1. fejezet - Vad és szexi

/YoonGi/

Kényelmesen terültem el a fekete bőrülésben, ami az Amerikába tartó magán repülőgépünk egyik alap felszereltségébe tartozott. A kedvenc elfoglaltságomat űztem és igyekeztem volna aludni, de ez jelenleg, a kattogó agyam mellett igen nehezen ment volna. Valahogy általánossá vált, hogy minden hónapban kiruccanunk egy hétvégére, vagy épp egy hétre Amerika különböző részeire. Sajnos négyünk közül csupán Jin nyakába szakadt a nemzeti bank, köszönhető annak, hogy igen neves családból származik, nem egy ingatlant fog örökölni a nagyapjától, sőt úgy hallottam, hogy akár szállodalánc tulajdonos is lehet. Ugyan az ő családjukban a női ág is igen gazdag, bárcsak elmondhatnám magamról ezt, de az én családomtól csak a hatalmas adósság halmazt örökölhetném, még jó, hogy őket ott hagytam Daegu-ban, amikor eljöttem Szöulba továbbtanulni, mivel határozottan nem akarom úgy végezni, ahogyan a szüleim. Sosem beszéltem a srácoknak a családi gondjaimról, egyszerűen nem lennének kíváncsiak rám, meg igazából minek is terheljem őket ilyen dolgokkal. A másik dolog, ami miatt nem szeretem hangoztatni, hogy milyen selejt vagyok, anyagi szempontból, mert úgy vélem, hogy ezzel várhatóan nem leszek népszerű a lányok körében. Nem mintha így az lennék. Voltak ugyan kalandjaim az elmúlt pár évemben, de így huszonnégy évesen ideje lenne végre valami komolyabbat kipróbálni. Jelenlegi utunk Nashville-be vezet, ami elvileg a zene egyik központja, de előzetes ismereteim alapján inkább a gitárok városa, messzire van az a zongorától, amiben én utazom. Természetesen titokban... Ha HoSeok számára kiderülne, kapásból röhej tárgyává tenne, pedig ez az egyetlen dolog, ami mindig képes kikapcsolni. Ő például mindig azzal kérkedik, hogy milyen jól táncol, neki az a hobbija, bár néha meglepően képes rápörögni bizonyos dolgokra, ezért gyakran NamJoonnak kell őt visszarángatnia a valóságba. Ő speciel a leghiggadtabb karakter a körünkben, az egyetlen, akinek megadatott a komoly kapcsolat lehetősége, Jin pedig elég jóképű ahhoz, hogy inkább önmagába legyen szerelmes, hiszen nála szebb lányt, nem igen fog találni, az is biztos.

