18. fejezet - Zöldszemű szörnyek

/HoSeok/


Igyekeztem Byul után sietni, ám alig léptem ki az ajtón, amikor éppen az a személy hangja állított meg, akit a hátam közepére nem kívántam. Abban a pillanatban milliónyi gondolat futott át az agyamon, és a gondolataim nagy részében, kicsináltam volna ezt a bájgúnárt.

– Nem gondoltam volna, hogy itt találkozunk – jegyezte meg JongIn gúnyosan. – Bár azt sejtettem, hogy nem vagy egy törvény tisztelő személy.

Megtorpantam, és legszívesebben nem reagáltam volna a sértésére, de az egóm nem hagyta, hogy ezt a békát is lenyeljem.

– Csupán tövig benyaltad magad egy főnöknél... Pont úgy, mint eddig bármikor – vágtam vissza maró gúnnyal, kissé hajazva az ő hangsúlyát. Láttam rajta, hogy bántja a dolog, és lelkiekben felkészültem arra is, hogy meg kell védenem magam a fizikai támadása ellen.

–Ne érezd magad nyeregbe ennél a lánynál – célozgatott ByulYira, de éppen az a lány volt a legnagyobb gyenge pontom, és szüksége lenne némi lelki támogatásra, ezzel a szerencsétlennel vitázom a semmiről.

–Csak azért, mert jó pozícióban vagy, még ugyan az a jelentéktelen senki vagy, aki eddig voltál, és én veled ellentétben ismerem őt.

–Egyszer már elkövettél ellenem hasonló dolgot, és elvetted tőlem azt a lányt, akit szerettem.

–YooA? – kérdeztem felnevetve. – Az lány sosem volt még az esetem sem, csupán ő volt rám kattanva. Sőt a mai napig levakarhatatlan.

–Ezt veszem be. Ne feledd HoSeok, az a lány akkor is az enyém lesz, és aztán törölgetheted a könnyeidet – folytatta a gúnyolódást, mire közelebb hajoltam hozzá, hogy a további szavaimat nyomatékosítsam.

–Próbálkozz csak, és majd meglátod, hogy milyen fából faragtak valójában – közöltem vele szinte összeszorított fogakkal, majd olyan sebességgel fordítottam neki hátat, hogy kis híján beleszédültem.

Nem fogom hagyni, hogy ez a szemétláda elvegye tőlem az egyetlen olyan lányt, akiben ilyen sok potenciál van egy esetleges boldog jövőre. Ám mivel szem elől tévesztettem, a fene se tudta, hogy merre lehet, ebben a feldúlt lelkiállapotban. Azt tudtam, hogy a nagynénje nem egy egyszerű eset, és lehetett sejteni, hogy előbb vagy utóbb így végzi, de azért mégis csak egy rokon, ezért Byul így is, úgy is a lelkére veszi. A kapitányság előtt ácsorogtam, és próbáltam hívni, de nem vette fel, kicsöngött ugyan, de nem reagált. El nem tudtam képzelni sem, hogy merre indulja el, így valami belső megérzésre hivatkozva megindultam balra. Aztán nem messze csak megpillantottam a lányt, miközben szinte megsemmisülten álldogált az egyik nagyobb zebránál. A forgalom is meglepően nagy volt, és csak bizakodni tudtam abban, hogy nem akar kivetődni a kocsik elé, mert akkor fogalmam sincs, hogy mit fogok magammal kezdeni.

Ennyire azért nem szar a helyzet, hiszen én itt lennék neki... Felgyorsítottam a lépteimet, és mielőtt a sejtésem beigazolódhatott volna, elkaptam a csuklóját, pont úgy, ahogyan rettenetesen utálja, hogy magamhoz vonhassam. Bíztam abban, hogy attól talán megnyugszik, de ez abban a pillanatban össze is dőlt, amint a karjaimban erősen zokogni kezdett. Megnyugtatásként a hátát simogattam, ám a teste időnként megrázódott a sírástól. Nem tudtam, mit is mondhatnék, a minden rendben lesz, és hasonló klisék nem valószínű, hogy használnának. Így inkább némán szorítottam őt, és vártam, hogy megnyugodjon...

– Hazakísérlek! – ajánlottam fel, amint rám emelte könnyáztatta arcát.

