21. fejezet - Lövésnyom a kulcscsont alatt

/ Laney/


Szerettem volna beszélni YoonGival, és az, hogy itt voltunk egy teljesen semleges környezetben, mindkettőnknek egyszerűbb lett volna a helyzete, hiszen egyikünket sem figyelte volna senki. Ugyan tény és való, hogy ByulYi apja egy seggfej, és a lány helyében én is hasonlóan szép dolgokat vágtam volna a fejéhez, ha az én apám lenne. Kár, hogy az én apámmal már nem beszélhetek soha többet. Néha elgondolkodom azon, hogy milyen lenne, ha még mellettem lenne, vajon a széltől is óvna, és nem hagyná, hogy ilyen idióta módon éljem az életemet, vagy egyáltalán mennyire lenne büszke rám, a versenyeimet illetően. Ezt már sajnos nem fogom megtudni soha... Anyámmal inkább nem beszéltem, nem érdekelt a hegyi beszéde, és azóta sem vágytam vissza abba az úri környezetbe, egyszerűen nem vagyok odavaló. Csak abban bizakodtam, hogy öcsémnek jól megy a sorsa, és úgy bánnak vele, ahogyan azt megérdemli. Legalább felhőtlen gyerekkora lehet, amilyen nekem volt, egészen apám haláláig. Utána mentem a süllyesztőbe. Bár őszintén megvallva, hiányzott a kis srác, a rengeteg kérdésével, és ha más miatt nem is, miatta csak haza látogatom, vasárnap.

Ám sajnálatos módon nem találtam meg YoonGit, így veszélyesebb terepen kell beszélgetésre kapnom, és hiába laktam vele szemben, ez mit sem könnyített a helyzetünkön. Még mindig nem értem, hogy miért nem lehetek vele, ha egyszerűen ismerjük egymást, sőt még alaposabban ismerni akarom. Még mindig ott a lehetősége annak, hogy mindent bevallunk Jinnek, és akkor hátha, de amilyen álomvilágban és az a srác, nem sok esélyt láttam a sikerre. Arról meg nem is beszélve, hogy csak akkor engedne mindent, ha átveszem az örökségemet, csak éppenséggel a fenének sem kell ekkora hatalom és pénz, azzal csak a baj van, és nem lehetnék szabad. Bocs, de erre semmi szükségem...

Először a kocsimhoz kellett jutnom, ami éppen azon étterem közelében állt, ahonnan rendőri kíséret vitt el minket. Őrület, hogy az ember már meg sem védheti magát, mert akkor ő kerül bajba, micsoda egy idióta rendszer. Tehát taxiznom kellett a kocsimért, és kis híján már éjfél volt, mire visszaértem a kollégiumba. Áldottam az eszem, amiért nem közvetlen az étterem előtt álltam meg, mert a lekerítés miatt nem juthattam volna hozzá. Tehát bepattantam és olyan sebesen igyekeztem a célom felé, mintha az életem múlna rajta.

-

A folyosókon gyér volt a fény, és amikor a megfelelő emeletre értem, halk beszélgetés hangja hallatszott. Az egyik hangban éppen YoonGit véltem felfedezni, a másik meg egy női hang volt, fojtott hangon beszélt, semmit sem értettem abból, hogy mit magyarázhat a fiúnak. Óvatosan lépkedtem, mert valljuk be, nagyon kíváncsi voltam, hogy kivel is állok szemben, de amint szembesültem vele, a szívem kihagyott egy ütemet, és egyszerűen nem tudtam észhez térni.

