17. fejezet - Drámai helyzet

/YoonGi/


Szinte egész végig Laney-n pihentettem a tekintetem, persze igyekeztem nem túl feltűnően. Amikor kiderült, hogy az édesanyját ért atrocitás miatt jöttek el ide, kissé meglepődtem, ám az nem érintett váratlanul, hogy olyan megalázóan beszél róla, hiszen tudtam, hogy kicsit sem csípik egymást, hiszen a lány inkább az apját szerette jobban, vele tudott azonosulni a legkönnyebben. Ám amikor a társaság egy része igencsak megdöbbent az okokon, SeokJin arckifejezése éppenséggel ennek ellenkezőjét tükrözte, mintha nagyon is jól tudta volna, hogy miféle sors várt ott a lány családjára, az a hideg pillantása, amivel Laney-t illette pedig többet mondott, minden szónál. Tudott valamit, amit senki más nem, és abban is biztos voltam, hogy jobb lesz vele vigyázni, még akkor is, ha csak miatta tudtam egyetemre járni. A fene sem gondolta, hogy ennek ez lesz a vége... A kínos kérdéseket meglepően jól kezelték, ám az is feltűnt, hogy ByulYi nem szeret beszélni egyáltalán a családjáról, pedig ha egy igen nagy rendőri személy az apja, nem igazán lenne mit szégyellnie. Minden esetre mindkét lány tele volt titokkal, és alig vártam, hogy megtudjak dolgokat Laney-ről. Aztán, amint HoSeok elvonult a kiválasztottjával, amin nem is lepődtem meg, ismertem annyira a srácot, hogy tudjam, ki fogja faggatni a lány, s amint hét perc elteltével nem tértek vissza, be is bizonyult számomra ezen feltevés.

Aztán pár percig csend volt, csupán NamJoon és SeulGi fojtott hangú beszélgetése törte meg a tűz pattogását, és nagyon örültem annak, hogy a fiú adott még egy esélyt annak a lánynak. Mondjuk bosszantó, hogy a barátaim szerelmi élete egyre jobban alakul, az enyém pedig a béka feneke alatt van, hiszen akármennyire szeretnék Laney-vel lenni, annál nehezebben kivitelezhető, sőt egyre nehezebbé, szinte lehetetlenné vált, amikor NaYeon a semmiből felbukkant.

– Remélem, nem maradtam le semmi fontosról! – Ezzel a bejelentéssel trappolt mellém, és amint SeulGinak feltűnt a szöszke jelenléte, azonnal NamJoonhoz bújt annak érdekében, hogy a fiú majd megvédi őt.

– Téged meg ki hívott ide? – förmedtem rá, és fél szemmel Laney reakcióit lestem. Az igaz, hogy az arckifejezése semleges volt, de amikor ökölbe szorította a kezét, tudtam, hogy legbelül igen csak ideges. Hát még én magam milyen ideges voltam...

– Én! – jelentette be Jin, mire mindannyian elkerekedett szemmel néztük rá.

– De neki semmi keresni valója nincs itt! – háborgott SeulGi.

– De pont annyi, mint neked – vigyorodott el NaYeon. – Hiszen mégsem hagyhattam, hogy a párom egyedül legyen egy ilyen helyen. – Itt rám pillantott, majd olyan sebességgel csapott le az ajkaimra, hogy tiltakozni sem tudtam. Azért persze bevágtam egy fintort, mert semmi kedvem sem volt hozzá, de a többieket, főlen NamJoont nagyon meglepte ez a bejelentés.

– Hyung! Ugye ez valami vicc? Hiszen tudod, mennyire magad alatt voltál miatta – figyelmeztetett, de nem kellett, hiszen tudtam, hogy mit követett el és kérdés, hogy még mi mindenre képes.

– De már megváltoztam, és szeretnék végre komoly kapcsolatban lenni, az Oppámmal! – duruzsolta a fülembe, mire dühösen néztem rá. – Jin, mégis minek hívtad ide!

– Csak kíváncsi voltam, hogy igazat mond-e! – vonta meg a vállát a fiú. – De ezek szerint igen, és hát nagyon örülök annak, hogy adtál még egy esélyt neki, talán most tényleg megváltozott...

– Nézz már rá! – mérgelődött SeulGi. – Az ilyenek nem változnak...

– Nahát... – játszotta az elcsodálkozottat a szöszke lány. – Mekkora szája lett a kis senkinek! Ne felejtsd el, hogy honnan jöttél...

– De te sem! – szólalt meg csendesen Laney. – Ha tovább szövegelsz, kaphatsz még abból, amit legutóbb kaptál!

