11. fejezet - Akarva akaratlanul

/ByulYi/


Szinte kirohantam az épületből, amint megbeszéltem Laney-vel a részleteket, hogy nyakunkba vesszük a várost. Határozottan nem akartam összefutni senki olyannal, akire alapvetően nem voltam kíváncsi. A másik meg, hogy szerettem volna megszabadulni ettől a szörnyű jelmeztől, amit egyenruhának mertek csúfolni. Tudtam, hogy az én drága barátnőm odáig lesz érte, de nekem egyáltalán nem tetszett, de hát ezzel a verzióval még így is jobban jártam, mintsem egy falatnyi szoknyával.

Azzal is tisztában voltam, hogy igen nehéz lesz bebizonyítani, hogy mire is vagyok képes, főleg itt azt várják el a lányoktól, hogy cuki legyen és ostoba, ám én magam egyikre sem vagyok képes, sőt alig vártam, hogy végre az analízisben, a szerkezeti fizikában és ilyen csodálatos matematikára épülő tantárgyainkat is megismerjem. Talán ott nem fog annyira számtani, hogy lány vagyok.

Elég nagy volt körülöttem a tömeg, nyilvánvalóvá vált számomra, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek éppenséggel szökni támadt kedve, vagyis sokaknak éppen ebben a dél körüli időpontban lette vége az óráinak, vagy éppen van egy kis szabad ideje. A mi órarendünk is éppen ilyen, hiszen holnap ugyan estig bent leszünk, de előtte egy négy órás pangás van, az előtt pedig kétszer két óra az általam kedvelt tárgyakból. Tehát ez elég szívás...

Vagyis nem annyira, hiszen van ennél nagyobb szívás is, amikor az első személy, akivel éppenséggel összefutottam, amint kiértem az épületből, éppen az volta, akit a hátam közepére sem kívántam.

– Már azt hittem, hogy nem sikerül téged elkapnom! – jegyezte meg HoSeok, amint nagy nehezen feltápászkodott a lépcsőről, és azonnal leporolta magát.

– Ez nem hiszem el! – morogtam az orrom alatt, s amilyen sebesen csak lehetett távozni akartam, ám ezt a fiú nem hagyta, hiszen egy óvatlan pillanatban megragadta a csuklómat, hogy ezzel megállítson. – Mit akarsz? – förmedtem rá nem túl kedvesen.

Nem válaszolt azonnal, így volt időm körbe nézni, és sehol sem láttam azt a tragacsot, amivel eddig közlekedett.

– Hol hagytad a kocsidat? – faggatóztam.

– Hallgattam rád, és elvittem egy szervizbe – közölte határozottan, mire egy kissé meglepődtem.

– És?

– Azt mondták, hogy többe kerül megjavítani, mintha vennék egy újat – magyarázta, de még mindig fogságban tartotta a kezemet.

– Ezen nem lepődöm meg – nevettem el magam, majd azon voltam, hogy kiszabaduljak a keze alól.

– Bocsánat! – motyogta zavartan, és végre-valahára elengedett.

– És mindez, amit mondani szeretnél? – tudakoltam.

– Az a helyzet, hogy tetszel... – fogott bele.

– Ha nem mondod, magamtól nem jövök rá – szakítottam félbe a szemem forgatva.

– De nem is ez a lényeg jelenleg – legyintett kissé ingerülten. – A segítségedre von szükségem.

– Mégis mit akarsz tőlem? – fontam össze a karjaimat a mellkasom előtt.

– Segíts nekem venni egy másik autót, egy újat, és nálad jobban senki sem ért az autókhoz, én pedig határozottan nem szeretnék melléfogni – darálta el sebesen, hogy valójában mi is a szándéka.

– Tudod, most ezt bóknak veszem – vigyorodtam el, majd előkaptam a telefonomat, hogy írhassak Laney-nek, ne várjon rám, mert nem tudom, hogy mikor végzek.

– Akkor mit mondasz? – kérdezett rá HoSeok, miután ismét zsebre tettem a telefonomat.