Az angoltudásom ugyan nem a legfényesebb, de eladni nem fognak, sőt úgy vagyok vele, hogy minél többet vagyok egy adott nyelv nyomása alatt, annál többet fogok fejlődni. Csak abban bíztam, hogy nem fogjuk alkoholmámorban, és pucér lányok társaságában tölteni az estét, hanem ezúttal valami maradandót is magunkkal viszünk.
–        Hé, YoonGi Hyung! – hajolt hozzám közelebb HoSeok, amit abból szűrtem le, hogy egészen közelről éreztem a lélegzetét. – Megint szótlan vagy, minden rendben?
–        Most azon gondolkodik, hogyan kerülhetett össze éppen velünk – szólt közbe NamJoon, majd elvigyorodott.
–        Nem egészen – tápászkodtam fel az ülésből, és kaptam le a szememről a szemfedőt. – Remélem, hogy ma nem megyünk olyan helyre, ahol csak igen lenge öltözetű lányok vannak – fordultam bizakodóan hozzájuk.
–        De szándékunkban áll bevenni egy-két sztriptíz bárt – helyeselt Jin, mire elkerekedett szemmel néztem rá.
–        És mindösszesen ennyi a terv? Nem fogunk semmi mást csinálni?
–        De nyilvánvalóan, akad a horogra egy-két csinosabb hölgyemény is... – vigyorodott el HoSeok, így lemondó sóhaj hagyta el az ajkaimat.
–        Nem értem mi a bajotok van a hazai felhozatallal – vontam meg a vállam.
–        Túl sok a munka velük, mire eljutsz arra a szintre, amire jelenleg szükség van – bölcselkedett Nam.
–        Mondod te, akinek van barátnője – hitetlenkedtem.
–        Akit még mindig nem sikerült megfektetnem – felelte a fiú megvonva a vállát.
–        De gáz – szörnyülködött Jin. – Mióta is puhítod a csajt?
–        Legalább fél éve.
–        És most szándékodban áll megcsalni őt? – vetettem rá egy lenéző pillantást. Gyakran úgy érzem, hogy ebben a bandában, csak velem van a baj. Valahogy, ha szeretek valakit, akkor nem csalom meg, vagy valami, csak azért mert éppen nem adja magát olyan könnyen.
–        Amiről nem tud, az nem fáj – vélekedett NamJoon, én pedig úgy voltam vele, hogy jobb, ha most befogom a szám, és a nézeteimet megtartom magamnak.
Reménykedtem abban, hogy hamarosan leszállunk, és valahol elveszíthetem a kanos társaságot, és lesz lehetőségem akár egyedül is felfedezni a várost, és a benne rejlő szépségeket...


/Laney/

Egyetlen vékonyka határ... Mindösszesen ennyi választott el attól, hogy végre felfigyeljenek rám. Miután elbúcsúztam ByulYi-tól, akinek csak sikerül kiszemelnie egy kimondottan szemrevaló hímnemű egyedet – én másképpen nem bírtam rájuk tekinteni, a sokadik pofára esés után, csupán az emberi faj hímnemű egyedei, pont, mint az állatoknál – eldöntöttem, hogy hazamegyek. Persze nem állt szándékomban otthon csücsülni, sőt nem is zárkózom el a társaságtól, csupán a helyi kocsma vendége leszek. Amíg az én barátnőm Nashville-ben élt,a nagyváros egyik külterületén, én a családom miatt, egy Woodbury nevű kisvárosban tengetem az életem. Ez a hely arra jó, hogy olyan csend vegyen körül, hogy bármikor kikapcsolhassam a zúgó agyamat. Gyakran gondolkodom apám halálán, olyan, mint valami rögeszme, amitől egyszerűen képtelen vagyok szabadulni, de akárhányszor próbálok valamit tenni az ügy érdekében, hogy az igazság kiderüljön, anyám egyszerűen nem hajlandó ezzel foglalkozni. Szerinte ideje továbblépnem, és befejeznem az egész őrültséget, mert csak tönkreteszem a családi idillünket. Már ha lenne ilyen... Csak azt bánom, hogy az öcsém már nem ismerhette meg az édesapját, és sajnálatos módon ő már nem kaphatott amerikai nevet, csupán anyám nevezhette el., ami miatt szerencsétlen gyereket rendszeresen piszkálják az iskolába. Még jó, hogy nyár van, és legalább még ezt a pár hetet nyugalomba töltheti, ha csak nem jön közbe valami. Elég gyorsan megérkeztem, természetesen betartva a közlekedési szabályokat, és a sebességet, nem hiányzott, hogy éppen ilyenek miatt vonják meg a jogosítványomat, bár, ahhoz, hogy a pályán száguldozzak nem szükséges, de valahogy nem hiányzott, hogy anyám vigyen mindenfelé.

