7. fejezet - Egy őrült nő

/ByulYi/

Hevesen dobogó szívvel indultam meg a lépcsőn felfelé. Körülöttem emberek százai igyekeztek be jutni az épületbe, de mivel nekem a térdeim is remegtek, annyira rettegtem ettől a találkától, hogy kis híján egy csiga tempójával vetekedhettem volna. Minden egyes lépést megfontoltam, és az agyamban apám emlékei után kutattam, hiszen nyolc éves voltam, amikor utoljára láttam. Azon a végzetes éjszakán, amikor kénytelen voltam szembesülni azzal a ténnyel, hogy anyám nincs többé...

„ Emlékszem, hogy hatalmas vihar volt, az eső zuhogott, és óriási villámlások, hangos dörgéssel kísérve mutatták meg a természet erejét. Azon az estén kivételesen apámmal voltam otthon, és rettegtem a villámoktól, ha tehettem volna, az ágyam alá bújok, és alig vártam, hogy anyu haza érjen, mesét olvasson nekem, és megnyugtasson, ez csak egy kis eső, amíg ő ott van velem, semmi baj sem érhet. Mindig elhittem neki, ahogy azt is, hogy a gyógypuszi a legnagyobb sérüléseket is képes azonnal begyógyítani. Fent voltam az emeleten, és amint meghallottam, hogy csengetnek, lefelé rohantam, majdnem elvágódtam a lábam alatt felgyűrődő szőnyegen, de nekem kellett az elsőnek lennem, aki magához vonhatja a lényét. Anyám egy tünemény volt, és mindig mindenben mellettem állt, ő volt számomra a csodanő, és mindig arról álmodoztam, hogy olyan leszek, mint ő. Tudtam, hogy veszélyes munkája van, pont, mint apámnak, de valahogy anyut sokkal jobban féltettem. Most is egy nagyon veszélyes küldetésen járt, ezért is aggódott érte, kivételesen még apám is.

Fentről néztem az eseményeket, és amint nyílt az ajtó, a hosszas csengetés után, nekiiramodtam, és ahogyan csak kicsiny lábaim vittek, lefelé a meredek lépcsőn, nem is ügyelve a testi épségemre... Ám csalódottan véltem fel fedezni anyám munkatársát, akivel együtt dolgozott az aktuális ügyön, és a végtelen szomorúság az arcán azonnal megijesztett. Tudtam, hogy baj van, és anyuval történt valami.
–        Mr. Moon! – vette le a kalapját a férfi, akinek arca igen nyúzott volt. – Nagyon sajnálom!
–        Hol van a feleségem? – mordult rá apám gondolkodás nélkül.
–        Igazán sajnálom, de a küldetésünk során életét vesztette – vallotta be a vendég, de apám azonnal elkapta a grabancát, és fenyegetően kezdte el rángatni.
–        Meghalt? Hagytad meghalni az és SoRámat?
–        A figyelmetlenségének köszönheti – vélekedett az ismeretlen, de apám abban a pillanatban ököllel orrba vágta a férfit. – Holnap akár el is olvashatod a jelentést!
–        Milyen társ az, aki hagyja meghalni a másikat? – ordított vele apám kétségbe esetten.
–        Rettenetesen sajnálom, hogy nem védtem meg, de nem volt rá lehetőségem.
–        Lehetőség mindig van, csak te gyáva módon a saját életedet jobban féltetted!
–        Ez nem igaz!
–        Tűnj el! – hangzott az utasítás, majd nagy erővel rácsapta az ajtót.
 
Igazából fel sem fogtam, hogy mi történik, hogy miről van szó, de azért megrángattam apám pulóverének szélét, hogy a nagy szenvedésében rám is figyeljen. Láttam, hogy a könnyeivel küzd, de nekem tudnom kellett, hogy merre van az én hősöm.
–        Hol van anya? – faggatóztam óvatosan.
–        Egy szebb helyen – mondta egyszerűen.
–        És hazajön onnan, ugye?
–        Nem.
–        De tudom, hogy anyu sosem hagyna engem cserben!
–        Anyád nem jön többet haza! – kiabált velem apám teljesen kitörve magából.
–        De ez nem lehet igaz... – Éreztem, hogy a könnyeim utat törnek maguknak, amíg gyermeki elmém összeteszi a dolgokat.
–        Anyád meghalt, Byul, soha többet nem láthatod! – Olyan kegyetlenül köpte a képembe a szavakat, hogy alig bírtam elhinni. Én csak egy gyermek voltam, akinek az édesanyja volt a mindene.
–        Ez nem igaz... tudom, hogy nem az...
–        Byul! – térdelt le elém. – Meg fogom találni azt, aki elvette őt tőlünk, ha ez az életembe is kerül...”

