6. fejezet - Lemondások

/Laney/


Az elkövetkező napokban több időt töltöttem a bürokrácia különböző rétegeiben, mint eddig bármikor. A sorok néha kínzó lassúsággal teltek el, én pedig egyre idegesebb és feszültebb voltam. Semmi kedvem sem volt elmenekülni a semmi végére, csak azért, mert anyám ostoba picsaként viselkedett. Ám szerencsére minden engedélyre szert tettem, csak azt kellett hazudnom, hogy tanulni megyek ki Szöulba, sőt talán le is telepedek ott. Ennek gondolatától azonban a gyomrom is kavarogni kezd, és amint úgy látom jónak, vissza is térek oda, ahonnan kénytelen vagyok elmenni. Igazából felnőtt vagyok, és nem is értem, hogy anyám miért is igyekszik ennyire hatni rám, bezzeg, amikor valóban arra lett volna szükség, hogy őszinte legyen, akkor nem tett semmit. Utálom, hogy nem tudom irányítani a saját életemet.

Már péntek hajnalban a gépen voltunk, ami valójában egy hatalmas sárga szörny volt, és nem is értettem, hogy Joe bácsi, miért is hisztizett, hogy nem fog beférni a kocsim. Még a trófeáimat is magammal hoztam, a személyes tárgyaimon kívül, és egyáltalán nem izgat, ha kétszer kell fordulnom, mire a fővárosba cipelem a cuccaimat, főleg, hogy a reptér elég messze van a kijelölt találkahelytől. Az autóm lerögzítését a repülőben inkább a profikra bíztam, ám egy pillanatra sem mozdultam el a szépségemtől, árgus szemekkel figyeltem, hogyan is bánnak a kicsikémmel. Komolyan rosszabb vagyok azoknál a pasiknál is, akiknek a kocsijuk a mindenük, de azzal a különbséggel, hogy én legalább vezetni is tudok.

ByulYi nem hozott magával sok dolgot, szerinte az a stílus, amit Amerikában képviselünk egyáltalán nem módi Koreában, de az én stílusom, csak az enyém, és kimondottan hidegen hagy, hogy be tudok-e illeszkedni ebbe a népségbe vagy sem. Hiába vagyok félig koreai, ha a szívem törzsgyökeres amcsi. Bár nem mondom, hogy nem fogok bevásárolni a helyi motyókból, de ne várja el tőlem, hogy majd cukiskodjak mindenkinek. Az határozottan nem én lennék...

Amint felszálltunk, egyből eszembe jutottak a gyerekkori emlékeim, amikor is apámmal rengeteget repültünk, versenyről versenyre, ahogyan átszelünk óceánokat, ahogy minden egyes helyen más klímát, és környezetet kellett megszoknunk. Egyszerűen imádtam ebben felnőni, ahogyan versenyezni is minden alkalommal, amikor csak lehetett. Annyira szörnyű érzés, hogy ezt többet nem tehetem meg. Tudom, hogy elbóbiskoltam, sőt talán órákat aludhattam a repülőn, mert csak arra figyeltem fel, hogy a mellettem elterülő ByulYi kissé ideges. Rettegett a felszállástól, és a leszállástól is, ám engem a rádióban megszólaló koreai férfihang rémített meg, ami szerint azonosítást kért tőlünk. Ám úgy tűnt, hogy Joe bácsi nincs megijedve, tudja, hogy mi mit jelent, és ekképpen is reagált rá. Szép lassan elmondta a gépünk számát, és kért egy leszállási engedélyt.
–        Az engedélyt megadom! – hangzott a recsegő válasz. – Öné a hetes leszállópálya. Kérnénk a szállítmány, és személyek átvizsgálását a hatóságoknak engedélyezni.
Kapásból felkaptam a fejem a szállítmány szóra, majd érdeklődve, de annál nagyobb aggodalommal néztem a barátnőmre.
–        Hogy mit akarnak?
–        Rutin ellenőrzés, Laney – nyugtatott meg a lány. – Átnézik a papírjainak, át haladunk egy kapun, hogy nem hozunk-e be semmit, majd alaposan átnézik a csomagjainak, illetve a kocsidat.
–        De erről nem volt szó! – háborodtam fel.
–        Itt elég komolyan veszik a szabályokat – közölte Joe bácsi higgadtan, majd arra koncentrál, hogy pár kör után a lehető legkönnyebben letegyek a hatalmas gépet.

