné. Sejtettem, hogy valamiféle küzdősportot választ, hiszen bizonyította, hogy milyen otthonosan mozog benne, főleg, ha rossz arcú személyek hátsóját kell szétrúgni.

De amikor megláttam, hogy két puszival üdvözli, éppen azt a férfit, akitől óva intettem, a vér is megfagyott az ereimben. Úgy civódtak egymással, mintha valami lenne köztük, én pedig abban a pillanatban megsemmisültem, mert bolond voltam, hogy hagytam eddig fajulni a dolgokat. Ám bármit is mondatnék Laney-nek, tuti biztos, hogy nem hatná meg.

Amikor pedig egymás ellen küzdöttek a ringben, kicsit sem kímélték a másikat, és nekem úgy tűnt, hogy azért az a YongGuk nevű fazon is elég jól boldogul. De amikor hozzá ért a lányhoz, még ha csak a harc hevében is, mardosott a féltékenység, és annyira, de annyira szerettem volna berontani, és mondani neki, hogy vegye le a kezét a csajomról. De Laney Parker nem volt a csajom, és nagyon valószínű, hogy ezek után már nem is lesz...

-

Csalódottan és meglehetősen dühösen ballagtam haza, és egyre jobban azt éreztem, hogy teljes csődtömeg vagyok. Hiszen én magam voltam az, aki éppen annak a féleszűnek a karjaiba sodortam Laney-t, akit messzire el kellene kerülnie, ha csak be nem bizonyítom, hogy az a pasi egy sunyi alak. Vagy talán el kellene engednem Laney-t, megszabadulni Nayeon-tól, és új életet kezdeni. Ráhagyni a sulit, és visszamenni a szüleimhez, esetleg munkát vállalni valahol, minél messzebb ettől a rémálomtól, az talán megnyugvás lenne sajgó szívemnek.

A csalódottságomon az sem segített, hogy éppen NaYeon várakozott az ajtómban, és amikor megpillantotta a fancsali képemet, kapásból kinevetett.
– Na, mi van, te hősszerelmes? – borzolta össze a hajamat, de amint hozzámért, villámló tekintettel meredtem rá.
– Tűnj el az életemből! – ordítottam vele, teljesen kikelve önmagamból. – Te vagy mindennek az elrontója.
– Csak nem talált nálad jobb partit, az a nő? – gúnyolódott tovább. – Olyan jó látni, hogy szenvedsz.
– Nem kell aggódnod, fogsz még te is szenvedni – vágtam vissza hevesen, majd igyekeztem arrébb toloncolni a lányt, hogy legalább a lakásba bejuthassak.
– Ó, nálad nem jobban! – kacarászott jókedvűen, majd hallottam, hogy elsétál, én pedig megkönnyebbültem.
– A pokolba az egésszel! – borultam ki, majd olyan erővel csaptam az ajtóra, hogy az kis híján szétesett. Talán nem ártana kicseréltetni...