És röhej, mert ezek szerint nem az ő életébe került, hiszen ő lett a Szöul legnagyobb rendőri embere, aki alatt több tízezer rendőr, és egyéb nyomozó, vagy épp rendőri munkatárs dolgozik... De az én életemet tönkretette azzal, hogy a drogos nagynénémhez deportált, ahol tulajdonképpen annak köszönhetem, hogy nem őrültem meg egészen kicsi koromban, hogy alig pár évvel később találkoztam Laney-vel, aki a legnagyobb szarból is képes volt ki menteni, aki értelmet adott a teljesen elcseszett életemnek. 

Talán ez az emlék volt a legmeghatározóbb, s talán az egyetlen, ami megmaradt apámból... Az a pillanat, amikor lemondott rólam...

Nagyot sóhajtottam, amint beléptem az ajtón, bár megjegyzem, hogy kis híján fellöktek. Talán én voltam az egyetlen, akinek egyetlen sejtje sem kívánkozott ide... Meg talán azok sem, akik valamiféle bűntény miatt kerültek ide. A hely elképesztően szép volt, inkább hasonlított valamiféle hotelre, mintsem rendőr főkapitányságra, a hatalmas terek, a modern berendezésekkel, és az óriási üvegtáblák, igazán lenyűgöztek. Egyből a recepcióra siettem, ahol már voltak egy páran, de türelmesen végigvártam a soromat. Pár perc múlva, egy csinos, szinte már tökéletes külsővel rendelkező hölgy szólított meg.
–        Üdvözlöm, kisasszony! – köszöntött nagy mosollyal az arcán. – Miben segíthetek?
–        Moon MinSeok úrral szeretnék beszélni! – közöltem vele, de amint kimondtam apám nevét a szívem kihagyott egy ütemet.
–        A főkapitánnyal? – kérdezett vissza a lány.
–        Azt hiszem – bólintottam.
–        Egyelőre nincs bent, de szólok a titkárnőjének, hogy keresték őt.
–        Mindenképpen személyesen kell vele beszélnem.
–        Adhatok esetleg egy időpontot is.
–        Nincs időm erre, nekem feltétlenül most kell beszélnem vele – erősködtem, a lány pedig kezdte elveszteni a türelmét.
–        Egyáltalán kicsoda maga, hogy ennyire fontos éppen a főkapitánnyal beszélnie? Valami rokona az úrnak? – gyanakodva méregetett, de nem ért váratlanul sem a kérdései, sem a gyanakvása.
–        A lánya vagyok! – vágtam rá azonnal, mire a recepciós lány rögtön elsápadt, mintha tudott volna arról, hogy jönni fogok, miközben úgy kezelhettek idebent, mint valami rettegett szörnyet.
–        Ez esetben, jelzek a titkárnőjének, hogy fontos vendége van – közölte a lány kissé idegesen. – A harmadik emeleten lesz az irodája, ott is megvárhatja akár.
–        Nagyon szépen köszönöm – erőltettem magamra egy illedelmes mosolyt.

Tehát látni sem akar, vagy retteg attól, hogy olyan kérdéseket teszek fel neki, amikre nincs jó válasz. Lehetett volna velem őszinte már akkor is, amikor kezdtem feladni az egész életemet, tini koromban, és meg akartam szökni a nagynénémtől, csupán Laney-nek köszönhettem azt, hogy nem dobtam el magamtól az életemet. Azóta egy harcos vagyok, kegyetlen, aki legyőzhetetlen, és sziklaszilárd céljai vannak az életben... 