– És ez a nyomorult mit keres itt, még csak nem is tartozik a bandába! – hőbörgött NaYeon.

– Vigyázz a szádra! – intettem le, mert biztos voltam abban, hogy Laney valóban orrba vágja, ha erre szükség lesz.

– Levegőzöm egyet! – pattant fel Laney, majd elindult valahová messzire az erdőbe, én pedig egyszerűen nem bírtam ki, hogy ne menjek utána, még akkor is, ha ez mindenkinek mindent elárul.

Elég messzire kerültünk el a tűztől, egy magasabb sziklán találtam a lányra, amint a csillagos eget kémlelte.

– Nem akarsz lejönni onnan? – fogtam bele, de valahogy felkészültem a visszautasításra. Hallgatnom kellett volna HoSeokra, és már hamarabb elmondanom neki, hogy mire készüljön, de arra akkor sem gondoltam, hogy éppen Jin lesz az, aki idehozza azt a nőt, arról meg nem is beszélve, hogy honnan a fenében vannak ilyen jó viszonyban, hogy beszélnek. Persze az a legvalószínűbb, hogy NaYeon addig nyavalygott Jinnek, hogy jönni akar, hogy a csapathoz akar tartozni megint, hogy a fiú hosszas könyörgés után beadta a derekát. Ám ezzel most minden lehetséges esélyem elúszni látszott...

– Jó nekem ide fent – hangzott a válasz. – Amúgy sem vagyok kíváncsi rád!

– Meg tudom magyarázni!

– Ó, azt sejtettem! – vágott vissza. – Abban nagyon jó vagy!

– Mi lenne, ha valóban lejönnél ide, és meghallgatnál!

– A kifogásaid nem érdekelnek, mondhattad volna a legelején, hogy újrakezded az exeddel, és akkor nem reménykedem, nem öntöm ki neked a lelkemet, de leginkább nem reménykedem abban, hogy lesz valami köztünk, még akkor is, ha mindenki ellenünk van...

– Nem volt más lehetőségem – sóhajtottam lemondóan.

– Ez hazugság! – Kis híján a fejemet is leordította, abból a magasságból, is éreztem, amint a szavainak ereje szinte leviszi a hajamat. – Mindig van választási lehetőség, csak az emberek, mindig a legkönnyebb utat válasszák, mert az egyszerű.

– Ha nem jövök vele össze, akkor az öcsémet lecsukják! – közöltem vele higgadtan. – Te mondtad, hogy a testvéreknek össze kell tartaniuk.

– De hagytad, hogy megzsaroljanak ezzel, pedig lehet, hogy nincs is igazságtartalma annak, amit az a nő mond.

– Sajnálom! – mondtam a lehető legőszintébben, de közben éreztem, hogy a szívem akár egy mosogatószivacsból a víz, kipréselődött belőlem is mindenféle pozitív érés, de legfőképpen a remény. – Tényleg, őszintén!

– Na, erre egyáltalán nincs szükségem – vonta meg a vállát. – Nincs szükségem a sajnálatodra! Te meghoztál egy döntést, én pedig ezt elfogadom.

– És most?

– Örülök, hogy megismertelek, de többet nem akarlak, még látni sem!


/Laney/


Meg kellett hoznom ezt a döntést, így talán mindannyiunknak könnyebb lesz, ő választott egy rosszat, hogy az öccsét mentse, akinek nem ártott volna egy kis lecke, és vakon bízik abban, hogy az a nő igazat mond. Mi van, ha csak valójában ügyesen játssza a lapjait, amiket meg szentül el hisz... Ha hamarabb mondja, hogy ez a bökkenő várható, akkor kitalálok valamit, hiszen kevés akadály van, amit nem lennék képes legyőzni, de ha ő erre is képtelen volt, akkor én minek küzdjek. Fáj legbelül, hiszen úgy éreztem, hogy megmozdított bennem valamit, de nem fogok érte megküzdeni, sőt szerettem volna, teljes mértékben elkerülni őt, így még az is megfordult a fejemben, hogy praktikusabb lenne talán hazaköltözni.

ByulYit meg valahol elvesztettem a rózsaszín közegben, hiszen már nem igazán volt a régi önmagam, a beszélgetéseink nagy részét HoSeok tette ki, én pedig mindenre kíváncsi lettem volna, csak pasikra nem. Hiszen az akit szerettem volna, jól kicseszett velem, és egyelőre nem vitt arra sem a lélek, hogy alaposabban megbeszéljük ezt a helyzetet, én csak szerettem volna egyedül lenni, messzire mindentől és mindenkitől.