A lány nem más volt, mint NaYeon, és hatalmas élvezettel falta YoonGi ajkait, amire annyira vágyakoztam, de ezek után még jobban levegőnek fogom nézni. Vetem egy mély levegőt, mintha nem is érdekelne a közjáték, de a lány rám emelte a pillantását. YoonGi egy pillanat múlva már azon volt, hogy távol tartsa magától a lányt, ami annak volt köszönhető, hogy megjelentem. De nem kellett a színjáték... Ezért aztán kár volt megmentem az életét, nem is érdemelte meg, én pedig gazdagabb lettem egy sérüléssel, ám a szívem sérülései sokkal jobban fájtak. Annyira szerettem volna vele lenni, de ezek szerint ő nem engem választott, hanem ezt a nőt, én pedig jobban teszem, ha lemondok róla végérvényesen. Csupán félszemmel lestem a fiúra, úgy tűnt, mintha bántaná a dolog, és mintha szólásra nyitotta volna a száját, de úgy léptem be az ajtón, mintha misem történt volna. Számomra egy fejezet itt és most lezáródott az életemben.


Hiába vettem egy józanító hideg zuhanyt, a fejemben akkor is az a fránya jelenet járt, szükségem volt egy kis kikapcsolódásra, egy kis száguldásra, így nem törődve azzal, hogy lassan egy óra van, magamra vettem a sportöltözetem, és a sisakkal a kezemben igyekeztem lelépni. Örültem annak, hogy kevesen vannak az utcákon, kimaxoltam a sebességkorlátot, de ez még mindig nem volt elég ahhoz, hogy jobban érezzem magam.
Meg sem lepődtem azon, hogy zárt ajtók fogadnak, a hatalmas vaskapu legalább száz méterre volt a bokszutcától, oda lehetett lehajtani először, és onnan lehetett a pályára menni. Jól ki volt találva a rendszer, és a legelején a biztonsági őrt kellett meggyőznöm. Bekopogtam az üvegablakon, és ezzel sikerült felébresztenem a férfit, aki a lábát az asztalra téve szundikált. Igazán megbízható munkaerő...

– Elnézést! – szólítottam meg, mire felriadt, és kis híján leszédült a székről. – Beengedne egy kicsit, kérem! – vettem elő az illedelmes arcomat.

– Nincs egy kicsit késő a száguldozáshoz? – nézett rám gyanúsan.

– Ahhoz sosincs késő – vigyorogtam.

– A pálya elég veszélyes éjszakánként, és nem vállalok felelősséget azért, ha esetleg feldobod a talpad! – fenyegetőzött, de valahogy megértettem az aggodalmát. Hiszen be sem engedhetne...

– Tudok magamra vigyázni! – győzködtem.

– Nem bánom – vonta meg a vállát, majd megnyomott bár gombot, és az ajtó nagy hanggal kinyílt. – Egy órát tudok adni, maximum.

– Az tökéletesen elég lesz – hálálkodtam. – Köszönöm. – Megindultam volna, de még volt valami közlendője, amivel meglepett.

– Azért ne lepődj meg, nem te vagy az egyetlen, aki nem tud aludni.

– Van valaki más is a pályán? – vontam fel a szemöldököm, mert nem hallottam az autó hangját.

– Nem a pályán, a bokszutcában, barkácsol.

– Oda nem szeretnék bemenni, csak megyek pár kört, és más itt sem vagyok.

– Okos ötlet – vigyorodott el a férfi, majd intett nekem.

Beszálltam a kocsimba, és azon agyaltam, hogy vajon ki lehet itt még, éjnek évadján, ám amint elhajtottam a bokszutca előtt, egy pillanatra mintha YongGuk sziluettjét pillantottam volna meg. Annyira nem érdeket, mint pasi... Eddig a pillanatig, amikor amúgy is a romokban hevertek az érzéseim. De vajon, hogyan bírnék bemenni egyáltalán az óráira, ha valami lenne köztünk? Szerintem sehogy, egyszerűen nem bírnék ránézni sem, mindig eszembe jutna, hogy mit tettem...