Nem a liftet használtam ahhoz, hogy feljussak az emeletre, inkább nézelődtem, mert biztos voltam, hogy ha már ennyire magas pozícióban van, akkor annak lesz is nyoma. Bár nem igazán láttam semmit, ezek szerint inkább csak az irodájában őrizgeti a hőstetteire vonatkozó közleményeket. A második emeleten találtam egy kisebb kávázót, nyilvánvalóan a dolgozóknak, és a vendégeknek volt fenn tartva, és biztos voltam abban, hogy egy kávé jól esne. Ugyan nem helyben fogyasztásra, hanem elvitelre kértem egy lattét, és a kissé forró pohárral a kezemben indultam meg az emeletre. Mindig is cukor nélkül ittam a kávémat, most sem volt ez másképpen, és lassú léptekkel indultam volna meg az emeletre, ahol elvileg összefuthatok apámmal, ám mielőtt a lépcső irányába fordulhattam volna, egy magas és nyurga alak lefelé rohant, olyan lendülettel, hogy éppen nekem jött, és a kezemben lévő barna nedű a hófehér blézeremen landolt. A srácnak vöröses fürtjei voltak, és a kezeit a szája elé kapva, nézett rám, és motyogott valamit. Abban a pillanatban, hogy tisztázódott bennem, lőttek a tökéletes külsőmnek a rendkívül fontos találkozómhoz, olyan irgalmatlan düh kerített a hatalmába, hogy legszívesebben bokszzsáknak használtam volna a fiú kimondottan helyes képét.
–        Sajnálom! – mondta végül. – Nem esett bajod!
–        Mindent elcsesztél! – mordultam rá, majd olyan sebességgel szorítottam a falhoz, a nálam vagy másfél fejjel nagyobb fiút, hogy az megnyikkanni sem mert. Mindezt a jobb alkarom segítségével, miközben a másik kezem ökölbe szorítva a gyomra környékén helyezkedett el felkészülve arra, ha kekeckedik akkor kicsinálom.
–        Ugyan ez csak egy ruhadarab! – vélekedett, de akkor jobban rászorítottam a nyakára. – Kérlek, ne ölj meg! – Megszeppenve nézett rám.
–        Ki a franc vagy te! Mégis mit képzelsz magadról? Ne te döntsd már el, hogy kinek mi a fontos! – zúdítottam rá az összes dühömet, mire a srác meghökkenve méregetett.
–        Oké, sajnálom! – próbálkozott. – Mi lenne, ha elengednél?
–        Nem érdemled meg! – közöltem vele váratlanul.
–        Mivel tehetem jóvá?
–        Ezt semmivel!
–        Ugyan már, ne drámázz már egy ilyen pitiáner dolog miatt! – Itt szakadt el a cérna, és az öklöm egyenesen a gyomra irányába vándorolt, és nem kis erővel ütötte meg. Kis híján összegörnyedt, de attól még tartottam.
–        Te őrült nőszemély! – mondta fogcsikorgatva, de valamiféle elégtételt éreztem. Folytattam volna szekírozását, ha apám mély hangja nem tölti be az egész folyosót.
–        Moon ByulYi! – dörrent fel a hang, ami szinte lelkemig hatolt. – Azonnal engedd el azt a szerencsétlen fiút!
–        Szerencséd, seggfej! – korholtam le, majd a lehető legszexibb módon megszabadultam a blézertől, és hozzávágtam. Aztán lassan indultam meg apám irányában. – Örülök, hogy újra látlak, apu!


/HoSeok/

Egy pillanat erejéig azt hittem, hogy meg fogok halni. Pedig csupán egy lányról volt szó, aki olyan sebességgel ejtette fogságba, hogy arra reagálni sem tudtam. Mégis, amikor az ökle találkozott a gyomrommal, kis híján a halál szélén lebegtem... Oké, ez egy kicsit túlzás... Mindenesetre ez a lány, akinek ezüstös szőke fürtje lágyan omlottak a vállára, egyszerre volt lenyűgözően szép, és őrült. Atán olyan dolgokat vágott a fejemhez, amiket nem tudhattam, és tényleg sajnáltam, hogy a dolgok így alakultak, mégis majdnem mindenre hajlandó lettem volna jóvátenni a bénaságomat. Aztán, amint felkészültem arra, hogy mesés életem véget is ér, egy mesés, de kissé hibbant nőszemély miatt, a kellemetlen kalandom véget ért. Ugyan nem tartottam magam seggfejnek, nagyobb döbbenetet okozott bennem az, hogy egyenesen hozzám vágta a kabátját, melyen hatalmas kávéfoltok éktelenkedtek, majd elindult... Az apja felé?! Tehát, ha az apja a rendőrfőkapitány, a kicsit sem törvénytisztelő mivoltom miatt, egyre kevesebb esélyét láttam annak, hogy lesz bármi esélyem is bevágódni nála. Viszont a neve tetszett, ugyan nem illett hozzá, vagy ki tudja, lehet, hogy nem tettem túl jó benyomást rá. 