– Indulhatunk! – bólintottam.

– Csodás! – lelkesedett fel, majd azzal a lendülettel ragadta meg ismét a csuklómat, és vonszolt magával.

– Igazán leszokhatnál erről! – mérgelődtem, de biztos voltam abban, hogy nem hallotta a nagy örömében mit is mondtam neki.

-

– Tulajdonképpen el is mondhatnád, hogy hová megyünk – folytattam a mérgelődést, miután a sokadik utcát róttuk végig, a végeláthatatlan tömegben. Csak az volt a furcsa, hogy nem hagyott el valahol ebben a nagy emberáradatban. Vagy épp mondjam azt, hogy az én nagy szerencsétlenségemre...

– Már felmértem a terepet, és ki is néztem egy autót – közölte velem a fiú váratlanul.

– Akkor egyáltalán miért kell veled mennem? – döbbentem meg. – Ha úgyis tudod, hogy mit akarsz!

– Csak a megerősítésedre van szükségem!

– Szoktál te egyáltalán órákra járni? Már ha egyáltalán tanulsz még valamit és nem anyuci és apuci pénzét költöd... – gonoszkodtam vele, de erre megtorpant és némiképpen dühösen nézett rám.

– Járok órákra, végzős vagyok, és képzeld, anyámék nem nagyon fizetnek nekem semmit. A nővéremet valahogy jobban csípik.

– Ó, nem is gondoltam volna, hogy van egy nővéred.

Erre nem számítottam, meg természetesen arra sem, hogy már csak ennyi is elég ahhoz, hogy kislányosan megsértődjön.

– Amúgy mit tanulsz? – próbáltam semleges témára terelődni, hiszen bezárkózott, s úgy láttam jónak, ha nem kérdezem a családjáról, majd beszél róluk, ha akar. Ez éppen olyan volt, mint én... Jómagam sem szerettem a családomat érintő dolgokról beszélni, főleg nem anyámról, azt sosem fogom tudni feldolgozni rendesen, hogy elvesztettem őt.

– Nem mondom meg! – vágta rá azonnal.

– Miért ez olyan nagy titok? – vontam fel a szemöldököm.

– Nem, csak nem akarom, hogy kinevess...

– Hát... – gondolkodtam el egy pillanatra. – Ha csak nem valami nagyon lányos dologgal foglalkozol, akkor nem tartom valószínűnek, hogy kinevetnélek.

– Nálad semmi sem biztos – állapította meg, majd pár pillanattal később egy olyan hatalmas vaskapu előtt állt meg, ami mögött egy óriási udvar terült el, telis-tele különböző márkájú autóval.

– Ugye tudod, hogy használt kocsit venni elég rizikós – közölem vele, mielőtt valami olyanra pályázna, ami hosszútávon egyáltalán nem kifizetődő.

– Amit kinéztem magamnak, az új, de te majd megnézed – válaszolta, és benyitott a nagy kapun.

Odabent volt egy nagy üvegépület is, nyilvánvalóan ott bonyolíthatták le az üzleteket, meg az újabb típusok is ott kerülhettek eladásra. Egészen kíváncsi voltam arra, hogy milyen márkájú kocsit, és milyen színűt választott, hiszen az nagyon sokat elárult a személyiségéről. Mondjuk, ha hagyja, hogy én válasszak, akkor egy Chevit kap, pont mint Laney, csak nem versenyváltozatban, hanem utcai fajtát, karakteres vonásokkal, olyan tipikusan férfias autót.

Egészen az üvegkalitkába igyekeztük, ahol volt pár vásárló is, de minket egy kimondottan fess fiatalember támadott meg, hogy minél magasabb áron próbáljon ránk tukmálni, valami haszontalan vackon, persze, ha hagyom.

– Üdvözlöm, Önöket! – hajolt meg a férfi, amit viszonoztam a szokásokhoz híven. – Tudok valamiben segíteni?

– Igen – vette át az irányítás HoSeok azonnal, majd előkapta a mobilját, hogy előkeressem, pontosan mit is szeretne. – Ezt a modellt szeretnénk látni.