De ennek ellenére is nagyon kíváncsi voltam arra, hogy mi a fenét keres itt, így leparkoltam a kivilágított helyiség közelében. Óvatosan belestem a vaskos függöny mögé, és valóban ott volt teljes nagyságában, és azzal szuper szexi kócos hajjal. Csupán egy póló volt rajta, meg farmer, és a motorolaj, illetve a benzinszag arra következtetett, hgy valóban barkácsol, még pedig motorokat, pont mint ByulYi. A nagybátyjánál nagy szeretettel szedte szét, majd rakta össze a motorokat, én pedig mindig ki voltam azon akadva, hogy ennyire precízen megcsinálja minden egyes alkalommal. Ám ezúttal YongGuk szakértelmén döbbentem meg, és amint találkozott a tekintetünk, a szívem kis híján egy vonat sebességére kapcsolt. Ha nem a tanárom lenne, már rég alatta kötöttem volna ki, egy felpaprikázott pillanatomban, amikor nem tudok épp ésszel gondolkodni.

– Micsoda kellemes meglepetés! – mosolyodott el, mire enyhén szólva megszédültem, csupán a lehengerlő mosolyától. – Mit keresel itt, YunSoo?

– Nem tudtam aludni – vontam meg a vállam. – Szükségem volt egy kis kikapcsolódásra

.

– Minden rendben? – nézett aggodalmasan, de ennek ellenére annyira azért nem bíztam benne, hogy kifecsegjem a YoonGival kapcsolatos érzéseimet. – Elég szarul nézel ki. Verekedtél valakivel? – utalt a halovány kékes foltokra a szemem mellett.

– Nem – vágtam rá azonnal. – Volt egy kellemetlen találkozásom az egyik bokszzsákkal.

– Egészen biztos vagy benne? – A pillantása egésze a vesémig hatolt, ám amikor levette a kesztyűt, és megtörölte a kezét, közelebb jött, parfümjének karakteres illatától, egyszerűen szédelegtem, s olyanná váltam, mint egy szerelmes tini.

– Igen – bólintottam. Azon voltam, hogy távolságot tartsak, mert határozottan nem lett volna jó, ha elvesztem az önkontrollt, és vagy kifecsegek dolgokat, vagy pedig rá mászok.

És abban a szent pillanatban megelőzött ezzel a gondolattal, amikor finoman meg nem fogta az arcomat két oldalról, és magához vonva, lágyan megcsókolt. SZ önuralomnak, abban a pillanatban vége is volt, és nem érdekelt semmi és senki, csupán a pillanatnyi gyönyör. Éreztem, ahogyan igyekszik kiszabadítani abból a ruhából, de az nem olyan egyszerű dolog, de ennek ellenére elég ügyesen csinálta, mert amint megéreztem a tenyerének forró érintését a meztelen derekamon, ahogyan óvatosan felfelé kalandozik a gerincem vonalán, halkan fel sóhajtottam. Újabb csókot kaptam tőle, de ezúttal kissé hevesebbet, amit nem voltam rest viszonozni. Azon voltam, hogy megszabadítsam a pólójától, ám mint ez sikerült, le is fagytam.

Szexin kidolgozott teste volt, izmos, és tényleg lehengerlő, de amint tekintetem arra a hegre siklott, ami a kulcscsontja alatt helyezkedett el, meglehetősen gyanús lett számomra. Bár a seb teljesen begyógyult, rózsaszínes körvonala volt, és erősen lőtt sebnek tűnt. Az emlékeimben azonnal az az este ugrott be, amikor anyámat meg akarták ölni, és én mentettem meg, még pedig azzal, hogy lelőttem a csávót, mégpedig kulcscsont alatt, pont mint YongGuknál. De a hangja nem volt ismerős, bár azt meglehet oldani, van olyan fejlett a technológia. Arról meg nem is beszélve, hogy neki mi a köze lehetne az én életemhez, hacsak az, amit a suliban terjesztenek róla, egészen véletlenül igaz. Mi van ha éppen őt bérelték fel, hogy intézzen el minket, én pedig itt enyelgek éppen a lehetséges gyilkosommal, de nem tűnt veszélyesnek, hiszen edzeni is vitt, bár látványosan kímélte azt a karját... Persze... Hiszen az még elég friss sérülés volt, mostanra begyógyult, csak a heg maradt meg. Egy ilyen sérülés általában nyolc-tíz hét alatt meggyógyul, és az idő tökéletesen egybe esik...