A fejembe vettem, hogy minél hamarabb elviszem egy tisztítóba azt a bizonyos ruhadarabot, vagy ha lehet, akkor veszek egy másikat, és amint tudok vissza is jövök, hogy visszaszolgáltathassam a gazdájának. Sikeresen befizettem a bírságot, mely szerencsére nem volt egetverően nagy összeg, de a lelkemre kötötték, hogy igyekezzek jobban megnézni hova is parkolok.

Szinte rohantam lefelé a lépcsőn, kerülgetve azon embereket, aki befelé igyekeztek, és nem is gondoltam volna, hogy ilyen díszes társaság fog várakozni rám.
–        Mi a fenét kerestek itt? – fordultam a srácokhoz kérdő pillantással.
–        YoonGi meg volt győződve arról, hogy bevonják a jogsidat is – közölte Jin váratlanul. – De ezek szerint megúsztad.
–        Kösz, haver! – fintorodtam el, majd egy lesújtó pillantást vetettem az említettre, aki unottan megvonta a vállát.
–        De amint látom, olyan annyira sikeres volt a kaland, hogy valami lánnyal is megismerkedtél – mutatott a ruhadarabra Nam.
–        Vagy épp valamelyik titkárnőt kaptad el egy körre? – vetette fel YoonGi.
–        Nem egészen – ráztam meg a fejem. – Akinél a csekket intéztem, minden volt, csak épp nem kívánatos. De – lebegtettem meg a kabátszerű izét – ennek tulaja, kis híján kicsinált dühében.
–        Na, szép! HoSeok nem bír el egy lánnyal – gúnyolódott YoonGi.
–        Ha téged fojtogatott volna, vagy épp vág ököllel gyomrom, lehet, hogy nem lennél ilyen nagyképű. Tök mindegy...
–        Kitalálom – gondolkodott el Jin. – Csak nem bejön a csaj?
–        Nem egészen, csak vissza karom neki ezt adni, hiszen nem sok esélyem lenne egy olyan lánynál, akinek az apja, ennek a helynek a legnagyobb embere – mutattam a hátam mögött elterülő rendőrségi épületre.
–        Nem mondod! – akadtak ki egyszerre.
–        Ez pech, haver! – drámázott NamJoon.
–        Mindegy! – legyintettem. – Szerintetek, honnan szerzek egy ilyet.
–        Rendelsz az E-bay-ről! – nyögte be a legidősebb.
–        Hogy mondod?
–        Igaza van, Jin Hyungnak! – bólogatott YoonGi. – Ezen látszik, hogy nem itteni darab.
–        Tehát a csaj, nem is idevalósi? De hát határozottan koreai neve volt, ráadásul nagyon szép...
–        És, akkor... Jung HoSeok elveszett, valahol a rózsaszín ködben... – kötözködött YoonGi.
–        Látszik rajta, hogy ilyet nem lehet nálunk kapni, sőt ahogy nézem – vizsgálta át tüzetesebben Jin. – Ez amerikai márka, ráadásul egy limitált kiadású darab. Ilyet te nem fogsz tudni szerezni sehol.
–        Maximum ledolgozhatod a csajnál – vigyorodott el Nam.
–        Ha nem öl meg! – sóhajtottam lemondóan.


/ByulYi/

Fel kellett vennem az álarcomat, hiszen legszívesebben apám képébe nyomtam volna az öklömet, erre volt jó, hogy az a srác kapóra jött... Legalább egy kicsit levezethettem a feszültségből. Már csak az a kérdés, hogy miért lebeg a szemem előtt az a megdöbbent képe...