Féltettem az autómat, talán nem is alaptalanul. Itt vagyok egy idegen országban, ahol valójában semmi kedvem sincs lenni, és még a vagyon tárgyaimat is veszély fenyegeti. Kapásból felment a vérnyomásom, és majd szétvetett az ideg. Amint kinyílt a hátsó ajtó, már öt egyenruhás ázsiai várt ránk.
–        Melyikőjüké a gépjármű? – kérdezte az egyik, aki véleményem szerint a főnök lehetett.
–        Az enyém – nyújtottam fel a kezem. A koreai nyelvismeretem egy kicsit berozsdásodott, de azért egész korrekten tudtam reagálni.
–        Kérem a kulcsokat! – utasított szigorúan.
–        Na, azt el is felejtheti! – vágtam rá hevesen. Észrevettem, hogy már csak négyen vannak, és láttam félszemmel, hogy Joe bácsival éppen a szállítási leveleket, illetve az ő engedélyét vizsgálja, de higgadtan, úgy tűnt, hogy nem talált semmi kivetni valót.
–        A hatóságok akadályoztatása miatt, akár el is kobozhatom. Mindenképpen át kell vizsgálnom – fenyegetőzött a pasas.
–        Laney, ne csináld! – szólt rám ByulYi suttogva.
–        A személyes okmányaikat is szeretném kérni – folytatta a férfi. Kis híján füstölt a fejem a dühtől, de mivel nem akartam ennél nagyobb balhét, a kezébe nyomtam a kulcsokat meg a papírjaimat.
–        Ha csak egy karcolás is lesz rajta, nagyon meg fogja bánni – hajoltam közelebb a férfihez, és úgy közöltem vele a mondandómat, hogy azt más ne hallja.

Úgy tűnt, hogy a férfi fel volt készülve minden eshetőségre, nem érte váratlanul a reakcióm, csupán elmosolyodott, én pedig hátra sem nézve léptem le a repülőről, átadva a lelkem egy részét valami barbár társaságnak.

Odalent nézelődtem, és elvoltam képedve azon, hogy mennyire magasak a körülöttem lévő, ugyan messzire elterülő épületek. Volt valami különleges érzése a helynek, amit voltam képes körülírni szavakkal. A lelki szemeim előtt szinte láttam, ahogy azok az emberek különböző szerszámokkal szétszedik az autómat, és minden irányba repülnek a fémforgácsok, megspékelve egy kis narancssárga szikrával. Bár erről nem volt szó, de úgy érzetem, hogy csupán a darabjait fogom visszakapni az egyetlen értékemnek. Az a fél óra, amit odalent töltöttem a reptér betonján várakozva, a meglepően kellemes levegőn, szinte egy egész életnek tűnt. Végül a férfi csak felbukkant a raktérből, és lassú léptekkel közelített meg engem, mintha attól tartott volna, hogy egy óvatlan pillanatban orrba fogom vágni. Hát ugyan voltak erre gondolataim, mégis egyet kellett értenem ByulYival, jobb nem az első másodpercben felhívni magunkra a hatóságok figyelmét, hiszen belőlem ki indulva, előbb vagy utóbb úgyis találkozni fogok velük.
–        Nos? – faggattam az illetékes röviden.
–        Igazán szép autó, bár erre felé elég ritka – ismerte el, majd átnyújtotta a papírjaimat. – De mindent rendben találtam, a papírjaikkal is.
–        Remek – örvendeztem. – Akkor akár mehetek is?
–        Úgy tűnik – bólintott. – Gondolom, úgyis a járművel fog távozni.
–        Jól gondolja.
–        Akkor egyenesen ezen az úton végig haladva, az első bal kanyar után, a főúton is lesz – mutogatta a helyes útvonalat, amivel a lehető leggyorsabban leléphetek.
–        Köszönöm! – Igyekeztem a lehető legudvariasabb lenni, bár igazán szorított az idő cipője, hiszen alig három órám maradt felérni Szöulba.
–        Csak egy tipp, ha nem szeretne összetűzésbe kerülni a hatóságokkal – felvont szemöldökkel néztem az ürgére. – Kerülje a feltűnést, tartsa be a sebességkorlátozásokat, s ne feledje ez már nem Amerika, illetve minél hamarabb szerezzen be koreai okmányokat is.
–        Majd észben tarom! – vágtam rá egy kissé hevesen.
–        Hát akkor... Vigyázzon magára, és üdvözlöm Koreában, Park YunSoo...