A garázsban tettem le az autómat, igyekeztem a lehető legcsendesebben zárni a kaput, nehogy anyám észrevegye, hogy még csak most érkezem haza. A legjobb az volt az otthonomban, hogy volt lehetőségem saját lakás kialakítására, mely érthető módon összenőtt a garázzsal. A garázsból kifelé vezető folyosó után volt egy kisebb lépcsősor, mely az emeletre vezetett. Hivatalosan ez volt az otthonom. Volt benne egy nagy háló, konyha, fürdő, sőt még nappali is. Olyan volt, mint valami kisebb garzon, nekem meg tökéletesen megfelelt, úgy is csak aludni járok haza. Többnyire vagy az edzőteremben rohadok, vagy a pályán rovom a köröket, esetleg a kocsimat fejlesztgetem. A folyosón túl, csak az előszoba volt, ahol a díjaimat őrizgetem, és az ajtón túl, már a kert, melyen egy hasonló kis folyosó vezetett a főépületbe, ahol a családom, még megmaradt tagjai élnek. Jobb ez így nekem... Ha valami bajuk van, akkor se perc alatt át tudok ugrani, de semmi pénzért nem áldoznám fel a magányomat. Köszönni szerettem volna az öcsémnek, megnyugtatni, hogy jól vagyok, de amint az egész épületet megkerülve, éppen a főbejáraton átlépve, tapasztaltam az őrült nagy ürességet. Halk nesz szűrődött a konyhából, vagyis csak tartózkodott valaki otthon, de  csendből arra a következtetésre jutottam, hogy az én imádott testvérem nincs itthon. Emiatt némi csalódottságot éreztem, majd nagy sóhaj után léptem be a konyhába.
–        Megjöttem! – köszöntöttem anyámat semleges hangon.
Először rám se hederített, csak a pultnál ácsorogva kevergette a kávéját.
–        Remélem, hogy nem versenyeztél – pillantott fel az igen fontos elfoglaltságából.
–        De igen! – húztam ki magam büszkén. – És képzeld, megint nyertem.
–        YunSoo! – szólt rám szigorúan a koreai nevemet használva, ami miatt azonnal vérszemet kaptam. – Megmond...
–        Ne nevezz így! – szakítottam félbe lendületesen. – Amíg amerikai földön vagyunk, addig használd azt a nevem.
–        Nézd, Laney! – sóhajtott lemondóan. – Nem szeretném, ha ugyanarra a sorsra jutnál, mint apád!
–        Apámat megölték, ezt te is tudod! – vélekedtem hűvösen.
–        Ne légy nevetséges!
–        Mert te láttál bármit is arról, hogy bizonyítottan baleset volt? Vannak róla hivatalos dokumentumok? Tudom, hogy megpiszkálták az autóját, és ezt be is fogom majd bizonyítani.
–        Még gyerek voltál akkor, honnan tudhattad volna, hogy mi folyik körülötted – legyintett anyám. Tudtam, hogy hülyének néz, de eléggé fel voltam tüzelve ahhoz, hogy ezt ne hagyjam annyiban.
–        Attól, hogy gyerek voltam, meg nem voltam hülye. Nézhetsz annak, de nem érdekel. Felnőtt vagyok, és tudom, hogy mit csinálok!
–        Baj, hogy aggódom érted? Szeretném, ha nem vezetnél többet – utasított arra, amit úgy sem fogok teljesíteni, bár megjegyzem, alapvetően hidegen hagy, amit mond.
–        Akkor mit csináljak, egyem meg a jogsimat? – vettetem fel lekezelően. – Öcsém hol van? – váltottam témát, nehogy véletlenül belekezdjen a hegyi beszédbe.
–        KyungSoo? – tettette az ostobát. Tudtam, hogy valami okból lepasszolta, és sejtettem is, hogy hová.  – A nagyiéknál.