Amint bementünk apám irodájába, amiben azonnal feltűnt a fényűzés, amikor engem hagyott sínylődni, hogy felépíthesse a karrierjét, ahelyett hogy rólam gondoskodott volna. Csak némán néztünk egymásra, és ahogy kémleltem az arcvonásait, egyre inkább éreztem, hogy anyám génjeit jobban örököltem. Milyen szerencse...
–        Igazán gyönyörű nővé cseperedtél! – állapította meg, de kár volt ezzel jönnie.
–        És ennyi? – emeltem fel a hangomat. – Mindösszesen ennyit tudsz mondani? Tizennégy év elteltével? Hogy szépen felnőttem? Hát nem a te érdemed, az biztos.
–        Mit akarsz most hallani tőlem? – váltott közömbösre. – Egyáltalán minek jöttél vissza? Jó helyed volt odakint a húgomnál!
–        Hiszed te! Örülök annak, hogy le tudtad a rólam való gondoskodást azzal, hogy szép összegeket küldtél át, kár, hogy semmit nem láttam belőle.
–        Hogy érted ezt?
–        Úgy, hogy a húgod, mindent elvett tőlem. Valamiből finanszíroznia kellett azt a rengeteg drogot...
–        Ha tudtam volna róla...
–        Tudtál – szakítottam félbe durván. – Csak épp nem érdekelt. Lecseréltél a nyomorult karrieredre!
–        Ez ebben a formában nem igaz! – védekezett, de láttam rajta, hogy a lelke mélyén belátja, hogy igazam van.
–        De nem baj, amint látod, élek, bár ez inkább Laney-nek köszönhetem, és nem neked. Minden esetre, csak közlöm, hogy a városba költözöm, végleg!
–        Szeretném, ha visszamennél Amerikába!
–        Miért? Mert titkolni akarsz engem, vagy szégyellsz? Talán nem felelek meg annak a képnek, amit kialakítottak rólad az elmúlt években, Vagy nem is tudják, hogy van egy felnőtt lányod? – Olyan lekezelő hangnemben tettem fel neki a kérdéseimet, hogy láttam rajta, kezd összetörni. Nem baj, érezze csak a törődést... – Itt fogok tanulni. Azt, amit szeretnék, és nem azt, amit te kitalálsz nekem!
–        Pedig sokra vihetnéd jogi vagy rendőri pályán – ragadta meg az alkalmat, hogy rá vegyen a hülyeségére.
–        Felejtsd el! Már beadtam a jelentkezésemet, sőt fel is vettek a mérnöki karra, és kollégiumban fogok lakni.
–        Ha szükséged van egy rendes lakásra, akkor szólj, bármit el tudok intézni neked.
–        Akkor, amikor igazán szükségem lett volna rád, nem voltál sehol! – közöltem vele jeges hangon. – Most már nekem, nincs szükségem rád!
–        MoonByul! – szólt rám, amint hátat fordítottam neki.
–        Örülök, hogy láttalak, de nem kell aggódnod, nem fogsz soha többet! – zártam le a beszélgetést.
Legszívesebben sírva fakadtam volna, annyira megviselt eza  beszélgetés, hiszen tudtam, hogy milyen lesz, csak azt nem tudtam, hogy egy ennyire kellemetlenül fog érinteni. Ndm baj, ezen is túl voltam... Ez után már csak felfelé vezethet az út, vagy még sem?

/HoSeok/

Amint megállapították a fiúk, hogy ilyet bizony nem szerzek, a legközelebbi tisztítóba siettem. Igen gyorsan megoldották a helyzetet, és örömmel indultam vissza a kapitányság felé, remélve, hogy még elkapom az őrült nőszemélyt. Biztos meg volt az oka arra, hogy így viselkedjen, már csak azt kellett volna kiderítenem, hogy pontosan mi az. Mondjuk, volt benne valami különleges, ami miatt a kellemetlen találkozás ellenére is vonzónak találtam. Lehet, hogy bennem van a hiba. 