Ettől a névtől kis híján a hideg is kirázott, annyira idegen volt, annyira nem én voltam, hogy az már félelmetes. Ám ennek ellenére tudtam, hogy meg kell szoknom valahogyan, hiszen ettől a pillanattól fogva, az a Laney Parker, aki voltam, megszűnt létezni, csak valami nevetséges utánzat lehet belőlem. S ez valahogy kicsit szem volt az ínyemre...

-

Miután a biztosítékok lekerültek az autómról, az volt az első dolgom, hogy a lehető legóvatosabban kigurultam a raktérből. Tény és való, hogy nem esett semmi baja az autómnak, és hivatalosan is itt lehetettem vele, mert volt erre engedélyem, de nyilvánvalóan nem ártott, ha minden okmányomnak meg lesz a hivatalos dél-koreai megfelelője. Hosszasan néztem, amíg ByulYi és Joe bácsi búcsúzkodik, hiszen a lánynak határozottan nem lesz egyszerű ezen a helyen, ahol a semmirekellő apjával kell majd találkoznia, aki az elmúlt tizennégy évben feléje se nézett, az egyetlen értelmes rokona, éppen az a férfi volt, aki elhozott minket ide, de legalább ő nagy arc.

Úgy tűnt, hogy Byult igen csak megviselte a búcsúzás, amikor a csomagjaival együtt, ami speciel az enyémeket képest nem is volt olyan sok. Az enyémek teljesen elfoglalták a kocsim minimális csomagterét, sőt a hátsó üléseket is.
–        Minden rendben? – faggattam a lány együttérzően. Ő volt az egyetlen, akivel képes voltam együttérző lenni.
–        Azt hiszem – mondta, de közben a könnyeit törölgette. – Gondolom, nem férek be melléd.
–        Hát... Szűkösen ugyan, de megoldjuk – mondtam neki mosolyogva. – A nehezén már túl vagyunk.
–        Ó, ne legyél ebben olyan biztos – nevette el magát a lány, majd nagy nehézségek árán benyomta a két kis táskáját, a hátsó ülésekre.
–        Köszi, a biztatást – forgattam a szemem, majd bepattantam a kocsiba, és vártam, hogy a barátnőm is megtegye ugyan ezt.

-

–        Elgondolkodtál már azon, hogy mit kezdesz itt magaddal? – tudakolta a lány, amint sikeresen bevittem a GPS-be az adatokat, hogy hová is kell mennem.
–        Túlélem az a rövid időt, amit itt vagyok, és amint lehet, visszamegyek Amerikába – vázoltam a tervem büszkén.
–        Volt egy ilyen sejtésem. De azon kívül? Nem gondolod, hogy a puccos rokonaid, sőt talán az anyád is azt akarja majd, hogy egyetemre menj.
–        Azt el is felejthetik! – vágtam rá azonnal.
–        Laney! – pirított rám ByulYi. – Vagy inkább YunSoo?
–        Szörnyen hangzik ez a név – szontyolodtam el egy pillanatra.
–        Kénytelen leszel megszokni. Visszatérve az egyetemre...
–        Mert te annyira szeretnél egyetemre menni?
–        Inkább én magam választom ki, hogy mit szeretnék tanulni, mintsem, hogy mások mondják meg, mi legyen belőlem.