A Nagyiék természetesen apám szüleit jelentették, hiszen egy szem fiukat is elvesztették, ők is osztották a véleményemet, még akkor is, ha anyám valami miatt ennyire elvakult. Ők imádtak minket különösen öcsémet, hiszen ő jobban hasonlít apámra, mint én. Én külsőleg szinte olya vagyok, mint anyám, de a temperamentumom, a vezetés iránti szenvedélyem, biztos, hogy apám öröksége. Kár, hogy éppen ezt akarja az egyetlen szülőm kiirtani belőlem, amit természetesen nem fogok hagyni, soha, de soha... Alapvetően anyám érdekes karakter, ha azt vesszük, hogy amint kitette a lábát a családi házból, eljött Szöulból, azóta nem is beszélt a szüleivel, sőt nekem van egy olyan sanda gyanúm, hogy ki is tagadták, hiszen mit szólhattak a szülei hogy beleszeretett egy vagány amerikai srácba... Tehát nem beszél a szüleiről soha, vagyis nem is ismerem őket, ám mégis valahol a lelkem mélyén azért szeretném.
–        Remek, és mikor jön vissza? – faggatóztam végül.
–        Még a héten ott marad, nekem meg vannak dolgaim, amiket el kell intéznem – hangzott a válasz, és amint kilépett a pult mögül, elképedve vettem észre a szerelését. A piros tűsarkú cipőjével, a falatnyi fekete szoknyájával, éppen úgy nézett ki, mint valami kétes erkölcsű nő, és egy pillanatig azon kezdtem agyalni,hogy mi van, ha Casey-nek igaza volt abban, hogy anyámat egy százasért meg lehet kapni.
–        Hová indulsz ilyen csinosan? – játszottam az illedelmest, pedig nem állt messze tőlem taplónak lenné a saját anyámmal szemben sem.
–        Az, az én dolgom. Szeretném, ha nem vezetnél, vagy csak a megengedett sebességgel – figyelmeztetett ismét, ügyesen kivágva magát, hogy kelljen megmondania, hová is készül ilyen külsővel.
–        Megnyugtatlak – húztam gúnyos mosolyra az ajkaimat. – Most nem fogok vezetni, hiszen megyek is alkoholmámorba fojtom a bánatom, hogy a saját anyám úgy kezel, mint valami ötévest – gúnyolódtam rajta, majd hátat fordítottam neki. – Jó mulatást! – köszöntem el tőle, majd határozott léptekkel megindultam a hátsó bejárat irányába, ahol végre átléphettem a saját életterembe...