Hétfőn reggel is inkább egymagam mentem át órára, de egyszerűen képtelen voltam koncentrálni, kis milliószor megkaptam Bang tanár úrtól, hogy szedjem össze magam, mert ennél többre is képes vagyok, hiszen látta, de valahogy nem jutottak az a eszembe olyan dolgok, amikkel fejleszthettük volna a motort, vagy növelhettünk volna a sebességen, egy-egy kocsitípus esetében, hiszen mindegyik más, mindegyik már fejlesztést igények, és másképpen, de valahogy olyan voltam, mintha csak egy lelketlen test lettem volna. Persze Byul brillírozott, bezsebelte a dicséreteket, és még súgni is próbált, de szinte el sem jutott a tudatomig, hogy miket mond.

Alig vártam, hogy egy óra körül szabaduljak, bezárkózom a szobámba, és magamra húzom a takarómat, és ki sem mozdulok onnan. Akár hányszor felmerül bennem, és ott lebeg a lelki szemeim előtt, hogy az a nő rámászik YoonGira, hirtelen sírni támad kedvem. Egyáltalán nem volt jellemző rám ez az önsajnálat, de valahogy a szíven egy részét már odaajándékoztam egy olyan fiúnak, aki talán meg sem érdemelte azt.

Óra után, nagyon sebesen leléptem volna, de ByulYi megragadta a karomat, és egy kihaltabb részre hurcolt. Tiltakozhattam volna, ám nagyon magam alatt voltam, egyszerűen életkedvem nem volt, még csak küzdeni sem.

– Mi a fene van veled? – faggatott azonnal. – Tudom, hogy megint bánt valami, de így nem tudok rajtad segíteni.

– Nem is tudnál – vontam meg a vállam. – És nem is érdekel különösebben...

– Laney, ez nem jellemző rád – állapította meg aggodalmasan. – Mi bánt? Könyörgöm, ne csináld már! Ha az a bajod, hogy én meg Ho...

– Ugyan, erről szó sincs! – szakítottam félbe azonnal, mielőtt azt hiszi, hogy haragszom rá, ami miatt hivatalosan is egy párt alkot HoSeokkal, vagyis csak egy kezdeti stádiumban vannak, de jó magam biztos voltam abban, hogy az esküvőjüket is meg fogom élni... – Tudod, te is, hogy örülök nektek...

– Akkor meg? Hallottam, hogy YoonGi meg az a csaj... – Nem kellett befejeznie, amikor egy árva könnycsepp végigszalad az arcomon, tisztává vált számára, hogy mit érzek. – Talán nem tart sokáig...

– Nekem nincs szükségem arra, hogy várakozzak, nem akarok csak egy „B”-terv lenni, én vagy együtt vagyok valakivel vagy sem, ezt ő is tudja – vázoltam a helyzetet. – Én nem akarok várni Min YoonGira, főleg úgy, hogy volt esélye arra, hogy őszinte legyen.

– Van egy csomó pasi itt is Szöulban, biztosan találsz valakit, aki nem bánik olyan megalázó módon veled, mint YoonGi...

– Nem mondanám, hogy megalázóan, csak nem volt őszinte.

– Vagy csak túlreagálod, és ha időd adsz magadnak is, meg neki is, aztán minden magától megoldódik – tanácsolta.

– Hát ez a tervem, de ha nem kezdek magammal valamit, akkor bele fogok őrülni...

– Ezt látom – vigyorodott el, majd hirtelen magához vont. Valahogy a baráti ölelés, egy kisebb tehertől megszabadított, de ennek ellenére határozottan kezdenem kellett valamit magammal. – Megnyugtatlak, hogy rám mindig számíthatsz, még akkor is, ha olykor HoSeokkal lógok, maximum, majd csatlakozol hozzánk, hogy ne unatkozz.

– Az elég gáz lenne szerintem – vigyorodtam el. – Nem akarom elrontani az idilli románcotokat.

– Ez azért egyelőre erős kifejezés, mondjuk, úgy, hogy túl vagyunk az első csókon, és nem akartam érte leütni, vagyis alakul a dolog, de messzemenő következtetéseket egyelőre nem vonunk le.

– Szép leszel fehérben – jegyeztem meg, az előzetes eszmefuttatásomat megerősítve.

– Vagy nem... Ne rohanjunk ennyire előre! – Egy kissé elszörnyedve méregetett, de nem tudott visszaszólni semmit, mert a telefonja hangos csengésbe kezdett. Nagy grimaszok közepette fel vette, majd pár pillanattal később le is tette úgy, hogy bele sem szólt egyetlen egyszer sem.

– HoSeok? – tippeltem.