– Inkább ne! – mondta a sírástól rekedtes hangon, kissé szipogva. – Nem maradhatnék inkább veled? 

– Felőlem hozzám is eljöhetsz – vontam meg a vállam, és bár nagyon szerettem volna, ha egyszer sor kerül arra, hogy nálam töltse az estét, így kora délutáni órákban, ebben a helyzetben, már nem volt annyira vonzó. De szerettem volna, ha megnyugszik, és valahogy a lelkem másik része, szerette volna vigasztalni őt.

Nem válaszolt, csak némán bólintott, így a kezét fogva cammogunk vissza az autóhoz, hogy minél hamarabb hazaérhessünk. Az út is csendesen telt, nem akartam arra sem rákérdezni, hogy mi bántja ennyire, amikor az a nő nagyon nem bánt vele rendesen, úgy voltam vele, hogy néma támasz leszek, aki nem kérdez, de ott van, ha kell. A nagy forgalom ellenére elég gyorsan visszatértünk, és megdöbbenéssel észlelte, hogy YooA ott ólálkodik a közelben. Örültem volna, ha nem vesz észre, de valahogy minden ellenem játszott. Az a pióca közelebb settenkedett, és miközben én ByulYit igyekeztem a szobámba kísérni, YooA az utunkat állta.

– Nem hiszem el, hogy már megint ezzel a... – nézett végig lekezelően a mellettem álló lányon.
– YooA, ne most kezd ezt! – szóltam rá szigorúan, ám a lány kissé gúnyosan felnevetett, aminek az lett a következménye, hogy Byul egy könnyed mozdulattal odébb lökte őt a vállánál fogva, és természetesen még YooA volt felháborodva.

–Hogy merészeled? – sivalkodott a lány. – Te kis...

De ByulYinak esze ágában sem volt vitába keveredni YooA-val, inkább figyelmen kívül hagyta, én pedig követtem őt, és hagytam, hogy a pióca főjön a saját levében. Tökéletes párost alkotnának JongInnal, mindketten kiállhatatlanok és gonoszak.

Alig vártam, hogy bezárhassam a szobám ajtaját, és végre ne zaklasson senki, nem csak Byulnak, de valahogy nekem is jól esett volna egy kis csend és pihenés. A lány ledobta magát a fotelbe, én pedig a kanapéra, s onnan kémleltem őt.
– És most? – faggatóztam pár perces hallgatás után. – Mi a terved?
– Nem tudom – vonta meg a vállát.
– Engem nem zavarsz, ha itt vagy, bár vennék egy zuhanyt, és aztán, ha gondolod, filmezhetünk, vagy... – gondolkodtam el egy pillanatra, fogalmam sem volt, hogy mihez lett volna kedve. – Vagy mihez lenne kedved?
– Semmihez – hangzott a kicsit sem szívderítő válasz. – Én csak... – Hatalmasat sóhajtott. – Nem akarok a terhedre lenni...
– Nem vagy! – léptem hozzá közelebb azonnal, majd lehajoltam, a szemébe tudjak nézni. Olyan egyedi arcvonásai voltak, egyszerre voltak markánsak, és mégis nőiesek, nemcsak a személyisége volt vonzó számomra, hanem külcsín is határozottan tetszett. – Addig maradsz itt, ameddig csak szeretnél!
– Tudsz adni valamilyen ruhát kölcsönbe? – pattant fel kis híján fellökve engem. Nem is értettem ezt a hirtelen jött hangulatváltozást. – Semmi kedvem haza menni.

– Hát megoldható – indultam meg a szekrényem irányába.