/YoonGi/

Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek...  Legalább félóra zötykölődtünk valamelyik főúton, egy igen lepukkadt verdában, és Jin még így is alkudozni mert az eladóval, hogy nem adná-e olcsóbban a tragacsot. Azon agyaltam, hogy ez biztos valami rossz rémálom, de azzal szembesül még rosszabb volt, hogy az akinek magánrepülőre is telik, még ha nem is a sajátja, hanem családi tulajdon, nekiáll spórolni egy kocsin, csak azért mert a nagypapája szerint már így is túl sokat költ... Ránk... Inkább befogtam a számat, amint ez kiderült, de a srácok is húzták a szájukat, Jin pedig neki látott mentegetőzni... Ez inkább hagyjuk is... Ám meglepődve tapasztaltam, hogy a tragacs valóban annyira rozsdás volt, és szétélt, hogy pár perccel később erős rángatózás után, meg kis híján lefejelve az anyósülést, megállt az útszélén.
–        Ó, hogy bassza meg! – szitkozódott a legidősebb, majd hátra fordult. – Nem nézné meg valamelyikőtök, hogy mi a baja?
–        Te vagy a sofőr, te szerezted ezt a vackot! – vélekedtem.
–        Én mondtam neked, hogy ez egy rossz döntés! – figyelmeztette őt Nam, mire JIn csak a szemét forgatta.
–        Köszi a segítséget! – fújtatott, majd amint kikapcsolta a biztonsági övet, mintha alapvetően lett szükség lett volna rá egyáltalán, kikászálódott az vezetőülésből, hogy felmérhesse a problémát.
A motorháztető alól vaskos fehér füst gomolygott, és amint a fiú képébe kúszott az egész, a kezével óhajtotta eloszlatni azt.
–        Na, mi a helyzet? – érdeklődött HoSeok, aki aggodalmasan nézte a fejleményeket.
–        Szerintem ezzel nem megyünk sehová – állapítottam meg, és jómagam is kiszenvedtem magam a tragacsból.
–        Dehogynem! Majd te megszereled! – közöltem velem Jin. – Hiszen te szoktad megszerelni a dolgokat, amiket NamJoon tönkretesz.
–        Az egy dolog, de nem vagyok én autószerelő – vontam meg a vállam. – Meg mindannyian szóltunk, hogy ez nem lesz megfelelő, de te ezt akartad, akkor vagy meg javítod, vagy szerzel egy másik fuvart.
–        Abban, sajnos YoonGinak igaz van, hogy nem volt jó választás – értett velem egyet Nam. – Viszont nem vesztegelhetünk itt.
–        Én nem akarok emiatt kimaradni a buliból! – szörnyülködött HoSeok. – Tényleg nem bírjuk még közösen se megszerelni? – reménnyel telve nézett először rám, majd a mésik két fiúra.
–        Felejtsetek el! – határoztam el magam, majd megfogva a táskámat tettem egy lépést az út azon irányába, ami állítóéag Nashville-be vezetett.
–        Most komolyan itt akarsz, minket hagyni? v nézett rám Jin elképedve.
–        Miattatok másztam szar helyzetbe, tehát igen! – vágtam rá.
–        Hyung! Ez nem csinálhatod! – kiáltott utánam HoSeok.
–        Majd hívjatok fel, ha van valami fejlemény! – köszöntem el tőlük vissza sem pillantva.
–        Cseszd meg, Min YoonGi! – szitkozódott NamJoon, mire felmutatva a középső ujjamat, vonszoltam tovább magam.

Sejtettem, hogy inkább vesztegelni fognak, mintsem gyalog meginduljanak az úton. Persze fogalmam sem volt arról, hogy milyen messze vagyok a célállomástól, de még mindig jobb volt sétálni, mintsem a drámázásukat hallgatni. Mondjuk annak örültem volna, ha nincs ennyire meleg, kicsit sem mutattam volna jól, ha az angyali külsőm hirtelen tökre megy. Nem tudom, hogy meddig cammoghattam az útszélén, de kissé kimerültem. És a srácok, még mindig nem hívtak, de el sem mentek mellettem, vagyis ott kínlódnak azzal az autónak csúfolt roncshalmazzal. Nem igazán volt forgalom sem, pedig kimondottan tudtam volna örülni valami csodának, hogy felajánlja, hogy elvisz. S aztán...

Egy kék színű, nagy autó parkolt le mellém, és egy idős, szalmakalapot viselő asszony, széles vigyorral a kképén nyitotta ki a felőlem lévő ajtót.
–        Messze-e, fiacskám? – faggatott a falusi angol kiejtéssel, melyen magamban jót mosolyogtam. – Hogyan tévedt el egy magad fajta helyes fiúcska.
–        Lerobbant a kocsim, és nem volt kedvem várni – vontam meg a vállam.
–        Hová indultál? – faggatózott tovább.
–        Igazából... Nem volt cél – hazudtam. – Szeretnék egy olyan helyet, ahol lehet olcsón szállást foglalni.
–        Gyere, fiam! – engedett utat. – Nem messze van egy Woodbury nevű kisváros, ott talán tudnak neked segíteni.

