Prológus – Egy lépésre a legnagyobb álomtól

Mindenkinek vannak álmai... Vannak, akik egész életükben arról álmodoznak, hogy híres énekesek, színészek lesznek, vannak, aki cukrásznak, vagy szakácsnak készülnek, és akadnak olyanok is, akinek ennél sokkalta tökösebb álmaik vannak, mint például nekem... Én arról álmodozom, hogy híres autóversenyző legyek. Azóta ez az álmom, amióta csak az eszemet tudom, amióta gyerekként sorra nyertem a gokartversenyeket, amióta annyi érmem, és kupám van, hogy lassan külön szobát kellene nekik kialakítanom, de azóta vágyom valami komolyabbra, amióta apám éppen a pályán vesztette életét... Ő volt a példaképem, ő a példaképem most is, és lesz egészen a halálom napjáig. Tisztában vagyok azzal is, hogy megölték őt, hogy nem véletlen baleset áldozata lett, hiszen egy háromszoros világbajnokon nem fog ki egyetlen élesebb kanyar, ezt a mai napig biztosan állíthatom, és azt is tudom, hogy előbb vagy utóbb ki fog derülni...

De visszatérve rám... Hogy miért éppen az autóversenyzés és miféle egyáltalán... Szenvedélyes szerelemben élek a sebességgel... Amikor az adrenalin végigszáguld az ereimben, magasabb fokozatra kapcsolok, és eggyé válok az autómmal, s miközben azt figyelem, hogy a mellettem elsuhanó világ mindösszesen egyetlen sötét vonallá zsugorodik össze... Számomra a sebesség egyet jelent a szabadság érzésével, és elfeledkezhetem arról, hogy apám halála óta mennyi mindenen kellett keresztül mennem...

Ám egy dolog biztos azért az álomért, amiért én küzdök, sokkal többet meg kell tenni, mint általában, hiszen hiába a háttér, a bizonyítások ezrei, sosem lehetsz elég jó, hiszen csak egy lány vagy... Minél többet küzdesz az álmaidért, annál nagyobb a győzelem, és hiszem azt, hogy egy napon leszek olyan híres, mint apám volt... Tudom, hogy vigyáz rám odafentről, és tudom, hogy büszkévé kell őt tennem...

Épp ezen voltam most is, amikor a magas sarkúm sarkának hangja visszhangot vert a nashville-i versenypálya bokszutcájának kövén, amint az autómhoz, egy Chevrolet SS-hez siettem, jobban szerettem ezt a narancs-fekete autócsodát, mint az emberek nagy részét, benne még sosem csalódtam, emberekben viszont túl sokszor... Éppen be szerettem volna nézni a motorháztető alá, amikor a kommentátor, aki ezúttal is nő volt, túlharsogta a többi autó kelltette motorzajt. Most is erős a felhozatal, nehéz verseny vár rám...
–        Üdvözlünk mindenkit, a kéthetente megrendezésre kerülő nashville-i amatőr autóversenyen, ahol bárki részt vehet, akinek csak a kedve tartja, illetve, ha van megfelelő autója – fogott bele a nő a szövegébe, és szinte már felkészültem a következő mondatának kezdetére. – Vajon az ötszörös győztes, Laney Parker hatodszorra is győzni fog, vagy végre lehetőséget ad másoknak is. Sok sikert mindenkinek! Egy óra múlva kezdünk!

Na, igen... Laney Parker... Ez lennék én... Az a lány, aki képes bárkin átgázolni, ha a győzelemről van szó... Nem ismerek kegyelmet, és nem is fog érdekelni, hogy ki áll az utamba, nincs megállás, hiszen a tízedik győzelem után talán arra is lesz esélyem, hogy valami profi csapat is felfigyeljen rám. Én nem csak kedvtelésből száguldozom, a célom, hogy apám rekordját megdöntsem, éppen azon a pályán, ahol elhunyt. Kissé talán morbid, de érte is teszem...

De még tisztázni kellene néhány dolgot, hogy miféle verseny ez... Apám háromszoros WTCC bajnok volt, ami annyit tesz, hogy „Túraautó-világbajnokság”, tehát amikor a versenyekre vele mehettem, a világot is körbe utaztam. Ezek az autók nem olyan otrombák, mint más autósversenyek autói, ezeken egy hétköznapi utcai autóból lettek továbbfejlesztve, és nem szokás háromszázzal száguldozni. Na, jó, az én autóm már fel van annyira nyomva, hogy menjen annyival, csak akkor igen veszélyes bevenni a kanyarokat... Még jó, hogy szeretek veszélyesen élni... Tíz éves voltam, amikor apám meghalt, tehát nehezen tudtam feldolgozni, pont úgy, mint anyám, akiről annyit fontos tudni, hogy koreai, de ha választhatnék, be nem tenném a lábamat egy olyan helyre, ahol se jövője, se kultúrája sincs egy olyan izgalmas sportnak, amiben utazom...