Persze én nem tudtam, hogy miféle kocsiról van szó, de az eladó nem nyugtatott meg,a mikor beszélni kezdett a járgányról.

– Ezek szerint családi autót keresnek.

– Nem. Erről szó sincs! – vágtam rá rögtön. – Az úriembernek kell autó – mutattam HoSeokra.

– Pedig ez családi autónak minősül – közölte, amikor megmutatta nekünk a fiú által kinézett sötétkék Hyundai modellt. Tényleg az volt, családi modell, és újnak tűnk, de nagyon kíváncsi voltam arra, hogy belül vajon milyen, és itt nem éppen az autó belsőterére vagy az ülésekre, illetve az extrákra gondoltam. Engem csak a motor érdekelt... Aish, ez a szakmai ártalom.

– Feltétlenül erre van szükséged? – fordultam kérdő pillantással a fiú felé. – Tudod, ez nem éppen egy csajozós kocsi.

– Á, a kisasszony az a típus, akit a külső jobban vonz – gúnyolódott rajtam a férfi, azt a sztereotip véleményt erősítve, miszerint a lányok csak a hatalmas, és drága kocsikra buknak. Szánalom...

– Azt hiszem, téved – néztem rá lenézően. – Engem nem érdekel a külcsín, engem csak az érdekel, hogy dorombol a kicsike. Szabad? – Mutattam a motorháztetőre.

Az eladó ugyan értetlenül meredt rám, de némán bólintott. Szakszerűen nyitottam fel, és a sejtésem beigazolódott. Takart motorblokkja van, ami ugyan biztonságosabbá teszi, szak éppen nehezebben lehet szétszedni.

– Ilyen típusok... – fogott bele a férfi, de félbeszakítottam.

– Tudom, tudom... Biztonságosabbak, meg s a többi... Benézhetnék ez alá? – kérdeztem angyali pillantásokkal megspékelve.

– Úgy vélem, ehhez egy szerelőre lesz szükségünk, de pár perc és kerírtek egyet – mentegetőzött azonnal.

– Ó, erre semmi szükség – közöltem vele, majd a farmerem hátsó zsebéből előhalásztam az egyik univerzális fogómat, mellyel fél perc alatt lekaptam a motorról a műanyagborítást. Az eladó arcán a merő megdöbbenés és a félelem tükröződött, ezzel szemben HoSeok némi elismeréssel nézett rám. – Sejtettem....

– Van valami baj? – tudakolta a férfi.

– Van bizony, a tökéletes külső alatt, amelyen látszik, hogy új, egy használt motort takar, új külső borítással. – Közöltem vele, mire ő elsápadt. – Ezért az árért, ez határozottan nem éri meg!

– Tehát rosszul választottam volna? – döbbent meg Hoseok.

– Azt hiszem – bólintottam, majd ugyanolyan sebességgel vissza is szereltem, ahogyan szétszedtem, különösen ügyelve, hogy ne karcoljam meg a tökéletes külsőt. – Van esetleg külhoni kocsijuk is?

– Milyen típusra gondolt?

– Mondjuk egy Chevrolet? – vetettem fel, hiszen Laney-nek éppen olyan fajtája van, és az eléggé megbízható, sőt vannak nagyon férfias fajtái is.

– Kérem kövessenek! – Az eladón látszott, hogy nagyon ideges, hiszen engem nem fog tudni átverni, HoSeok viszont azonnal beleszaladt volna a kudarcba.

Kint találtuk meg a kedvenc márkámat, egy óriási sátor alatt álltak, voltak köztük használtak és újak is, de nekem egyből megtetszett egy mélykék és hihetetlenül karakteres autó. Tipikusan olyan, ami után bomlanak a csajok, de csak olyan pasi mutat benne jól, aki elég karizmatikus egyéniség. Nem tudom miért, de én éppen ilyennek éreztem HoSeok-ot.
– Ezt is megnézhetem? – mutattam a kiszemelt autó felé.