A szívem szinte ki akart esni a helyéről, és tudtam, hogy nem maradhatok itt, hiszen semeddig nem tartana neki kinyírnia, és simán foghatja arra, hogy baleset volt, ki sem derülne soha.

– Mennem kell! – jelentettem be azonnal, és nem voltam rest magamhoz  v

enni a sisakomat, hogy minél gyorsabban leléphessek.

– Még bele sem lendültem – vonta fel a szemöldökét némiképp sértődötten. – Nem hiszem, hogy megbánnád...

– Az egyáltalán nem biztos – vágtam rá. – Ne haragudj, de megyek!


További szavak nélkül, félig levetkőzve ugyan, de elmentem. Beszélnem kellett ByulYival, és egyre jobban úgy éreztem, hogy hatalmas nagy pácban vagyok...


/ YoonGi/


Laney-t elkapni meglehetősen nehéznek bizonyult, hiszen én HoSeokkal ellentétben nem vagyok jártas a rendőrségen. Egyszerűen szerettem volna magamhoz vonni, és megköszönni neki, hogy megmentette az életemet. Ennél nagyobb bizonyítékra nem is volt szükségem, hogy tudjam, nem vagyok közömbös számára, és épp annyira kedvel engem, int én őt. De fogalmam sem volt arról merre lehet, és bár igazságtalannak tartottam, hogy mindenkit megvédenek ByulYival együtt, mégis ők kerültek ki a legszarabbul ebből a helyzetből. Nem csodálom, hogy az a lány ennyire utálja az apját, ha nekem lenne ilyen apám, én is így állnék hozzá. Bár az én szüleim nagyon rendesek annak ellenére is, hogy nem élnek olyan csodásan, mint Jinék, de talán ez nem is baj, A sok pénz inkább hátrány, mintsem előny.

Mivel hosszasan várakoztam a rendőrség előtt a hidegben, úgy döntöttem, hogy inkább a kollégium falain belül várom meg a lányt, még akkor is, ha az sokkal több veszélyt rejt magában, egyszerűbben le tudunk bukni, de annyira bele voltam már abba fáradva, hogy NaYeon és Jin hülyeségeit hallgassam, hogy talán jobban tenném, ha nem foglalkoznék velük, ha önző módon, csak arra koncentrálnék, ami jó nekem.

Amint egy taxival hazavitettem magam, hiszem még Hoseok úri kocsiját sem láttam, nyilvánvalóan lelépett, rólam pedig mindenki megfeledkezett. Ám nem is baj, annak lököttnek is jót tett, hogy végre valami komoly csaj van mellette, és ByulYi már nem egyszer bebizonyította, hogy milyen kemény fából faragták.

Nem került sokba a taxi, még akkor sem, ha péntekenként a bulizó fiatalokat rendszeresen lenyúlják, ezek szerint én tisztességes személynek bizonyultam, vagy csak egyszerűen szerencsés voltam.
Sebesen szedtem a lábam, felfelé a lépcsőn, kettesével, így kissé lihegve értem fel a kívánt emeletre. Aztán bekopogtam a szemben lévő ajtón, de senki sem nyitott ajtót. Hangosabban próbálkoztam, de bedörömbölni azért nem akartam. A fülemet az ajtóra támasztottam, hátha meghallok valakit odabent, de teljes csend honolt odabent. Némi csalódottságot éreztem, ám amikor lépések zaja csapta meg a fülem, fellelkesültem. Ez a lelkesedés fél percig tartott mert a magas sarkú hangja nem Laney-re vallott, hanem arra a csajra, akire egyáltalán nem voltam kíváncsi, még pedig NaYeonra.