-

Végül igazán jól mutatott a cuccaimban, de még mindig nem volt eldöntve, hogy mihez kezdjünk. Nézhettünk volna filmet, sorozatot, vagy bármi mást, ám erre nem adott semmilyen támpontot. Ehelyett inkább kidőlt az ágyamban, én pedig teljes mértékben lefagytam. Nem lehetett volna ezt máskor, egy kicsivel kellemesebb pillanatban? Az élet nem kegyelmes hozzám... Egészen behúzódott a fal mellé, majd megpaskolta a szabad térfelet, jelezve, hogy díjazná, ha melléfeküdnék. Én is díjaztam volna, ha ez máskor történik meg, de csak engedtem neki. Abban a másodpercben, amint közelebb bújt hozzám, szorosan magamhoz öleltem, és egyre jobban azt éreztem, hogy igen is alakul valami kettőnk közt, és én egyre inkább belebolondultam ebbe a különc nőszemélybe.
– Köszönöm! – jegyezte meg halkan, és határozottan nem értettem, hogy mit köszön.
– Mégis mit? – értetlenkedtem.
– Hogy itt vagy mellettem.
– Ebben nincs semmi köszönni való – mondtam, majd nyomtam egy puszit a homlokára. – Minden rendben lesz.
– Bízom benne – sóhajtott némiképp lemondóan. – Talán nem kellene ennyire szívemre vennem ezt az egészet.
– Ne emészd magad, hiszen valljuk be, nem volt egy minta nagynéni, főleg úgy, hogy apád képes volt rábízni.
– Talán igazad van. Csak valamiért hibásnak érzem magam a halála miatt.
– Tudta, mit vállal. Te magad mondtad, hogy milyen életet élt. Tudnia kellett, hogy mivel jár ez az életvitel.
– De ha ott vagyok, akkor megakadályozhattam volna – ellenkezett.

– ByulYi! – szóltam rá szigorúan. – Nem akadályozhattad volna meg, ha nem most, akkor megteszi később. Nem élheted mások életét, csak a sajátod. Egy felnőtt helyett meg főként. Ne magad hibáztasd, kérlek!

Hosszas hallgatás következett, de egyáltalán nem bántam. Jól esett vele lenni, a történtek ellenére is.

/Laney/


Miután elbúcsúztam ByulYitól, fogalmam sem volt, hogy mégis mit kezdjek magammal. Az az edzés akármennyire jót tett volna, kicsit sem vonzott, legszívesebben a pohár fenekére néztem volna egy-két üveg tömény társaságában. Az kikapcsolta volna az agyam, és vele együtt az összes érzékemet. Miért kellett nekem ennyire Min Yoongi hatása alatt lennem?

Éppen indulni készültem, hogy a terveimet végigvigyem, amikor a tanárom hangja csapta meg a fülemet. Mivel igen mély hangja volt, nehéz lett volna nem észrevenni.
– Park! – szólított meg a családnevemen, ami épp úgy nem tetszett, mint az itt megkapott keresztnevem.
– Igen, tanár úr! – vágtam vissza, erősen megnyomva a titulusát.
– Mi ez a szánalmas teljesítmény? – Nem köntörfalazott, ami tetszett, nyíltan rákérdezett a tényekre.
– Magánügy – közöltem vele.
– Válassza el a munkát a magánéletétől – jegyezte meg epésen. – Ha továbbra is ennyire szar marad a teljesítménye, búcsút mondhat a tanulmányainak.
– Az egyik legjobb vagyok – védekeztem rögtön. – Rajtam kívül csak ByulYi a jobb, vezetésben meg legyőzhetetlen vagyok.
– Ha ekkora önbizalma van, akkor miért nem a tanórákon bizonyítja – vonta fel a szemöldökét, én pedig köpni-nyelni nem tudtam. – Ha szerelmi bánata van, akkor foglalja el magát valamivel, hogy felejthessen.
– Miből gondolja, hogy ez a bajom? – néztem rá értetlenkedve.
– A szenvedéséből látszik, de tudok magának elfoglaltságot adni.
– Mégis mit?

– Találkozzunk hat körül ezen a címen – nyomott a kezembe egy névjegykártyát. – És edzőfelszerelést hozzon!

Miután távozott, megnéztem a kártyát, ami egy bokszklubba invitált, bár mindenféle küzdősportot hirdetett mellé. Elképedve néztem a tanárom után, és egyszerűen nem tudtam hová tenni Bang YongGukot.

Amikor hazaértem, nem találtam otthon ByulYit, nyilvánvaló volt számomra, hogy kivel is lóghat, s talán egy kicsit irigykedtem is. Talán nem is fog ártani egy kis testmozgás...