Annak ellenére, hogy kívülről ez a verda sem tűnt a legfényesebbnek, de belülről igazán jól karban volt tartva. Bárcsak a miénkről is elmondható lett volna ez. Némi lelkiismeret-furdalást azért éreztem a fiúk iránt, de ők sodortak engem bajaba, és nem fordítva. Mit számít, hogy ott avgyok és a szenvedésüket hallgatom. A nó, aki valójában igen testes volt, nem kérdezősködött, csak hagyta, hogy kifelé bambuljak az ablakon, amiért kifejezetten hálás volt. Talán fél óra alatt megérkeztünk, úgy tűnt, mintha kezdett volna besötétedni, így egyre fontosabbnak tartottam, hogy keressek egy szállást, és ha már biztos helyen vagyok, felhívom a srácokat, hogy nehogy véletlenül azt higgyék, hogy cserbenhagytam őket. Na, jó, talán egy kicsit mégis... A kisváros nyugodt volt, kevés forgalommal, és egészen addig tetszett is, amíg meg nem álltunk egy kocsma előtt.
–        Ez lenne az! – jelentette be ünnepélyesen az asszony.
–        Ez egy kocsma? – döbbentem meg.
–        A felső szinten vannak kiadó szobák – felelte az ideiglenes sofőröm.
–        Rendben, mivel tartozom? – tudakoltam illedelmesen, de az asszony csak szélesen elmosolyodott.
–        Vigyázz magadra, fiacskám! – köszönt el, utalva arra, hogy bizony nincs szüksége semmire. – Szép estét!
Meg sem várta, hogy hálálkodjak, olyan sebességgel hajtott el, hogy szinte porzott utána az aszfalt. Vettem egy mély levegőt, és felemeltem a tekintetem, a rége fából készült, egy-két helyen megkopott falú épületre, és a kocsma a Devil’s Shot nevet viselte, és valahogy fel voltam készülve arra, hogy valami érdekes dolog fog fogadni.

Az első, amit észleltem, az a halk zene volt a háttérben. A poharak, korsók csörrentek, amint italt töltöttek a pultban, de időnként a társaságok jókedvvel hangoskodtak, ami természetes belefért egy kocsmai idillbe. Némi alkoholszag terjedt a levegőben, keveredve a cigarettafüstjével, de mindent összevetve nem keltett bennem rossz benyomást. A terem egyik végében billiárdasztalok is hevertek, s mivel arra kevesebben voltak, azokat az asztalokat céloztam meg. A környezetemben nem igazán akadt senki, pár ember iszogatott, én pedig kényelmese helyezkedtem el a z egyik fekete lakozott asztalnál, az itallapot böngészve.
–        Mit hozhatok? – jelent meg mellettem egy szemre való szőke lány, akin még a farmer rövidnaci és a fehér póló is rettenetese jól mutatott.
–        Egy sört szeretnék, illetve úgy hallottam, hogy tudok szobát is foglalni esetleg estére – vázoltam a szituációt.
–        Rendben van, mielőtt távoznál, keress meg a pultnál a szobával kapcsolatban. – Egy pillanatig úgy éreztem, mintha valami ajánlatott tett volna, de eztán lassan összetettem a képet.
–        Rendben van – bólintottam.
–        Akkor egy sör lesz? – kérdezett vissza a lány.
–        Igen, egy korsó barna sört szeretnék – feleltem mosollyal az arcomon.
–        Azonnal hozom! – jelentette be, majd elbillent.

Pár perc múlva meghozta a sörömet, én pedig jó nagyot kortyoltam a habzó italból. Meglepően finom volt, lágy, de karakteres ízvilággal, valahogy sokkal jobbnak tűnt, mint amit odahaza lehetett kapni. Teljesen belefeledkeztem az italomba, és a tekintetem a mellettem lévő billiárdasztalhoz siklott. A helyiségben egy kissé megnövekedett a hangzavar, majd arra lettem figyelmes, hogy a pultnál a másik pultos lány, éppen hasonló nedűvel szolgálja ki az ott várakozó vendéget, ám mielőtt odaadta neki felemelte a korsót, mintha köszöntőt mondana...
–        És most ezúton szeretnék gratulálni a mi hatszoros bajnokunknak, Laney Parkernek! – mondta a lány, mire a vendég kicsit sem jött zavarba, elegánsan meghajolt, jobbra majd balra, miközben mindenkit ő ünnepelte.

