10. fejezet - Elég legyen!

/ YoonGi/


Amint Jin ismertette a szabályt újra, és ha nem mondta el már százszor, akkor egyszer sem, ismét úgy éreztem magam, mintha kaptam volna egy pofont. A fenébe már, nem hiszem el, hogy ennyire feltétlenül muszáj ezt betartanunk, hiszen mi van abban az esetben, ha mégis egy jó kapcsolat esélyétől foszt meg mindkettőnket. Talán mégis csak meg kellene győznöm Jint, hogy tekintsen el ettől az átkozott szabálytól, s amint Laney, vagyis ez esetben YunSoo, magára csapta a szobájuk ajtaját, a legidősebbhez fordultam.
– Figyelj, Jin! – fordultam hozzá nagyon komoly hangnemben, hátha ez hatással lesz rá. – Nem tehetnénk ez egyszer kivételt?
– Láttam amint HoSeok is felkapja erre a fejét, és hirtelen már nem is volt annyira fontos számára sem, hogy kihallgassa, miről is beszélget odabent a két lány. Jin mindösszesen ráncolni kezdte a homlokát, de arc kifejezéséből már sejtettem a válaszát is.
– Nem fogok kivételt tenni! – vágta rá határozottan.
– De miért nem? – emeltem fel egy kissé a hangom, amin mondjuk meglepődött.
– A saját érdekedben.
– Ez nem válasz. Mégis mi történhet?
– Nézd, YoonGi! Ez a lány nem egészen az, akinek mutatja magát, és határozottan nem szeretném, ha miatta bármi bajod essen, vagy hogy csalódnod kellejen benne – fejtette ki részletesen az okokat, de ez némiképpen felkeltette az érdeklődésemet.
– Ezek szerint te ismered őt? – kérdeztem vissza megdöbbenve.
– Nem, őt nem ismerem, csak azt a sorsot, ami várni fog rá, ami miatt, igen is szenvedni fogsz, ha nem mondasz le róla.
– Hogy érted ezt? Mi a fenéről beszélsz?
– Ez nem érdekes – vonta meg a vállát. – Sejtettem, hogy ez lesz belőle, de akkor sem felejtheted el, hogy mennyi mindent köszönhetsz nekem.
– Most ezzel zsarolsz engem?
– Nem, csak igyekszem téged jobb belátásra bírni. Nekem köszönheted, hogy itt tanulhatsz, hogy öcséd baklövéseit el vannak simítva, és azért nem ez elég sokat számít. Tartsd távol magad attól a lánytól, és vége!
– Nem teheted ezt, mi van, ha nekem tetszik az a lány, és miattad éppen egy boldog kapcsolattól esek el! – győzködtem tovább, de ennek ellenére is éreztem, hogy tud valami olyat, amit én nem, sőt biztos voltam abban, hogy valamiben sántikál, csak éppen fogalmam sem volt arról, hogy miben.
– Ez ki van zárva – rázta meg a fejét. – Mert ezt ő úgy élheti már meg!


Talán ez a kijelentése volt az, ami igazán mély nyomott hagyott bennem. Képes voltam összerakni a képet, de ennek ellenére akkor is zavaros volt az egész, hiszen miért akarná az alig megismert rokonának a halálát... De valahogy ez még erősebb löketet adott ahhoz, hogy ne hagyjam veszni a lehetőséget, hiszen, ha tudná, hogy valójában már találkoztunk, és hogy milyen közelről ismerjük egymást talán meggondolná magát. Már ha egyáltalán elhiszi...


-


Szörnyen aludtam az éjjel, így tehát érthető, hogy észrevettem öcsém hajlani kettőkor történő érkezését. Viszont arra már lusta voltam, hogy megnézzem, hogy mi van vele. Örültem volna annak, ha összeszedi magát végre, ha neki állna dolgozni, vagy egyszerűen csak komolyabban is vehetné a tanulást. Ám akárhányszor elgondolkodom ezen, tudom, hogy nem kell túl sok reményt hozzáfűznöm. Talán csak akkor tudtam aludni, amikor már fel kellett volna kelnem, mivel a telefonom ébresztője éktelen csengésbe kezdett. Tehát biztos voltam abban, hogy két tonna kávé sem lesz képes arra, hogy ébren tartson. Bár azon meglepődtem, hogy YoonHo már nincs is otthon, sőt az ágya bevetve, s mire feleszméltem, alig volt tíz percem, hogy összeszedjem magam, és átérjek az egyetem épületébe, ami még így is mindösszesen tíz perces sétára volt a kollégiumtól.