Tehát csak félig vagyok árva, de anyám nem díjazza, hogy ugyan azért rajongom, amiért apám, így nem mondanám, hogy fényes a viszonyunk... Az ilyen amatőr versenyektől is tilt, ahol, vagy az előző futam legjobb tíz helyezettje, és azok versenyezhetnek, akiknek van megfelelő autójuk, és ki tudták fizetni a beugrót a versenyre. Állítólag nagykutyák is vannak a nézők között, és itt Amerika szívében, talán még esélyem is akad arra, hogy felfigyeljenek rám, még akkor is, ha a külső adottságaim, illetve a magasságom nem éppen illik egy pilótáéhoz, de annak a több éves kitartó edzésnek, és annak, hogy nem egy harcművészetben jártas vagyok, igen szívóssá tettek, és tudom, hogy egyszer mindennek hasznát is fogom venni...

El nem tudom képzelni, hogy mennyi ideig bámulhattam a motort, ami újszerű volt, pöpecül működött, legalábbis nem volt vele baj, amikor tegnap este mentünk vele egy tesztkört, a legjobb barátnőmmel, a teljes mértékben dél-koreai származású Moon ByulYi-val, akinek az autószerelés épp annyira a vérében volt, mint nekem a vezetés. Olyan megfigyelési képességekkel rendelkezett, amiről a legtöbben csak álmodhattak, ám a sors vele is elbánt, amikor gyerekként elvesztette az édesanyját, és a rendőrapja kizsuppolta az Amerikában élő rokonokhoz, akik többet foglalkoztak az alkohollal, és a drogokkal, mintsem a kislánnyal, így gyerekként is nagyon sok időt töltöttünk együtt... Halottam, amint megköszörüli a torkát, tehát kénytelen voltam a fejemet megrázni, hogy felocsúdjak ebből az ijesztően unalmas monológból...

Remélem, ti sem untátok meg...

–        Van vele valami baj, hogy ennyit nézed? – vetett rá egy pillantást ő is, miközben azzal az epres nyalókával mutogatott, ami eddig a szájában hevert.
–        Nincs – ráztam meg a fejem. – Hoztad a felszerelést? – utaltam arra a minimális eszközökre, amire egy ilyen amatőrversenyhez, ahhoz a minimális harminc körhöz szükséges. Az amatőr versenyeknél nem jár sajnos csapat, akik segítenek, mondjuk tankolásban, vagy kerékcserénél, és nincsenek olyanok, akik kívülről tanácsokat adnának. Itt én vagyok, és az autóm, amit remélek, hogy elég jól ismerek. Bár időnként szoktak segítséget hívni a pilóták, nekem Byul lesz a szemem, és egy rádión keresztül kapom az utasításokat. Ugyan mindenféle mechanikai segítséget meg tudna adni, ketten alkatrészeire tudnánk szedni a kocsit, és viszonylag elég gyorsan össze is rakni, de erre nincs szükség. 