Némi csalódottságot éreztem, amikor kiderült, hogy már elment, és nem is tudtam, hogy merre keressem, ám úgy tűnt, hogy rám mosolyog a szerencse, amikor némi poggyásszal leszerelkezve cammogott a járdán. Az elengedhetetlen napszemüveg is rajta volt, és olyan elegánsan sétált, hogy egy darabig még elnéztem a csípőjének ringását, majd egy olyan helyen parkoltam le, ahol még éppen elé tudtam vágni. Kipattantam a kocsiból, és amint odaérkezett, igyekeztem minél menőbbnek tűnni, és neki dőltem a kocsinak. Nem volt a legújabb típus, de azért elég jónak számított, olyan átlagon felülinek.
–        Elvihetlek? – kérdeztem, de a lány csak megtorpant, és lekapta a napszemüvegét.
–        Nem hiszem el, hogy te folyton megtalálsz! – fakadt ki magából. – Köszi,. de megvagyok nélküled is!
–        Ugyan már! – legyintettem.
–        Mit akarsz tőlem? – faggatott, amint közelebb lépett hozzám.
–        Jóvátenni a hibámat! – mondtam végül, majd átnyújtottam neki, az ezúttal tökéletesen fehéren ragyogó kabátját.
Vonakodva ugyan, de elfogadta. Hálálkodást nem is vártam tőle, nem tűnt olyannak, mint aki túlzásba fogja ez vinni, de azért egy köszönömöt elfogadtam volna.
–        Ne hidd azt, hogy ezzel kvittek vagyunk!
–        Már megbocsáss, de neked kellene ezen dolgoznod többet, hiszen nem én akartalak kicsinálni téged – szörnyülködtem.
–        Megijedtél? – gúnyolódott.
–        Nem – vágtam rá. – Csak épp nem találkoztam még olyan lánnyal, aki ilyen magasság mellett ilyen erővel rendelkezne.
–        És szerintem nem is fogsz – vágott vissza. – Na, én mentem...
–        Tényleg nem szeretnéd, hogy elvigyelek? Talán gyorsabban odaérnél, ahova ennyire igyekszel – győzködtem, de ezúttal sokkal finomabban.
–        Na, jó nem bánom! – adta be a derekát, mire azonnal kinyitottam az ajtót. Igyekeztem, jó benyomást tenni rá, de tudtam, ha szeretnék tőle bármit is, azért igen keményen meg kell dolgoznom.
Amint a cuccait betette hátra, és be is kötötte magát a kocsi beindítása után, kissé elszörnyedve nézett rám, amit természetesen nem értettem.
–        Elég rosszul szól! – jegyezte meg a motor zajára utalva.
–        Ó, ez mindig ilyen! – nyugtattam meg.
–        Ráférne egy alapos szerviz, hiszen legközelebb már nem fog beindulni sem.
–        Nem hiszem, hogy értenél hozzá – szúrtam közbe gonoszam.
–        Szerintem itt és most kiszállok! Ne te mondd meg, hogy mihez értek, és mihez nem!
–        Rendben van! – adtam fel, mielőtt a fejemet egy mozdulattal a kormányba nyomja. – És hova lesz a menet?
–        A helyi egyetemre szeretnék menni!
–        Ott fogsz tanulni?
–        Értelemszerűen – vonta meg a vállát.
–        Orvosi kar, esetleg?
–        Nem – vágta rá, de kis híján kuncogni kezdett. – Mérnöki, természetesen.
–        Ezt most nem fogom bevenni, szerintem inkább valami lányos dolgot tanulj. Bár a mérnöki karon is vannak olyanok, de... – Olyan lesújtó pillantást vetett rám, hogy jobbnak láttam befogni. – És honnan jöttél?
–        Igazából, ki vagy te, hogy ennyire sok mindent tudni szeretnél rólam?
–        Egy srác, aki érdeklődik irántad?
–        Ezt el is felejtheted!
Nem szólt hozzám, amit nem is bántam, a nyitott ablakon keresztül bámult kifelé, miközben a haját időnként fellibbentette a szél, az irányomba fújva egy kicsit a karakteres, fűszeres parfümjéből, amitől enyhén szólva, is ki voltam bukva, de csak jó értelemben. Talán tíz percre volt szükség, hogy megérkezzünk. Nem egészen az ajtó előtt sikerült leparkolnom, de amint kiszálltam, azonnal közelebb siettem a lányhoz, hogy útba igazítsam.
–        Megmutassam, hogy merre kell menni? – ajánlottam fel.
–        – Köszönöm, de eltalálok egyedül is – vágta rá gondolkodás nélkül. – Köszönöm a fuvart!
–        Találkozunk még valamikor? – vetettem fel.
–        Kétlem.
–        De itt lakom a koleszben...
–        Én is itt fogok, de nem hiszem, hogy találkoznunk kellene. Azt sem tudom, hogy ki vagy!
–        Jung HoSeok! – nyújtottam felé a kezem.
–        Moon ByulYi! Bár szerintme te ezzel tisztában voltál.
–        Mivel hallottam...
–        Na, akkor itt és most tisztázzunk a dolgokat, Mr. Jung HoSeok! – váltott nagyon komoly hangnemre. – A hozzád hasonló szépfiúk, határozottan nem számítanak az esetemnek, és ha csak nem teszel értem, valami igazán lenyűgözőt, akkor esélyed sincs nálam!
Erre azért ne vegyél mérget! – kacsintottam rá. – Csak, hogy tudd... – suttogtam a fülébe, ami kissé váratlanul érte, mert megrezzent. – Szeretem a kihívásokat!