– Csak nyugodtan – vonta meg a vállát az eladó.

Belőlről is olyan volt, mint egy álom, nem volt fedett a motorblokkja, éppen csak annyit volt használatban, amennyit szükséges, hogy ne menjen tönkre, vagyis határozottan jó beruházás lehetne, ez a csodás 2014-es Chevrolet Impala, amit bármikor meg tudom szerelni, Laney pedig a karosszériát tudná mindig pöpecül tartani. Tehát ez olyan, mintha magunknak választanék autót és nem szerencsétlen fiúnak.

– Mit gondolsz? – faggattam, amint láttam rajta, hogy teljesen pánikba van esve. – Ha nem tetszik, választhatunk másikat is.

– Nem azzal van a baj, hogy nem tetszik, csak éppen sokkal többe kerül, mint amit rá tudok szánni – vallotta be döcögősen, én pedig kis híján elájultam.

– Ha mindösszesen ez a bajod, akkor tessék – villantottam fel a bankkártyámat.

– Na, tessék! – horkant fel a fiú. – Akkor kit pénzzel anyuci és apuci?

– Csak az egyik – vágtam vissza mogorván. – Kifizeted kápéban, amennyit tudsz, a többit, meg majd fizetjük innen – lóbáltam meg az orra előtt a kártyát.

– Életem végéig az adósod leszek, így ezt nem fogadhatom el – hárította el az ajánlatomat.

– Valld be, hogy nem is tetszik, amit választottam! – vontam fel a szemöldököm.

– Ez nem igaz – morgott az orra alatt. – De, mint pasi, nem engedhetem meg, hogy egy lány fizessen helyettem.

– Úgyis te fogod vezetni, és csak karban tartom, ha szükséges, de ez egy Chevi ezzel nincs annyi gond, vagyis nem szokott, ezt tapasztalatból mondom.

– Mert a barátnődnek is ilyenje van?

– Így van, csak éppen egy másik típus, amit az amerikai versenypályán is lehet használni – válaszoltam, mire HoSeok még jobban kiakadt.

– Vagyis versenyzett is?

– Csak amatőrbajnokságon, de ott nem tudták még legyőzni sosem. Mondjuk ez annak is köszönhető, hogy én vagyok a szeme a verseny kívül, és az én kezem munkája az az autócsoda. – Majd' szétdurrantam a büszkeségemtől, még akkor is, ha elárultam Laney múltjáról egy-két dolgok, amit természetesen nem kellett volna, de nem tűnt rossz embernek. – Tehát én határozottan azon vagyok, hogy kell neked ez a gyönyörűség.

– ByulYi – mondta ki lágyan a nevem, és nem is gondoltam volna, hogy ilyen jól hangzik, de csak az ő hanglejtésével. – Nem tehetem meg, és kész. Hogyan tudod, majd egyáltalán visszafizetni, meg mikor.

– Hát... – tettem a tenyerem a mellkasára, amin egy kissé még lepődött, de amikor közelebb is hajoltam hozzá, már teljesen kész volt idegileg. – Azt mondtad, hogy határozottan fel akarsz szedni, így legalább lesz okom elviselni téged.

Láttam rajta, hogy őrlődik, én meg nagyon, de nagyon segíteni szerettem volna neki, arról nem is beszélve, hogy ez a szépség valóban megéri azt a tizenötmilliós értéket, hiszen ezzel nem sok baja lesz az évek alatt, ezt garantálni is tudom.

– Jól van! – adta be a derekát, nagyot sóhajtva. – Elvisszük!