Tulajdonképpen akkor esett le, hogy az, aki köszöntöttek egy lány volt, sőt amikor a korsóval a kezével éppen afelé indult el, ahol magam voltam, elképedve néztem, hogy micsoda vagány csajról van szó. Alig lehetett százhatvan centi magas, olyan alakja volt, mintha valami címlapról szalasztották volna, magabiztos járása, és kisugárzása már abban a pillanatban vonzott, amint csak elsétált mellettem. Láttam rajta, hogy valami ázsiai vérvonal is lehet benne, még az is lehet, hogy éppen koreai, csak a neve miatt, ez nem tűnik fel. Éjfekete haja, éppen csak a válláig ért, ám ez olyan jól kihangsúlyozta az arcának lágy vonalait, hogy úgy éreztem, hogy pillangók repkedtem a gyomromba. Kevés nő képes belőlem ilyet kiváltani, de ez az ismeretlen bombázó szinte azonnal levette a lábamról, anélkül, hogy tudtam volna róla bármit is. Úgy volt hihetetlenül szexi és vonzó, hogy nem kellett semmijét sem kipakolnia, egyszerűen csak vonzott, akár a mágnes...

Onnan figyeltem minden mozdulatát, azt is, amikor éppen biliárdozni kezdett volna, egyedül, amin meglepődtem, ám egyelőre nem volt merszem, még megközelíteni sem. Ám egy másik kicsit ittas, magas pasinak már elég mersze volt, hogy bepróbálkozzon nála.
–        Szia, Bébi! – hajolt hozzá közelebb, mire a lány azonnal elhúzódott. – Nincs kedved meginni velem valamit?
–        Miért lenne? – nézett rá a lány értetlenül. – Húzz el most rögtön!
–        Akkor nem akarsz esetleg kettesben valahol eltölteni egy estét – duruzsolta a férfi, nyíltan arra kérve Laney-t, hogy adja oda magát, de ez kicsit sem tetszett a lánynak.
Ám amint a fazon tettlegességet akart alkalmazni, a szépség váratlanul akcióba lendült, és olyan sebességgel lépett a férfi háta mögé, a tarkójánál keményen az asztallapjához nyomva, hogy a pasas nyikkanni sem mert. A kezét is kicsavarta egészen felnyomva szinte a lapockájáig, hogy elkerekedett szemmel néztem az abszurd jelenetet.
–        Tisztázzuk a dolgokat! – suttogta a felfegyverzett férfi fülébe. – A nem, az nem! Ha meg nem érted meg, akkor kicsavarom a karod és a hátadba állítom! Remélem, hogy elég világosan fogalmaztam.
–        Te ostoba ribanc! – szitkozódott a férfi, de a lány ismét fizikai erőszakot alkalmazva, erősebben belenyomva a képét az asztallapjába, bírta jobb belátásra a férfit.
–        Nem mondom el még egyszer, seggfej! Kopj Le! – taglalta Laney, majd lassan elengedte a támadóját, aki se szó, se beszéd lelépett, de közben azért gonoszan végigmérte a lányt.
–        Laney! – kiáltott rá az egyik pultos lány. – Lehetőleg ne kezdj megint kocsmai verekedést!
–        Majd megpróbálom visszafogni magam! – nevette el magát a szépség, de a pultos lány vele nevetett. Nyilvánvalóan ismerik egymást, hiszen egy kisvárosban, mindenki ismer mindenkit.
Ahogy ez végignéztem a jelenetet, egyre jobban megmozdult bennem valami, hogy meg kell ismernem Laney-t, még ha csak egy hétvégére is, de tudni szerettem volna,, hogy mindig ilyen kemény, vagy van gyengéd oldala is... Egy dolog azonban biztos volt, hogy kell nekem az a nő...