Egyet kellett értenem a nézőpontjával, de nekem sajnos nem igazán volt időm azt intézni, hogy hova is menjek, hiszen abban én magam is biztos voltam, hogy az én sznob rokonaim bizony döntenek helyettem, ha kell.
–        Úgy magyarázkodsz itt, mintha már tudnál valamit – gyanakodva pillantottam a lányra, aki csak halványan elmosolyodott. – Ezek szerint te jelentkeztél már valamire.
–        Bingó! Sőt téged is beajánlottalak oda! – felelte fellelkesedve.
–        Nem hiszem el, hogy ezt tetted velem! – háborodtam fel.
–        Kíváncsi sem vagy arra, hogy mit választottam?
–        Nem tudom... Az legyek?
–        Keresgettem a kínálatban, és találtam egy jó egyetemet, ami éppen neknk való, még akkor is, ha egy csomó fiúval kell majd egy osztályban lennünk.
–        Megijesztesz... Mi a fene ez?
–        Arra gondoltam, hogy maradjunk az autózás vonalán, és beadtam a jelentkezésünket egy járműfejlesztési mérnökképzésre. Mondjuk először visszadobták, de aztán csatoltam egy-két felvételt a munkámról, és arról miképpen versenyzel.
–        Ugye ez valami vicc? – Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek.
–        Nem, nem az. Ma be kell mennem, személyes interjút adni.
–        És nekem?
–        Téged azonnal felvettek, csupán az első napodon alá kell írnod egy pár papírt. Azt is megírtam nekik, hogy elfoglalt leszel pár napig, és mivel új tanév kezdődik néhány nap múlva, újoncok leszünk. Van kolesz is, szerintem mindkettőnknek az lesz a legjobb, ha inkább odaköltözünk be.
–        Leszel a szobatársam? – rebegtettem meg a pilláimat, ami miatt a lány azonnal nevetésben tört ki.
–        Megfontolom, elég rendetlen vagy.
–        Te vagy túl pedáns – vágtam vissza.

Igazából nem is néztem komolyabban a világot körülöttem, de talán egy órás vezetés után kezdett egyre közelebb lenni a célpont. A nagyváros zaja, az égig érő épületek innen sem hiányoztak, de annyira más volt a környezet. Túl sok volt az inger, ami ért... Örültem annak, hogy ByulYi engem sem hagyott ki a terveiből, legalább nem kell azokkal a sznobokkal egy légtérben lennem huzamosabb ideig. Annyira nem illettem abba a társaságba, már most tisztában voltam azzal, hogy igen nehéz lesz beilleszkednem, feltéve, ha egyáltalán akarok.
–        Hol rakjalak ki? – kérdezősködtem, amint egészen beértünk a fővárosba. Őrült nagy volt a forgalom, hihetetlen, hogy már ebben a viszonylag délutáni időpontba ennyien vannak az utcákon, mind autó, mind gyalogos, és kerékpáros... Micsoda őrültség...
–        Hú... – gondolkodott el Byul. – A rendőrkapitányság kellene nekem!
–        Máris odaindulsz? –vontam fel a szemöldököm.
–        Mivel apám ott lesz.
–        Fel vagy készülve egyáltalán erre a találkára?
–        Nem, de ami a legjobb, hogy ő sem.
Nem irigyeltem szegényt, hiszen tizennégy év rettenetesen hosszú idő. Végül a lány telefonja segítségével találta meg a címet, amit bepötyögtem a navigációs rendszerbe, így abba az irányba indultam el. A forgalom ijesztően lassan haladt, és amint egy-egy piros lámpánál vesztegeltem, kezdtem egyre idegesebbnek lenni. Aztán, amint leparkoltam a gangnami főkapitányság előtt, a mellettem ücsörgő lány is egyre feszültebbnek tűnt.
–        Jól nézek ki? – simított végig a fehér blézerén. Ezúttal amúgy is kimondottan elegánsra vette, nagyon jól mutatott a fehér nadrágkosztümben, melyhez piros felsőt, és természetesen piros magas sarkút vett.
–        Csodásan festesz, és ha valaki ennek ellenkezőjét állítja, azt nyugodtan vágd orrba! – közöltem vele komolyan.
–        Kösz, Laney! – kacsintott rám, majd megölelt. – Hívj fel, ha van valami!
–        Mindenképpen – mosolyodtam el.
Amíg ByulYi kivette a cuccait a kocsiból, átírtam a számomra szükséges címet, és azt jelezte a gép, hogy egész ki kell hajtanom a külvárosba. Gondolhattam volna, hogy ezek nem fognak a nagyvárosban élni, inkább valami csendes zöldövezetbe költöznek ki. Intettem a lánynak, majd ismét a vezetésre koncentráltam, ami ebben az irtózatos forgalomban, nem volt túl egyszerű.