/HoSeok/


Egyáltalán nem tudom, hogy mibe is mentem bele. Az oké, hogy fel akarom szedni, de hogy ötmillió wonnal tartozzam egy lánynak, szinte elképzelhetetlen volt számomra. De amikor aláírtam a papírokat, és a kezembe nyomták a slusszkulcsot biztos voltam abban. Hogy ebből a kalandból nem fogok jól kijönni. De azt el kellett ismernem, hogy a lánynak meglepően jó ízlése volt az autók terén. A másik meg nem hittem volna, hogy az a törpszli lány, a barátnője YunSoo, akit YoonGi tuti biztos, hogy ismer valahonnan, autóversenyeken alázta az ellenfeleit. Kíváncsi lettem volna, hogy vezet, és hogy ByuYi miképpen tudja ebben segíteni. Valljuk be, igencsak felkeltette ez az érdeklődésemet a téma, meg arra is kíváncsi lettem volna, hogy mi okból nem beszél az édesanyjáról, csak az apjáról, aki éppenséggel Szöul legnagyobb rendőri embere. Micsoda pech...

Ám a kocsi olyan volt, mint egy álom, és akár hol álltunk meg a piros lámpánál, mindenki a csodájára járt, főleg a lányok. Talán mégis csak volt valami abban, amit az eladó mondott, csak éppen ez a karaktertípus nem illett a lányra. Ő akkor is más volt, mint a többség, sokkal menőbb, és tökösebb, talán ezért is tetszik annyira.

Látszott rajta, hogy élvezi az autózgatást, és lehunyt szemmel hallgatta a motor kellemes duruzsolását, de legalább nem okozott gondot újraindítani minden egyes alkalommal.

– Nem lesz abból baj, hogy ilyen tekintélyes összeget emeltél le a számládról? – faggattam, hiszen ezt valahogy nem tudtam egy könnyen megemészteni, és biztos voltam abban, hogy egy darabig nem is fogom tudni.

– Miért lenne? – kérdezett vissza értetlenkedve.

– Mármint az apád... Nem fog kiakadni?

– Semmi köze hozzá, hogy mire költöm az ő szánalmas pénzét – vonta meg a vállát, de a hangjából csak úgy áradt a harag. Mintha haragudott volna az apjára...

– Milyen egy ilyen tekintélyű ember lányának lenni? – utaltam arra, hogy az apja milyen őrült nagy tekintélynek számít, ott Szöulban.

– Semmilyen. Szó szerint, őt mindig is csak a hatalma érdekelt, velem szemben. Tehát egyáltalán nem tud érdekelni, hogy mi van vele, csak utalja el szépen azt, amit eddig, a többi engem hidegen hagy.

– Miért ilyen a viszonyotok? – faggatóztam.

– Nem akarok erről beszélni – válaszolta jeges hangon, majd kifelé bámult az ablakon.

Egészen sokáig autókáztunk, kihasználtam, hogy egy igazán menő verdában ülhetek, amit érdekes, de egy részben tök ismeretlen lánynak is köszönhetek, ám hiába akarom megismerni, ha nem válaszol a kérdéseimre. Biztos voltam abban, hogy nyomós oka van annak, amiért így beszél az apjáról, de ha nem most, egyszer, idővel úgyis ki fogom szedni belőle.

Arról viszont, én nem akartam neki beszélni, hogy az én családom milyen, hiszen nem vagyok büszke arra, hogy a nővéremet, még mindig istenítik, én meg amikor közöltem velük, hogy egyetemre szeretnék járni, táncművészetire, elhatárolódtak tőlem, és semmit nem láttak bennem. Pedig most végzős vagyok, és olyan koreográfiákon kellene törnöm a fejem, amik elég jók a vizsgaanyagomhoz. Hiszen nem csak szólóban, hanem csapatban, és párosban is végig kell vinnem valamit, arról nem is beszélve, hogy minden hónapban, kivéve a mostani a szeptember, amikor az tagok szervesé van folyamatban. A röhej az, hogy az a lány, akivel tavalyi évben még a páros koreókat vittem, nem fejlődött olyan ütemben, ahogyan kellett volna, és most dupla annyit kellene vele foglalkoznom, mint eddig, de hát sajnos YooA az egyetlen, aki mindenféle stílusban jártas a moderntől, a klasszikusig, és ez elég fontos szempont.