A címre sem kocsival mentem el, meglepődtem volna a környéken, ha egy ilyen bomba jó kocsi parkolna az épület előtt, és nem akartam indokolatlanul felhívni a figyelmet. Mondjuk hülyének néztek a recepción, de aztán kaptam egy szekrénykulcsot. Sebesen átöltöztem, nem szégyelltem kipakolni a kockáimat sem, sőt meglepően csini voltam a rövidnadrágban, de az kicsit sem tapadt a fenekemre, inkább laza volt. Jobban hasonlítottam a bokszolókra, mint bárki más a teremben, de a magasságom miatt nem igazán vettek komolyan.

Odabent sok helyiség volt, és valamiért erős vonzalmat éreztem arra, hogy egy-kék méretesebb bokszzsákot megpüföljek. Csak volt a kérdés, hogy kinek a fejét képzeljem oda, YoonGiét, vagy annak az ostoba nőszemélynek, aki ilyen undorító módon belepofátlankodott az én életembe is, vagy esetleg Jinét, akinek a hülye szabályai miatt nem lehettem YoonGival, amikor valójában tisztára egy hullámhosszon lennénk. A fenébe az összessel...

Az egyik ilyen helyiségben találtam meg a tanáromat, és megdöbbentem, hogy ilyen szexi volt az ujjatlan felsőjében, s ahogyan a haja csapzottan tapadt a homlokára, sőt őrülten jól állt neki a mozgás miatti izzadás. Örültem volna neki, ha kevésbé jóképű és szexi, mert valójában fogalmam sem volt arról, hogy mennyi idős is lehet, mert egyszerűen kiszámíthatatlan volt. Bár úgy tűnt, mintha a bal karját egy kissé kímélte volna, de meglehet, hogy csak rosszul mozdult és meghúzta. Simán el tudtam képzelni...
– Azt hittem, hogy el sem jössz – jegyezte meg rám pillantva.
– Jössz? – kérdeztem vissza megdöbbenve. – Mi ez a tegeződés?
– Az iskola falain kívül nem várom el, hogy a diákjaim magázzanak, olyan öregnek érzem magam miatta – hangzott a válasza, majd ütött még kettőt a piros zsákba, és közelebb araszolt hozzám.
– Nekem meglehet, hogy ez nem fog menni – gondolkodtam el.
– Ugyan már, YunSoo! Lazíts! Nem kéne, hogy a tehetséged olyanok miatt legyen elpocsékolva, akik nem tudnak értékelni sem. – Azért a szavai szöget ütöttek a fejembe, és határozottan nem esett jól. Talán azért, mert részben igaza volt, vagy talán azért, mert úgy tűnt, mintha tudna rólam egy s mást.
– Ez relatív – vontam meg a vállam, hogy kivághassam magam. – Minek kellett idejönnöm?
– Hogy lazíts? – tárta szét a karjait. – Gyere! – ragadta meg a kezem. – Mutasd meg, mit tudsz!
Az elkövetkezendő fél órában inkább a zsákra koncentráltam, de rövidesen úgy éreztem, mintha felszabadultam volna. Ahogyan az izzadság végigfolyt a hátamon, és a hajam is csapzottabb volt a kelleténél, meglepően rondán nézhettem ki, ám valahogy ez sem érdekelt.
– Nem is rossz – jegyezte meg YongGuk elismerően, miután kifáradva magamhoz vettem egy üveg vizet.
– Van más lehetőség is a bokszzsák püfölésén kívül is?
– Püfölhetsz engem is – ajánlotta fel, mire felvontam szemöldököm.
– Úgy értem a bokszon kívül is...
– Természetesen. A szomszéd teremben például.
– Remek! – lelkendeztem, majd megtöröltem a homlokom, és felpattantam. – Irány a szomszédba!


/YoonGi/


Az elkövetkezendő két hét maga volt a pokol. Napról napra éltem, céltalan, s NaYeon mindig megragadta annak lehetőségét, hogy rajtam lógjon, hogy öcsémmel zsaroljon, még akkor is, ha YoonHo állítja a saját kis igazát. Mégis, hogyan hihetnék neki, ha már kis milliószor átvágott?