-

Rettegtem ettől a találkozástól... Mármint alig vártam, hogy öcsémet lássam, de sem anyámra, sem a rokonaira nem voltam kíváncsi. Amint lehajtottam a főútról, még legalább három kilométeren vezethettem a semmibe, amikor is a készülék a célállomást jelezte. Egy óriása fekete vaskapu választott el attól a meseszép házóriástól, mely narancsos téglákból épült, a kocsibejáró fehér kavicsos borítású, és olyan hatalmas volt az az épület, hogy nem is láttam a végét. Meglepően modernnek tűnt, maga a ház is, és biztos voltam abban, hogy van medence is a hátsó kertben. Meglepően sokba kerülhet már csak fent tartani is egy ekkora házat, vajon mivel foglalkozhatnak az itt élők, és én egyáltalán mit keresek itt.  Vettem egy mély levegőt, és beálltam a kapu elé, ami azonnal el kezdett kinyílni, amint észlelte a kocsim jelenlétét. Egészen közel parkoltam le az ajtóhoz, melyhez kikövezett utacska dukált, a magas sarkúm keltette zaj szinte visszhangot vert az előcsarnokban. Bekopogtam, és megdöbbenve észleltem, hoyg szinte a kezem is remeg, majd egy ismeretlen, alacsony idős nő nyitott nekem ajtót.
–        Kisasszony! – hajolt meg előttem, én csupán biccenteni voltam képes. – Már mindenki Önre vár. Elvihetem a csomagjait a vendégházba?
–        Öhm... – megszólalni sem voltam képes. Itt még házvezetőnő is van!? – Csak nyugodtan – mondtam végül, és a kezébe nyomtam a kulcsokat.