Ezt persze nem mondtam el ByulYinak, hiszen nem is voltam abban biztos, hogy az a lány, YunSoo igazat mondott abban, hogy a barátnőjét le tudom azzal nyűgözni, hogy táncolok. Pedig azt teszem, nem is akárhogy... Ennek ellenére mégis úgy voltam vele, hogy elviszem őt a művészeti egyetemre, és megmutatom neki, pedig egyelőre nem is tudtam, miképpen vezessem rá erre a dologra.

– Úgy tűnik, hogy nem vagy édesszájú, és a virágok sem igazán tetszenek – fogtam bele a puhatolózásba.

– Ez így van – vigyorodott el. – Nem is tudom, honnan vetted a bátorságot.

– Ezt nem nevezném annak, ez csak egy elvesztett próbálkozás volt.

– Nem, ez bátor tett volt. Csak épp totál kudarc.

– Igen, ezt az a lány is említette.

– YunSoo? – kérdezett rá. – Ő nagyon jól ismer.

– Vagyis, ha tudni akarok valamit rólad, akkor inkább kérdezzem őt? – vetettem fel, mire ByulYi némi megdöbbenéssel nézett rám.

– Nem – nevette el magát. – Kérdezz engem, hiszen nálam jobban senki sem ismerhet engem.

– Akkor mi is van ezzel a tánc dologgal, mert valami olyat mondott az a lány, azzal lenyűgözhetlek. – Nem nagyon volt összefüggés abban, amit mondtam, de a közelsége is önmagában zavarba ejtő volt.

– Tudod... engem nem szórakoztat a száguldozás, mint YunSoo-t. Én ha feszült vagyok, vagy épp voltam, akkor csak behajítottam egy zenét, és hagytam, hogy az vezessen.

– Vagyis táncolsz? – ragyogott fel az arcom. Nos erre nem gondoltam volna.

– Így van. Csak épp a környezetem eddig nem látta bennem a potenciált, így csak akkor teszem, ha senki sem lát – szomorodott el. – És ez talán így van jól...

– Azért én szívesen megnéznélek – közöltem vele. Még az is lehet, hogy van esélyem lecserélni YooA-t, meglehet, hogy egy ösztönös tehetséggel van dolgom, olyan, mint jómagam.

– Erről szerintem le is tehetsz – közölte velem határozottan.

Láttam rajta, hogy erről sem óhajt velem beszélgetni, pedig ez a téma olyan volt, amiről milliónyi kérdésem lett volna, még akkor is, ha ez azzal járt volna, hogy lebukok. Sőt, ha beviszem őt az egyetemre, akkor a többiek fognak lebuktatni... De akkor is meg kellett kockáztatnom, hiszen szerettem volna, ha látja a próbatermeket, ahol akár zárt ajtók mögött is gyakorolhat.
Tehát rövidesen leparkoltunk az épület előtt, és amint kiszállt, elképedve nézte a hatalmas narancsszín épületet, de főleg annak nevét.

– Mégis minek hoztál ide? – nézett rám megilletődve.

– Csak mutatni szeretnék valamit – nyújtottam felé a kezem, és nagy örömmel fogadtam, hogy nem tiltakozik ellene.

Befelé igyekeztünk, és egészen az alaksor felé, ahol a színpad is volt, a színi képzéseknek, és az ahhoz tartozó kiegészítő képzéseknek, mint jelmeztervezés vagy a díszletek. De itt voltak a mi próbatermeink is, fent pedig az elméleti képzések voltak, és nekem mint leendő koreográfusnak, akadtak elméleti óráim is. Bár határozottan utáltam őket...

– Most komolyan te itt tanulsz? – torpant meg és még nagyobb elképedéssel nézett rám.

– Így van – bólintottam.

– És mégis milyen szakon? Remélem, hogy nem színészpalánta vagy, mert akkor innentől kiindulva, egyetlen szavadat sem fogom elhinni, hiszen meglehet, hogy minden csak színjáték – mérgelődött, akár egy fúria, és őrület, mert ilyenkor még lenyűgözőbben nézett ki. Kezdtem elveszíteni a maradék józan eszemet is...

– Megnyugtatlak, hogy nem...