– Csalódottnak tűnsz – jegyezte meg ezer wattos vigyort villantva rám.

– Na, már csak te hiányoztál! – forgattam a szemem, majd lemondóan sóhajtottam.

– Ezt örömmel hallom! – lépett hozzám közelebb, de nem tudta letörölni a vigyort a képéről.

– Hagyj végre békén! – utasítottam szigorúan, és azon voltam, hogy menedéket keressek a lakásom ajtaján túl, de amint elővillantottam a kulcsaimat, sebes tempóban kapott a csuklóm után, megszerezve a kulcsokat.

– Beszédem van veled! – közölte váratlanul, majd a kabátja zsebébe rejtette a kulcsaimat.

– Két perced van, aztán tűnj el végre, lehetőleg örökre.

– Nagyon morcos vagy – gúnyolódott rajtam, végigsimítva az arcomon.

– Mit akarsz még tőlem? Nem szenvedek eléggé még szerinted?

– Leszel ennél lejjebb is! – váltott hangnemet, amit megdöbbentem egy cseppet.

– Az öcsém, hazament, vele nem tudsz zsarolni, tehát akár fel is hagyhatnál az ostoba játékoddal.

– Öcséd nem jelent semmit ebben a játékban, te szerencsétlen. Annyira jó nézni, ahogyan epekedsz azért a lány után, de addig amíg a bátyám ilyen szépen le tudja foglalni, addig te labdába sem rúghatsz – fejtette ki, majd abban a pillanatban összeállt a kép. Az lehetetlen, YongGuk nem lehet a bátyja, hiszen nem is hasonlít rá...

– Most a hasonlóságot keresed? – nevetett fel, szinte belelátott a gondolataimba. – Nincs és ne is keresd, csupán egy haszontalan apánk van, semmi több.

Sosem ismerhettem meg az apját, mert azt mondta, hogy nem tartják a kapcsolatot, így már minden világossá vált számomra, és hiába igyekeztem Laney-t távol tartani attól a fazontól, csak azért sem hallgatott rám. Persze, hiszen összebeszéltek, és szánt szándékkal elválasztották tőlem. NaYeon bosszút akart állni rajtam, amiért kihajítottam, pedig ő volt a hűtlen, és a szemét velem, mégis mit várt, hogy majd visszafogadom, mintha mi sem történt volna?! Elég volt egyszer szenvednem miatta, és ha tehetem nem fogok még egyszer, annak ellenére, hogy most nagyobb csődtömeg vagyok, mint amikor kiderült, hogy miféle lánnyal járok is együtt, arról nem is beszélve, hogy mennyire szerelmes voltam egy ilyen hálátlan dögbe. Olyan dühösnek éreztem magam, mint még soha, és egyre égetőbbé vált, hogy beszéljek Laney-vel tudnia kell arról, hogy mivel is állunk szemben, mert ebben mindketten ki fogunk készülni, főleg, ha ő nem is tudja, hogy milyen veszély is leselkedhet rá. De mégis mi céljuk van ezzel, hiszen én nem vagyok gazdag, és csupán Jin jó szíve miatt tanulhatok, ám Laney Jin unokatestvére, talán örökös is lehet, de erről nem kellene NaYeonnak tudnia. S ha arra megy ki a játék, hogy Laney YongGuk karjaiban kössön ki, azzal NaYeon is jól jár.

A dolog több sebből vérzik, hiszen Laney-t nem egyszer megpróbálták kiiktatni, megjegyzem kis sikerrel, mert többször is megvédte magát, de mi van, ha ehhez éppen ennek a két szívtelennek van köze, ha ők tudnak valamit, amit mi nem, de akkor Jin miért díjazta, hogy NaYeon újra megjelent az életemben? Hacsak... Hacsak nincs nyakig benne a dologban az én drága barátom, hiszen ő az egyik, aki tiltott Laneytől, vagy éppen őt tőlem... Talán őt kéne megkérdezni...