A hát előtere tágas volt, és lenyűgöző. Középen óriási bőrbútorok, még nagyobb plazmatévé a falon, mely erős kontrasztot adott a fehér falakkal, és a rengeteg üveg kiegészítővel, mint például az egyik sarokban lévő fehér zongorával. Felfelé éppen középen volt a lépcső, vaskorlátokkal, márványlépcső, mely két oldalra ágazott el, ami az emeletre vezetett. Ez kívülről nem látszott, de határozottan magyarázatot adott az épület nagyságára. A lépcsők alatt egy kis folyosót fedeztem fel, és kíváncsi lettem volna, hogy mi is van arra, de mielőtt elindulhattam volna felfedezni a helyet, anyám erőteljes hangja hallatszott fel a másik oldalról. Tehát arra felé lehetett a vendégház, ahová minket telepítettek. Reméltem, hogy az is van ilyen szép, mint ez a hatalmas épület.
–        YunSoo! – A koreai nevem hallatán, megint kivert a víz. – Éppen időben!
–        Bocs, de fenntartottak a reptéren – közöltem vele jeges hangon.
–        Ő lenne az? – lépett be egy másik nő is a beszélgetésbe. Kellemes hangja volt, nem olyan, mint anyámnak, de meglepően hasonlított rá. Ugyan idősebb volt, de ez egyáltalán nem látszott meg rajta. Fiatalos volt, és meglepően csinos. Anyám némán bólintott, és a számomra ismeretlen nő szívélyesen üdvözölni akart.
–        A nevem MinJae, és édesanyád nővére vagyok – mutatkozott be, és láttam rajta, hogy meg akar ölelni, ám ez engem meglepően feszélyezett. – Te vagy YunSoo, ha nem tévedek...
–        Csakhogy tisztázzuk a dolgokat – fogtam bele kissé tiszteletlenül. – Semmi kedvem itt lenni, úgyhogy felejtsük el a jó pofizást.
–        YunSoo! – torkollt le anyám szigorúan. – Viselkedj!
–        Nincs gond, MinSeo – mosolyodott el a nő. – Tudom, hogy szokatlan neked ez a hely, de remélem, hogy jól fogod érezni magad nálunk.
–        Ezt erősen kétlem!
–        Mindazon által – folytatta nem is törődve a megjegyzésemmel. Na, ebben határozottan hasonlított anyámra. – Szeretném, ha tartanád magad egy-két szabályhoz.
–        Ugye nem gondolta komolyan azt, hogy majd lemondok mindenről, csak mert itt vagyok a semmi földjén.
–        Nem vagy a semmi földjén, csak az édesanyád, illetve a testvéred védelme miatt, szeretném, ha nem hívnád fel magadra a figyelmet, ha nem keverednél bajba, és tisztelettudóan viselkednél, hiszen itt mások a szokások, mint ott ahonnan eljöttél.
–        És ha tehetném, vissza is mennék!
–        Ebben biztos vagyok! – mosolyodott el biztatóan. – Azt is szeretném, ha a megfelelő beilleszkedés érdekében egyetemre mennél.
–        És, ha azt mondom, hogy nem akarok? – kérdeztem vissza, de úgy tűnt, hogy MinJae fel volt erre készülve.
–        Választhatnál valami igazán különleges szakmát is, kipróbálhatnál új dolgokat is...
–        Már megvan, hogy mit fogok tanulni – közöltem vele megvonva a vállamat. – Járműfejlesztési mérnöknek fogok tanulni, karöltve ByulYival – jelentettem be diadalittasan.
–        Ha ezt szeretnéd – egyezett bele, miközben láttam, hogy anyám harcol önmagával, hiszen ő határozottan az autózás ellen volt, szerinte valami jogi pályán kellene továbbtanulnom. Micsoda egy röhejes gondolat, főleg, hogy én vagyok az első, aki azon töri a fejét, miképpen szegheti meg a szabályokat. – Biztosítunk számodra sofőrt is, hogy be tudj járni órákra...
–        Van autóm, és van érvényes jogsim is, erre semmi szükség – szakítottam félbe udvariatlanul. – Egyébként is jobban örülnék annak, ha beköltözhetnék a kollégiumba.

–        Ennek sincs semmi akadálya, csak az a lényeg, hogy ne kelts túl nagy feltűnést magad körül, és az, aki eddig voltál, azok az emberek, akiket eddig ismertél, már a múlté – váltott nagyon komoly hangnemre. – Szeretném, ha ezt észben tartanád.
–        Hát ez csúcs! – sóhajtottam lemondóan.
Éppen melodrámába, vagy inkább vitába akartam kezdeni, amikor is egy magas, és meglepően helyes férfi, vagyis inkább fiú jelent meg az emeleten, lefelé galoppozva a lépcsőn. Olyan volt, mintha valami címlapról szökött volna, és egy biztos még nálam is szebb volt, pasi létére.
–        Elmentem, Omma! – nyomott egy puszit MinSeo arcára. – Ez meg kicsoda? – nézett végig rajtam.
–        Bemutatom neked, YunSoo-t! A húgom egyetlen lánygyermekét.
–        A kis srác... – utalt az öcsémre. – Nővére?
–        Na, álljon meg a menet! – szóltam közbe, mielőtt olyan felesleges lettem volna a beszélgetésben.
–        Ezek szerint ő... – mutattam a magas srácra. – Az unokatestvérem.
–        Úgy tűnik! – bólogatott a nő.
–        Kim SeokJin! – mutatkozott be a fiú. – Majd még beszélünk, úgyis itt fogsz lakni!
–        Azt el is felejtheted! – vágtam rá.
–        A kollégiumba szeretne költözni!
–        Ó, értem. A srácok imádni fogják – vigyorodott el a fiú, én meg legszívesebben orrba vágtam volna. Engem nem érdekelnek a srácok... Na, jó talán egy igen... Főleg, ha ebben a városban van Min YoonGi, de erről jobbnak láttam nem beszélni. – Na, elmentem!
–        Vigyázz magadra, Kicsim! – búcsúzkodott MinSeo, ám én megrökönyödve néztem a fiú után, amint nagy lendülettel kibillen az ajtón.