– Akkor...

– Ezt egyelőre nem fogom elmondani, legyen meglepetés!

– Most határozottan kíváncsivá tettél! – jegyezte meg, lefelé vezettem a lépcsőn.

– Ez jó – vigyorodtam el. – Csak szeretnék mutatni neked egy helyet, ahol bármikor gond nélkül kikapcsolódhatsz...

Odalent többféle zeni is kihallatszott a termekből, a diákok jobbról és balról is elhaladtak mellettünk, néhányan csak biccenteni mertek, és némi megdöbbenéssel méregették a mellettem ácsorgó, ezüstös hajú lányt. Az utolsó terem volt az miénk, pontosabban abban szoktam gyakorolni a csapattal, vagy egyedül vagy épp azzal a lánnyal, aki éppen azzal a lendülettel lépett volna ki az ajtón, ahogyan mi szerettünk volna belépni.
ByulYi reakciója igazán mulatságos volt, ahogyan nézett az alacsony és hihetetlenül vékony lányra, ám YooA arckifejezése inkább féltékenységet tükrözött.

– Nem hiszem el, hogy elhoztad ide a barátnődet! – közölte a törékeny lány, a maga gyermeteg hangját. Na, ez az egyik olyan dolog, ami miatt egyszerűen nem tudtam soha másképpen tekinteni rá, csak a kollégámként.

– Nem vagyok a barátnője! – jegyezte meg ByulYi azonnal.

– Helyes! – nézett végig YooA megvető undorra a lányon. – Arra a pozícióra én pályázom.

– Ó, erről tegyél le! – szóltam közbe. – Csupán a csapattársam vagy, és a párom, ha a koreó így adja! – javítottam ki.

– Egészen addig, amíg be nem bizonyítom, hogy méltó vagyok többre is – jelentette be YooA, majd hosszú, egyenes fekete haját hátradobva, egy utolsó lesújtó pillantással illette ByulYit, aztán pedig se szó, se beszéd távozott. Egy dolog biztos volt, hogy számolni fogunk még emiatt a közjáték miatt.

– Ezért kellett idejönnöm, hogy ezt lássam? – vonta fel a szemöldökét ByulYi.

Nem, nem, és nem...A fene se gondolta, hogy ez itt lesz, és így adja elő magát – dühöngtem, mire a lány kuncogni kezdett. – Most mi van? – néztem rá értetlenül.

– Most már kezdem megérteni, hogy miért éppen én kellek neked...

– Ezt most nem értem!

– Nem baj – legyintett ByulYi. – Majd idővel rájössz...

– Ne zavarj össze!

– Összezavarod te önmagad is, nem kellek én ehhez. Viszont azt hiszem ideje lesz színt vallanod...

– Miért is? – Most rajtam volt a sor, hogy a szemöldökömet vonogassam, igazán ragályos volt ez a reakciója.

– Hiszen most árulta el ez a lány...

– YooA – segítettem ki.

– Nem igazán érdekelt, hogy mi a neve... Meg mondjuk elárultad te magad is... Most, hogy így végiggondolom...

– De lehet, hogy a tánc csak a hobbim, és én díszlettervezőnek tanulok – tippeltem.

– De ha így van, akkor kinevetlek.

– Jól van, nevess csak! – duzzogtam, mire ő csak belekezdett. – De, ha... – ragadtam meg hirtelen a derekát, és vontam magamhoz közelebb, ami miatt még a lélegzete is elakadt, nem csak a nevetést hagyta abba. – Bebizonyítom, hogy mit tudok, akkor te is megmutatod a képességeidet...

– Ez egy cseppet félreérthető – állapította meg, de nem próbált menekülni a fogságból. – Nem kell mindig mindenről tudnom...

Alig tíz centi választott el az ajkaitól, én pedig mindent félre téve, megkockáztattam azt, hogy felpofozzon a végén, ám végül nem lett a csókból semmi, mert mire elértem volna a célt, mutatóujját az ajkaimhoz nyomta, így maximum azt tudtam volna, megcsókolni...