– Figyelsz te rám egyáltalán? – NaYeon sértődött hangja zökkentett ki az eszmefuttatásomból.

– Nem, miért kéne? – vágtam vissza flegmán.

– Köthetünk egyezséget – ajánlotta fel a lány, de gyanúsan méregettem.

– Mit akarsz?

– Tudom, hogy azt akarod, hogy tűnjek el az életedből... De erre még várnod kell, viszont egy darabig békén hagylak...

– Vagy örökre eltűnsz, vagy nincs alku.

– Akkor nem kapod vissza a kulcsaidat sem. Remélem van tartalékkulcsod.

Majdnem rávágtam, hogy van, de odaadtam öcsémnek, ha meggondolná magát esetleg, akkor bármikor vissza tudjon jönni. Szerettem volna bent lenni, és kitombolni magam, de ahhoz alkudoznom kellett az ördöggel, és ez egyáltalán nem tetszett.

– Bökd ki, hogy mit akarsz, majd húzz el! – közöltem vele végül.

– Csókolj meg úgy, mintha még mindig szeretnél! – mondta ki a gonosz terveit, én pedig lefagytam.

– Felejtsd el!

– Akkor ma a folyosót alszol – kacarászott rajtam, de akkor nevetett a legjobban, amikor megpróbáltam kivenni a kezéből a kulcsokat. – Nem fogsz ennyibe belehalni!

Lemondóan sóhajtottam, és sokkal, de sokkal jobban örültem volna annak, ha éppen Laney kaphatom meg, de ha megszabadulhatok tőle és bemehetek a rejtekhelyemre, valahogy megért ennyit. Viszonylag hűvösen nyomtam az ajkaimat az övére, de ő akkor is elmélyítette a csókot, és mire sikerült volna megszabadulnom tőle, annyira belelendült, hogy nem bírtam levakarni magamtól. Az sem érdekelte, hogy valaki felbukkan, és a legnagyobb pofon az volt számomra, hogy éppen Laney jelent meg. Mintha ez a picsa tudta volna, hogy mikor jön, és még nagyobb szakadékot ásott kettőnk közé. Igyekeztem ellökni magamtól NaYeont, de addigra már késő volt, kérlelő pillantással néztem a lányra, de Laney szó nélkül távozott az ajtón túlra. A fenébe! 

– Remélem, most boldog vagy! – néztem kiakadva NaYeora, aki meglepően elégedettnek tűnt.

– Viszlát, pancser! – búcsúzott tőlem, majd a kezembe adta a kulcsokat, és egy puszit nyomott az arcomra, melytől a hideg is kirázott. – Viszlát, egy időre!

Mint aki jól végezte dolgát elbilleget, én pedig egyszerre voltam dühös, és csalódott, de többségében magamat utáltam ezért a helyzetért. Egyre nehezebb lesz elkapnom Laney-t, ám egyre inkább fontossá is vált, hogy beszéljek vele, hiszen mi van, ha valóban veszélyben van.

Fáradtan csuktam be magam után az ajtót, és meglepődve konstatáltam, hogy a telefonom féktelen csörgésbe kezd. Valaki hívott, és amikor anyám száma, és arcképe jelent meg rajta, megijedtem.

– Szia, Omma! – köszöntöttem. – Minden rendben?

– Ó, YoonGi! – A hangján hallottam, hogy rengeteget sírhatott, és nem kicsit hozta rám a frászt. – Az öcséd...

– Mi van, YoonHo-val? – kérdeztem rá azonnal, és féltem, hogy valami hülyeséget követett el.

– Az öcsédet baleset érte – itt már ismét sírt, és alig értettem belőle valamit. – Kómában van...

És ebben a pillanatban még a telefon is kiesett a kezemből...