/YoonGi/

A hátam közepére nem kívántam NaYeon társaságát, az a nő teljesen tönkre tett, csupán a srácok voltak képesek kirángatni abból a gödörből, ahová miatta a kerültem. És most beköltözött a koleszbe? Pont oda, ahová én? Mi ez, ha nem a sors fintora... Rettegtem attól, hogy olyan köveket is megmozgat, hogy újra behálózzon, amik ellen nem tudok majd védekezni. Tudja, hogy akármilyen ostobaságot kövessen el a testvérem, akkor is ki fogok tartani mellette. Szinte bevágtam az ajtót, és igyekeztem lehiggadni, miközben az agyam azon járt, hogy mégis miféle őrült játszmára gondolhatott az a némber. Bármelyik másik faszt megkaphatja, ha az enyémre pályázik, akkor azt úgy sem kaphatja meg. Legszívesebben fognám magam, és lelépnék, visszamennék Amerikába, hátha van némi esélyem arra, hogy újra láthassam Laney-t. Ő az egyetlen, aki képes volt némi pozitívumot kiváltani belőlem, mármint, ami a női nemet illeti. Hatalmas sóhaj hagyta el az ajkaimat, majd letérdeltem öcsém mellé, és az arcát pofozgatva igyekeztem őt felébreszteni. Veszélyes játékot űz, hiszen az idiótája a saját életét kockáztatja, pár perc eufóriáért, aminek semmi értelne, de még túl fiatal ahhoz, hogy ezt megértse. Talán a saját bőrén kellene megtapasztalna, hogy mivel is jár ez az őrültség.
–        Hú, ez király volt! – ült fel olyan sebességgel, minta előtte semmi sem történt volna vele.
–        YoonHo, az isten szerelmére, nem akarsz ezzel leállni? – faggattam, de azért felsegítettem.
–        Hihetetlen ez a cucc! – lépett át a kérésemen. – Te nem akarod kipróbálni, olyanokat láthatsz...
–        Újra olyanokat fogsz látni, hogy csak, na... mert fejbe verlek! – fenyegettem meg, de önfeledt röhögésbe tört ki. Átkozott utóhatás... – Nézd meg, mit műveltél! – mutattam körbe a rendetlenséget.
–        Bocsi, de épp egy sárkánnyal küzdöttem – nézett rám ártatlan szemmel.
–        Kitől szerezted ezt az izét? – faggattam, abban a reményben, hogy legalább válaszolni fog rá.
–        Nem tudom, valami csaj adta – vonta meg a vállát. –  De mondom neki, hogy szerezzen még...
–        Ha azt a csajt NaYeonnak hívják, akkor ne bízz benne! – figyelmeztettem...
–        Nem, azt hiszem, nem ez volt a neve... A csoporttársam az... És NaYeonnak nem hívják egyik csajt sem az osztályomban... De a te exed éppen NaYeon... – Összefüggéstelenül beszélt, és abban sem voltam biztos, hogy igazat mond... Vagyis az utolsó kijelentéssel nem tudtam vitatkozni.
–        Az a nő itt van, ebben a koleszben, és ahol ő felbukkan, ott kitör a káosz – tájékoztattam a hibbant testvéremet.
–        Az elmédben is káosz volt, amikor beleestél – kacarászott a kétségbe esett arckifejezésemen YoonHo.
–        Fejezd ezt be! – léptem hozzá közelebb, mire megadóan feltette a kezeit.
–        Jól van, visszavontam!
–        Állj le ezekkel a nyomorult cuccokkal, különben visszaküldelek az elvonóra – fenyegetőztem újra.
–        Ott annyira unalmas... Nincs semmi izgi, csak a szabályok és elvárások – panaszkodott. – Nem akarok visszamenni!
–        Akkor nőj fel, és kezdj magaddal valamit.
–        Mert nem azt tettem? – vonta fel a szemöldökét. – Tudnád, mekkora pörgés volt!
–        Kösz, de van elég problémám, rajtad kívül is – közöltem vele hidegen. – Tegyél itt rendet, mire visszajövök! – utasítottam.
–        Te csak ne dirigálj itt nekem! – kiáltott utánam indulatosan, de akkorra már az ajtón túl jártam.