– Rosszabb – komorodott el egy pillanat alatt. – Az apám, és valami igen fontos közlendője akadt.

– Ez rosszul hangzik. Mit akarhat?

– Nem tudom – rázta meg a fejét. – Felmarkolom HoSeok-ot, és elmegyek hozzá, kiderítem, hogy mi ilyen fontos. Te pedig menj el edzeni, talán az is kikapcsol egy kicsit.


/ByulYi/


Határozottan nem tudtam eldönteni, mit akarhat apám, de abban biztos voltam, hogy tőle semmi jóra nem számíthattam. Aztán amikor a művészeti egyetemnél várakoztam HoSeokra, a fiú még jobban ledöbbent.

– Ennek fordítva kellene lennie! – jegyezte meg, amint elindult a kocsija irányába.

– Mármint? – kérdeztem vissza értetlenkedve.

– Nekem kellene rád várnom, és nem neked rám – fejtette ki azonnal, majd nyomott egy puszit az ajkaimra. Okés, ehhez még azért hozzá kell szoknom.

– Most nem gyakoroltál – állapítottam meg, hiszen úgy festett, mintha most jött volna zuhany alól.
– Nem, ma elméleti órám volt, és kis híján kisült az agyam – erősítette meg a felvetésemet. – Amúgy miért is jöttél? Úgy volt, hogy este elmegyünk valahová vacsizni, erre te...

– Közbejött valami – közöltem vele. – Egyrészt YunSoo teljesen ki van borulva...

– YoonGi miatt?

– Így van, és kellett neki egy kis lelkifröccs, vagyis azt sem bánnám, ha néha velünk jönne, mert akkor talán nem kezd önsanyargatásba – morfondíroztam.

– Ameddig leszünk kettesben is időnként, akkor nem bánom.

– De most nem is ez a legfontosabb. Valami sokkalta fontosabb jött közbe, amit mindenképpen el kell intéznünk!

– Kezdesz megrémiszteni! – figyelmeztetett, majd bepattant a kocsiba. – Mi lehet ennél is fontosabb?

– Apám... – vágtam rá, miközben bekötöttem magam. – Tehát irány a kapitányság...

– Feltétlenül jó ötlet, hogy veled menjek, valahogy nem vágyom oda? – rémüldözött, amiből arra következtettem, hogy meglepően sokszor járhatott ott. Vagyis visszaesően rossz helyen parkol, vagy a megengedettnél gyorsabban megy, hogy a fenében lehet még meg a jogsija...

– Hát tudod, te leszel az egyetlen támaszom, és az egyetlen, aki megakadályoz abban, hogy orrba vágja apámat...

– Meddig fogsz haragudni rá?

– Ameddig él – szembesítettem a tényekkel, hogy valójában mennyire is utálom az apámat, amiért ennyire lecseszte a gyerekkoromat.


-


A kapitányságon már meglepően kevesen voltak, a többség már leadta a műszakját, csupán a munkamániások, és a készenlétiek lehettek bent, illetve apám, aki mindennek a feje volt. Sosem fogom tudni megbocsájtani neki, hogy a munkáját választotta helyettem. Némán mentünk végig a folyosón, és mielőtt bekopoghattam volna, apám ki is nyitotta.

Megint őrült mód elegánsan kicsípve, vélemányem szerint, már arra sem volt hajlandó, hogy etrepre menjen, nem is merte vlna kockáztatni a nyomorult életét. Milliókat kereshet, és éppen ézért is döbbentem meg amikor számom merte kérni, mire is költöttem...

– Se ölelés, se puszi? – tette szét a kezét meglepődöttségében.

– Annyira azért nem vagyunk jóban! – vontam meg a vállamat, és amint HoSeok is belépett becsuktam mögötte az ajtót.

– Ő meg mi a fenét keres itt? – bújt ki apámból a valódi énje.

– Mivel a párom, joga van itt lenni.

– Nem tetszik, hogy ilyen semmirekellő alakkal vagy együtt, és remélem, nem miatta a költöttél százezreket – szidott meg, és hihetetlenül dühösnek tűnt, aminek igazából örültem is. – Neki kellene a tenyerén hordoznia téged, és nem fordítva.

Éreztem, ahogy a fiú mellettem egész testében megfeszül, szeretett volna visszavágni, így megnyugtatásképpen összefontam az ujjait az enyémekkel, és talán egyetlen másodperc múlva már jobb is volt. Tudtam én, hogy jó hatással vagyunk egymásra, de hogy ennyire ez engem is meglepett.