Gyakran kaptam magam azon, hogy csak sétálgatok az utcákon, még azzal sem foglalkozva, hogy egyre esősebbé vált az idő, mintha engem siratna. Október közepére a tanulmányi eredményeim épp úgy mentek a süllyesztőbe, ahogyan a saját lelki erőm, és az életkedvem. Hallottam hírét annak is, hogy ByulYi nagynénje meghalt, emiatt volt maga alatt egy ideig, de mivel HoSeok mellette volt, és tartotta benne a lelket, nem esett mély letargiába. A lelkem mélyén azért irigyeltem HoSeok-ot, hiszen őt semmi sem akadályozta meg abban, hogy azzal legyen, akit szeret. Bezzeg nekem éppen az a csaj a tiltólistás, aki végre megmozgatott bennem valamit.

Ám mégis nem úgy tűnt, mintha Laney sajnálta volna a történteket... Minden egyes nap lestem, hogy mikor lép ki az ajtón, és tele volt energiával, szinte ragyogott, mintha talált volna magának egy másik pasit. Hiszen nekünk úgy sincs igazán jövőnk... A fenébe ezzel az egésszel...

Tudnom kellett, hogy mégis kivel tölti az idejét, ki van ilyen hatással rá, így szégyen, nem szégyen, követtem. Sporttáskával a vállán igyekezett a célja felé, én pedig jó pár méterrel lemaradva követtem őt. Végül vagy húsz perces séta után az egyik belvárosi sportlétesítménybe tért be. Jómagam is bementem, bár edzeni nem nagyon akartam, ám az biztos, hogy a mozgás jót tesz az ember lelkének, talán nem is pasi van a dologban, csupán a sport tette ilyenné. Sejtettem, hogy valamiféle küzdősportot választ, hiszen bizonyította, hogy milyen otthonosan mozog benne, főleg, ha rossz arcú személyek hátsóját kell szétrúgni.

De amikor megláttam, hogy két puszival üdvözli, éppen azt a férfit, akitől óva intettem, a vér is megfagyott az ereimben. Úgy civódtak egymással, mintha valami lenne köztük, én pedig abban a pillanatban megsemmisültem, mert bolond voltam, hogy hagytam eddig fajulni a dolgokat. Ám bármit is mondatnék Laney-nek, tuti biztos, hogy nem hatná meg.

Amikor pedig egymás ellen küzdöttek a ringben, kicsit sem kímélték a másikat, és nekem úgy tűnt, hogy azért az a YongGuk nevű fazon is elég jól boldogul. De amikor hozzá ért a lányhoz, még ha csak a harc hevében is, mardosott a féltékenység, és annyira, de annyira szerettem volna berontani, és mondani neki, hogy vegye le a kezét a csajomról. De Laney Parker nem volt a csajom, és nagyon valószínű, hogy ezek után már nem is lesz...

-

Csalódottan és meglehetősen dühösen ballagtam haza, és egyre jobban azt éreztem, hogy teljes csődtömeg vagyok. Hiszen én magam voltam az, aki éppen annak a féleszűnek a karjaiba sodortam Laney-t, akit messzire el kellene kerülnie, ha csak be nem bizonyítom, hogy az a pasi egy sunyi alak. Vagy talán el kellene engednem Laney-t, megszabadulni Nayeon-tól, és új életet kezdeni. Ráhagyni a sulit, és visszamenni a szüleimhez, esetleg munkát vállalni valahol, minél messzebb ettől a rémálomtól, az talán megnyugvás lenne sajgó szívemnek.

A csalódottságomon az sem segített, hogy éppen NaYeon várakozott az ajtómban, és amikor megpillantotta a fancsali képemet, kapásból kinevetett.
– Na, mi van, te hősszerelmes? – borzolta össze a hajamat, de amint hozzámért, villámló tekintettel meredtem rá.
– Tűnj el az életemből! – ordítottam vele, teljesen kikelve önmagamból. – Te vagy mindennek az elrontója.
– Csak nem talált nálad jobb partit, az a nő? – gúnyolódott tovább. – Olyan jó látni, hogy szenvedsz.
– Nem kell aggódnod, fogsz még te is szenvedni – vágtam vissza hevesen, majd igyekeztem arrébb toloncolni a lányt, hogy legalább a lakásba bejuthassak.
– Ó, nálad nem jobban! – kacarászott jókedvűen, majd hallottam, hogy elsétál, én pedig megkönnyebbültem.
– A pokolba az egésszel! – borultam ki, majd olyan erővel csaptam az ajtóra, hogy az kis híján szétesett. Talán nem ártana kicseréltetni...