-

Nem tudtam arra koncentrálni, amit a srácok mondanak. Pontosabban azon pörögtek, hogy HoSeoknak be kell mennie a rendőrkapitányságra, hogy kifizethessen egy szép összeget, amiért tilosban parkolt. Most mondhatnánk, hogy megesik az ilyen, de hát a szabály az szabály, ez még sem tűnt olyan problémáénak, mint öcsém igen aktív kábítószer használta. Ha egyszer lebukik, és kiderül, hogy én is tudok róla, szép hosszú időt tölthetek majd a rácsok mögött. Jin sem volt a megbeszélt helyen, de ő csak azért késik általában, mert a sofőrje igen komótosan szokott vezetni. Kifelé bámultam az ablakon, amikor egy ismerős autó parkolt le a kávézó elé, jelezve, hogy a legidősebb is megérkezett.
–        Késtél! – jegyezte meg NamJoon szemrehányóan.
–        Bocsánat, de feltartottak – jegyezte meg Jin.
–        Legalább jól nézett ki az, aki feltartott? – faggatózott HoSeok.
–        Jól, azt hiszem. Nekem túl vagány, de YoonGinak éppen az esete lenne – hangzott a válasz. – Igen csak szókimondó, és nem fél veszélybe sodorni magát.
–        Engem ugyan hidegen hagynak a csajok egy darabig – vágtam közbe mielőtt beajánlanának nekem egy vadidegen csajt.
–        Ezt megértem – vette át a szót Nam. – Jól láttam, hogy mintha NaYeon éppen abban az épületben bukkant fel, ahol laksz?
–        Sajnos – bólintottam.
–        Mit akar már megint? – vonta fel a szemöldökét a legidősebb.
–        Engem – mondtam egyszerűen, hiszen ez így is volt. – De elküldtem a fenébe!
–        Visszatérve erre a csajra... – faggatózott HoSeok. – Kicsoda és hogy került hozzád?
–        A most előkerült unokatestvérem – felelte Jin, amire mindannyian elképedve néztünk a fiúra. – Az anyám nővére és annak két kölke, áttelepült hozzánk, egyelőre ismeretlen okokból. De mivel rokon, tudjátok a szabályt...

Amióta barátok vagyon a srácokkal, felállítottuk azt a szabályt, hogy a nőnemű rokonaink egymás számára tabu, ami annyit tesz, hogy határozottan nem lehet velük összejönni. Ez vonatkozik NamJoon húgára, HoSeok nővérére, és mostantól Jin unokatestvérére is. Bár az nem közvetlen rokonság, de ha valami messzi rokon lenne, akkor nem lenne baj, de az unokatestvérség még éppen ebbe a szabályba esik. Mondjuk az, hogy vagány, illetve van egy öccse, meg csak az anyával települt át, szöget ütött a fejembe.
–        Honnan jöttek? – kérdeztem Jintől.
–        Egyelőre nem tudom, de mivel a lány kollégista akar lenni, és mérnöknek tanul, nagy valószínűséggel abban az épületben lesz, ahol te – magyarázta a fiú.
–        Mérnöknek? – döbbent le HoSeok. – Egy lány?
–        Az egy dolog, – nevette el magát Jin – de melyik lánynak jut eszébe járműfejlesztési mérnöknek tanulni?
–        Egy olyannak, akinek lételeme a sebesség – közöltem velük higgadtan, miközben mindhármuk tekintete rám szegeződött, és a lelkem mélyen egyre biztosabb voltam abban, hogy újra összehoz a sors Laney-vel, kár, hogy mostantól tabu lesz számomra, ha csak ki nem játszom a kiskapukat...