Biztos voltam abban, hogy elkésem, ám mintha az égiek kedveltek volna engem, éppen a talár előtt slisszantam be a terembe. A gyakorlati órák voltak ebben az évben a legfontosabbak, hiszen az elméleti óráim száma eléggé lecsökkent, többségében a diploma munkámra készültem... pontosabban készültem volna, ha nem lett volna annyi minden, ami elveszi még a megmaradt életkedvemet is. De azt sem tudtam, hogy mit fogok tervezni, milyen épületet, milyen külsőre, és milyen alapterületre, sőt semmit sem tudtam, hogy miféle kritériumoknak kell egyáltalán megfelelnie a terveimnek, amiket igen alaposan meg kell majd rajzolnom, hogy aztán egy gyönyörűséges épület lehessen belőle, persze, ha egyáltalán kivitelezhető, mert gyakran előfordul, hogy annyira magával ragad az alkotási kényszer, hogy egyszerűen kivitelezhetetlen épületeket álmodok meg. Hát ez van... Sajnos nem vagyok képes arra, hogy mindig két lábbal a földön álljak.


Elég unalmasnak találtam az órát, és sajnos egyszerre három órát is kénytelen voltam végigülni, és azon kaptam magam, hogy a padra borulok, s pár pillanat alatt meg is szunnyadtam. Ilyen ez, ha az ember nem tudja magát rendesen kipihenni.
– Min YoonGi! – töltötte meg az egész termet a csöppnyi tanárnő erőteljes hangja. – Figyel rám egyáltalán!
Tényleg nagyon alacsony volt, még a magas sarkúja ellenére is, eredetileg úgy százötven centi magas lehetett, de a hangja kárpótolta a magasságért.
– Persze! – kaptam fel a fejem, bár fogalmam sem volt arról, hogy a fenéről szólt az eddigi beszélgetés.
– Kitalálta már, hogy melyik ókori görög oszlopfajtát válassza a diploma munkájához? – faggatott a nő, válláig érő szőkített haja, pedig össze-visszaállt a feje tetején, így elég nehezen tudtam komolyan venni. A másik, amit viszont nem értettem, hogy minek kell nekünk ókori építészeti elemeket beépíteni a modern építészetbe, amikor nálunk is lennének szép, de hagyományos építészeti elemek.
– Természetesen – vágtam rá gondolkodás nélkül.
– És?
– Hát, öhm...
– Amennyiben nem tud felelni, választok maga helyett. Fel tudná sorolni azt a három lehetőséget, amiből választhat? – kérdezősködött tovább Miss Han.
– Azt hiszem – válaszoltam, és igyekeztem előkeresni a művészettörténetben tanultakat. – Dór, ión, és a korinthoszi.
– Tudja a különbségeket is?
– Meglehet, de nem akarom ezzel fárasztani kegyedet – közöltem vele, felvillantva egy ezer wattos vigyort. – Egyébként a ión oszlop tűnik a legszimpatikusabbnak.
– Elmondaná, hogy miért?
– Nem tudom – vontam meg a vállam. – Csak mondanom kellett valamit.
– Örülnék, ha összeszedné magát az utolsó évre – figyelmeztetett szigorúan.
– Eddig sem számítottam rossz tanulónak, nem kell aggódnia, azt az átlagot, amit eddig hoztam most is fogom.
– Ezzel mondjuk vitatkoznék – felelte meg vonva a vállát, majd visszasétált a pódiumra, hogy folytathassa az órát, én pedig egész végig azon voltam, hogy ne bóbiskoljak el.


-


Talán év voltam a legutolsó, aki elhagyta a termet. Szerencsémre az én csoportom igen vegyesnek számított, hiszen majdnem egyforma számú lány és fiú hallgató választotta a szakomat, még anno négy évvel ezelőtt, ám abban a csoportban, ahová a két merész lány felvételt nyert, elég egyhangú lehet. Talán ő maguk sem tudják, hogy mire vállalkoztak valójában. Beszélnem kellett Laney-vel, hiszen az egyetem falain belül nem bukhatunk le, az orvosi kar, amire Jin jár, a másik szárnyban van, a többiek pedig egészen egy másik épületben vannak, kicsi a valószínűsége annak, hogy bárki is kiszúrna minket.