– Ő már így is többet foglalkozott velem, ebben a kis időben, mint te egész életemben – közöltem apámmal hideg hangnemben, mire csak fújtatni tudott. – Mondd, hogy mi van és már itt sem vagyunk.

– Szeretném, ha hagynád azt az ostoba egyetemet, és biztosítok neked itt állást – fogott bele, mire kissé hisztérikusan felnevettem.

– Ezt el is felejtheted. Valami más?

– Akkor sem tetszik ez a... Mindegy is... Lenne valaki, akit majd be kellene neked mutatnom, valahogy jobban örülnék, ha inkább őt helyeznéd kapcsolat szempontjából kilátásba, nem pedig ezt a visszaeső bűnözőt...

– Nem érdekel a véleményed, nekem ő kell és kész, ha csak ennyit szerettél volna mondani, akkor már itt sem vagyok – emeltem fel a nagyomat, és igyekeztem minél jobban nyomatékosítani, hogy nem engedem neki, hogy beleszóljon az életemben. Én nem akarom látni sem, nem hogy még valami beképzelt arrogáns fasszal tölteni az időmet...

– Igazából a nagynénédről lenne szó – komorodott el egy pillanatra. – Tegnap kaptam egy telefont a férjétől...

Azzal, hogy ott hagytam őket kockáztattam, hogy annak lehetőségét, hogy valami komolyabb bajuk is lesz, hiszen eddig csak annyi cucchoz tudtak hozzá jutni, amennyi éppen csak elég volt. Nem kellene aggódnom, hiszen ők választották ezt az életvitelt, de valahogy egyiknek sem szerettem volna a halálát, hiszen az következtetetten valahol az én hibám is. A szívem összeszorult eme gondolat menetre, és a zsigereimben éreztem, hogy mi lesz apám mondandója.

De befejezni nem tudtam, mert kopogtattak, így apám beengedte az illetőt, és amikor egy magas, izmos, és valóban egészen jóképű srác lépett be, hihetetlen barna bőrrel, mintha csak egy magazinból szalasztották volna, de ennek ellenére én ragaszkodtam az általam választotthoz, vagyis inkább én lettem általa kiválasztva... De HoSeok teljesen lefagyott mellettem, amiből arra a következtetésre jutottam, hogy ő bizony ismerheti ezt a tagot.

– JongIn? – suttogta megsemmisülve a fiú. Ez lenne a volt szobatársa, aki csak úgy lelépett!? Vagyon hogyan kötött ki apám mellett, és aztán, ahogyan apám megörült neki, le is esett, hogy őt szánná nekem, mint esélyes kapcsolat!? Na, arról végképp le tehet...

– Á, fiam! – üdvözölte őt apám. – Örülök, hogy látlak! Be szeretném neked mutatni a lányomat!

– Aki nem kíváncsi rád – szúrtam közben gonoszan, és a lehető leggúnyosabban. – Mondd meg, mi lett a nagynénémmel, és már itt sem vagyunk!

– Milyen kellemes meglepetés, csak nem HoSeokhoz van szerencsém! – vette végre észre az újonnan érkezett a mellettem ácsorgó, sőt szinte belém kapaszkodó fiút. – És ahogy látom, már megint másik csajjal vagy, de ezúttal túl nagy fába vágtad a fejszéd... – A szépfiú szavai maró gúnnyal voltak átitatva, hiszen apám szinte a kezemet is odaígérhette ennek a féleszűnek, és mivel tisztában voltam az előzményekkel, ez nem a szituáció több szempontból is igen kínos.

– ByuYi, örülnék, ha megfontolnád, amit mondtam, gondolj a jövődre, ez a fiú semmit sem adhat meg neked, míg JongIn, igen, hiszen őt ismerem...

– Majd én eldöntöm, hogy mit kezdek az életemmel! Akkor, amikor kellettél volna, lemondtál rólam, most már nincs arra szükségem, hogy egyengesd az életemet – vágtam vissza hevesen, és olyan lendülettel nyitottam ki az ajtót, hogy kis híján a kilincs is a kezemben maradt. – Nem érdekelsz sem te, sem ez a szépfiú...

Az említett felhorkantott, de nem tűnt meglepettnek.

– Csak nyögd ki végre, amiért idejöttem, és soha többet nem látsz – tájékoztattam.

– A nagynénéd meghalt! – szembeszembesített az igazsággal, és a legnagyobb félelmemmel. – Túladagolta magát...

Nem reagáltam, tudtam, hogy ez lesz, és tudtam, hogy valamiképpen az én hibám is. Egésze addig tartottam magam, ameddig ki nem értem HoSeok-kal az épületből, akkor könnyekben törtem ki magamból...