Éppen arra a szintre siettem, ahol azt a fura szakot oktatták, itt voltak a termeik, és a szertáraik, melyeket szerencsére nem is zártak, tökéletes bújóhely lett volna, amikor is a legnagyobb rémálmom szembe jött velem. Pontosabban kis híján neki mentem NaYeonnak.– Csak nem az amerikai kurvádat keresed? – fonta össze a karjait a mellkasa előtt, miközben igen csak lenéző pillantással illetett, ám amit mondott hirtelen egyszerre volt furcsa és ijesztő.– Nem tudom, hogy miről beszélsz! – játszottam az ártatlant, de amint a lány határozott léptekkel elindult az irányomba, óvatosan tettem pár lépést, de csak addig tudtam, amíg el nem értem a mögöttem lévő falat.
– Ne játszd az ártatlant! – A szeme dühösen villant, miközben igen közel hajolt hozzám. A vállainál igyekeztem távol tartani magamtól, de olyan sebességgel talált rá az ajkaimra az övéjével, hogy még arra sem volt alkalmam, hogy elrántsam a fejem.
– Aljas módon ismerte a gyenge pontjaimat, és meg is találta őket, olyan szépen játszadozott velem, mintha egy marionett-bábú lettem volna.
– Mássz le rólam! – kaptam észbe, mielőtt még sikerült volna a nadrágomat kigombolnia, mert annak határozottan nem lett volna jó vége.
– Annak a lánynak nem ezt mondtad! – közölte velem hidegen. – Valahogy azt jobban élvezted, amikor ő támadott le, még odabent a kollégiumban.
– Honnan veszed ezt a hülyeséget? Nyilvánvalóan összekeversz valakivel. Meg honnan tudod, hogy az a lány éppen onnan jött, ahonnan gondolod!
– Az legyen az én titkom – vigyorodott el a lány. – De ne feledd, Oppa! Én mindig szemmel tartalak, és vigyázz, mert előbb vagy utóbb le fogsz bukni.
– Hagyj végre békén! – dühöngtem, amint NaYeon kacarászva tovább állt.

Sejthettem volna, hogy ez lesz, hiszen ez a szörnyeteg éppen abban az épületben lakik, ahol mi, sőt erre a karra is jár. Egyszerűen ez nehezebb lesz, mint gondoltam... Egyre égetőbbé vált, hogy elkapjam Laney-t, és éppen kapóra jött, amikor az egyik szertár előtt vánszorgott el, egyedül, hiszen messziről láttam, hogy a barátnőjének igencsak sietős, de ennél jobb alkalom talán nem is adódhat... Így hatalmas lendülettel ragadtam meg a csuklóját, és rántottam magammal az egyik szertár visszafogott homályába.


/Laney/


Túl voltam egy szívrohamon, most már csak abban a szenvedélyben kellett volna feloldódnom, amit csak és kizárólag Min YoonGi képes megadni. El nem tudtam képzelni, hogy mire támaszkodhattam, de a szememet lehunyva, hagytam, hogy a keze az egyenruhán keresztül, majd amint megfosztott a blézertől, sőt lassacskán az ingemtől, egyre többet akartam belelő. Nem volt elég az a rengetek vad csók, amiben részesített, én határozottan azt akartam, hogy itt és most tegyen magáévá, nem törődve semmivel, még talán a lebukással sem. Ám ez a gyönyörű illúzió abban a pillanatban szerte foszlott, amikor a szertár másik oldalán, ahol a termen keresztül lehet bejutni, valaki benyitott és abban a pillanatban feloltotta a lámpát. Éles fény terített be mindent, igen, minket is, de a zihálásomat is vissza kellett fognom, nehogy véletlenül az a személy, aki benyitott észrevegyen minket. Talán nem kellene az első napomon összeszednem egy figyelmeztetést, vagy kitudja... Még mindig nem kívánkozom ebbe a légtérbe...

Aztán csak a szerencsének köszönhettük, hogy nem buktunk le, és amint találkozott a tekintetem, YoonGiéval, láttam rajta, hogy ezt ő sem gondolta végig alaposabban. Egyszerűen kezdem elveszíteni az összes bizakodásomat afelé, hogy ez, ha titokban is, de működni fog, de hogyan tudunk egyáltalán randizni menni, vagy valami, ha senki sem akarja, hogy valami is legyen köztünk. Az élet igazságtalan...

Szinte egyszerre léptünk ki a szertárból, és bíztam abban, hogy senkinek sem fog feltűnni a csapzott hajam, vagy valami, bár én könnyen voltam... A fiúknak nehezebb elrejteniük az izgalmi állapotukat... Azért mindenesetre szegény fiút sajnáltam... Talán ezért is igyekezett minél hamarabb eltűnni, és mivel nem mutatkozhattunk volna együtt, pár lépéssel utána cammogtam végig a folyosón. Már szinte éreztem a győzelem ízét, amikor egy mély, és karakteres hang meg nem állított. A francba!

– Miss Park, remélem megtalálta, amit a szertárban keresett! – lépett az irányomba Bang tanár úr, de igen nehezemre esett egy egyszerre ijesztően jóképű, és fiatal férfit tanárként kezelnem. Amennyiben nem lett volna YoonGi, és nem lett volna a tanárom, azonnal rámásztam volna, hiszen határozottan bejönnek a hasonló karakterek, még akkor is ha odabent a teremben legutóbb egy seggfej volt velem és ByulYival.
– Nem tudom, hogy miről beszél! – játszottam az ártatlant.
– Azért vak nem vagyok! – kacsintott rám, mire még a vér is meghűlt az ereimben. Olyan volt, mintha flörtölt volna velem, a gesztusai, a hanglejtése, mind ezt mutatták. – Mindenesetre alig várom az első közös óránkat.
– Azok után, hogy ismeretlenül is leírt minket – vágtam vissza hevesen.
– Talán csak még nem találkoztam olyan lányokkal, akik ilyen ostobaságra adták volna a fejüket. Ti ketten túl jól néztek ki ahhoz, hogy efféle férfias dolgokkal foglalkozzatok.
– Micsoda sztereotip hozzáállás! – Kis híján felhorkantottam. – Még jó, hogy a kettő nem zárja ki egymást.
– Talán ezért is vagyok kíváncsi arra, hogy valójában mit tudtok – tájékoztatott a férfi. – Állítólag az ilyen tökös csajok az ágyban is sokkal bevállalósabbak... – Itt megint rám kacsintott, de a nyílt ajánlata miatt, inkább orrba szerettem volna vágni.
– Szerintem ezt sosem fogja megtudni – közöltem vele hidegen.
– Az egyáltalán olyan biztos – hajolt hozzám igazán közel, karakteres illatától meg is szédültem, sőt a lélegzetét is éreztem a nyakamon. Arról nem is beszélve, hogy zavarba hozott, talán csak azért, hiszen ő mégis csak a tanárom lett volna, én pedig a diákja, és egy cseppet perverznek tartottam a szituációt. Kevés dologtól rémülök meg, de ez most határozottan olyan dolog volt, amit nem tudtam hova rakni. – Akkor találkozunk pénteken, a versenypályán!


Amint kimondta az utolsó szót, a szívem hirtelen táncra perdült, ki akart esni a helyéről, és megint elkapott a száguldás iránti vágyakozás... Kár, hogy itt nem tehetem meg...
Össze voltam zavarodva úgy igyekeztem tovább a folyosón. Amikor megint megragadott egy kéz a csuklómnál, de ezúttal nem a szertárba, csupán egy eldugottabb részre húzott a folyosón.
– Ez meg mégis mi a fene volt? – szidott meg YoonGi azonnal.
– Mi bajod van? – kérdeztem vissza értetlenkedve.
– Azt hiszed, hogy nem láttam, milyen bizalmasan beszélgettél azzal a fazonnal?
– Te most féltékeny vagy? – döbbentem rá.
– Nem, nem vagyok! – rázta meg a fejét. – Csak jobban tennéd, ha távol maradnál tőle.
– De ő a tanárom, és ha érdekel, engem is megrémítette ez a közelsége – nyugtattam meg. – De nem tudok tőle távol maradni, ha ő oktatja az elméleti tantárgyamat.
– Akkor ezek szerint igaz – gondolkodott el a fiú egy pillanatra.
– Micsoda igaz? – értetlenkedve meredtem rá.
– Ez a fazon vette át a helyét az előző tanár úrnak.
– Igen, megesik az ilyen – vonogattam a vállam.
– De nem érted a lányeget. Az elődje meghalt – komorodott el YoonGi.
– Igen, ez is megesik.
– Azt rebesgették, hogy alig egy nappal, ennek érkezése előtt halt meg, sőt azt is mondták, hogy megölték.
– Na, ne nevettess már! – adtam elő a kamu nevetést. – És te ezt el is hiszed?
– Még az igazgatónő is elismerte, hogy Mr. Choi valóban gyilkosság áldozata lett, és hogy már meg is van az új tanár, pedig nem is hirdették meg, hogy felvesznek helyette valakit is – magyarázta még mindig komoran a fiú. – Nekem gyanús volt, és most is gyanús.
– Mennyi az esélye, hogy Bang tanár úrnak köze van ehhez?
– Azt nem tudom – vonta meg a vállát. – De azért legyél vele óvatos.
– Meg tudom magam védeni. – közöltem vele határozottan.
– Ebben ne is kételkedtem – ismerte el, majd egy gyors mozdulattal a derekamnál fogva magához vont.
– Le fogunk bukni! – figyelmeztettem.
– Tudom, de különösképpen nem érdekel – vonta meg a vállát, majd lágyan megcsókolt.

Pár perc maradt csupán kettőnknek, de amit mondott szöget ütött a fejembe, talán mégis csak jobb lesz vigyázni, ezzel a bizonyos Bang YongGukkal...


Külön hagytuk el a folyosót, és már így is késésben voltam a megbeszélt helyről, amikor kaptam egy üzenetet éppen ByulYitól.
„ Ne várj rám! Közbe jött valami... HoSeokkal leszek!”
Némi csalódottságot éreztem, de közben örültem annak, hogy kettőnk közül legalább az egyikünk szabadon dönthet a sorsa felől...