Éppen érdeklődni szerettem volna a lánynál, aki ezúttal se vitte túlzásba a felöltözést, mármint az ezüstös szőke haját felkötötte ugyan, de a fekete rövidnadrág egy fehér ujjatlan felsővel, illetve a telitalpú szandállal, megint a lehető legminimálisabbnak számított. Nem mintha én sokkalta több ruhát viseltem volna, de ebben a tikkasztó hőségben nem is tudtam volna mást felvenni, bár mielőtt kocsiba szállok, alaposan beöltözöm, hiszen magas sarkúban sosem vezetünk.
–        Hé, Laney, bébi! – hallottam meg nem messze tőlem egy férfihangot, és Byul-lal azonnal a hang irányába néztünk.
Ott volt az a szőke ficsúr, aki mindig igyekszi beelőzni, de olyan dolgokon bukik meg, amikre egyáltalán nincs felkészülve... Hogy egyszerűen jobb vagyok nála...
–        Mit akarsz, Casey? – kiáltottam vissza, és elképedve figyeltem, amint a szokásos lánykoszorúban hanyagul nekidől a kocsija oldalának.
–        Igaz, hogy anyádat, már pár száz dolcsiért megkaphatom? – nevetett fel, vele együtt a sok spiné, én pedig erőteljesen orrba akartam vágni.
–        A pályán legyen nagy a szád, te lúzer! – vágott vissza hevesen a mellettem álló szőke lány, megelőzve engem.
–        És téged mennyiért lehet megkapni, Laney? Te sokkal olcsóbbnak tűnsz – folytatta a gúnyolódást.
–        Én? – mutattam magamra megjátszva, hogy leplezzem a dühömet. – Egyszerűen megfizethetetlen vagyok. Másrészt, csak azért szájalsz, mert félsz, hogy legyőzlek... Megint!
–        Mennyire rosszul eshet, hogy egy lány legyőz – szúrta közbe Byul, és amint látta, hogy a srác kezdi kevésbé nyeregbe érezni magát, idegesen a hajába túrt.
–        Most az egyszer nem fogsz tudni legyőzni! – határozta el a fiú, majd amint elhessegette magától a rengeteg kiéhezett libát, bepattant a piros színű, agyon cicomázott autójába, és elhajtott.
–        Csak egyszer, hadd verjem be a képét – dohogtam, amin a barátnőm jót nevetett.
–        Akkor egy ideig a korházban fogják ápolni, ezt te is tudod – nyugtatott a lány vigyorral az arcán. – Na, akkor sok sikert!
–        Kösz, de ez csak egy rutin feladat – vontam meg a vállam megsimogatva az autóm mesés lakkozását. – Majd szólj, ha látsz valamit!
–        Meglesz! – bólintott ByulYi, majd a táskájával együtt elindult, hogy a lehető legjobb részről figyelhesse a pályát, felhasználva az összes lehetséges kamerát, ami a pályának az adottsága volt, és bár nagyon régóta nem rendeznek itt rendes futamokat, kéthetente lehetőségem van, az ilyen nagyszájú egyéneket a porig alázni, mint Casey Thompson...
-


Ugyan abba a cuccba belebújni sem volt egyszerű, arról meg nem is beszélve, hogy sisakra is szükségem volt, a hajam, mely a vállamig ért, úgyis csapzottan hever majd mindenfelé, de nem is baj, ez nem egy szépségverseny. Azon nyilvánvalóan azonnal elvéreznék, ezen a helyen nem valószínű... Ugyanúgy volt biztonsági autó, és zászlók, meg lámpa, mint az eredeti versenyeknél, csak itt nem kellett olyan sokat menni, illetve a bokszutcában is csak, a mi cuccaink voltak. Amint elfoglaltam a helyemet az első helyen, hiszen nekem arra volt létjogosultságom, az előző öt győzelmem miatt, és most is szándékomban állt bezsebelni a hatodikat is. Az első kör, amíg a gumikat melegítettem be, igyekeztem felfedezni minden kanyart, bár ez a pályát jobban ismertem, mint ahogyan kellett volna, néha még az elmémbe visszajátszódik az a szörnyű jelenet, amikor apám autója irányíthatatlanná válik, és a falnak csapódik, majd felrobban... Én hiszem azt, hogy megpiszkálták az autóját, és amiatt lett ilyen balesete, ám a mai napig nem hiszi ezt el nekem senki, még anyám sem...

Amikor szabad jelzést kaptam, úgy tapostam a gázra, mint az életem múlt volna rajta, hiszen ezt a harminc kört alig félóra alatt megteszi az embert, és sokkal inkább múlik az ügyes vezetési stíluson a győzelem, mintsem a csapatom technikai felszereltségén, és annak taktikai felépítésén. Egyetlen taktikám volt, elég gyorsan vezetni jól, hogy senki se merjen a közelembe menni. Az első pár kör meglepően eseménytelen volt, csak annyit kaptam meg információként, hogy az ötödik és a negyedik helyekért nagy buli folyik, és hogy a B-szektorban vigyázzak a gumitörmelékkel és egyéb alkatrészekkel, hiszen ott volt egy kisebb koccanás. Már kettőötvennel zúztam, amikor ByulYi rekedt hangja örömtelien felzúdult...
–        Látlak ám! – mindösszesen ennyit mondott, tehát tudtam, hogy valaki éppen a nyomomban van.
–        Ugye, az a csótány az? – kérdeztem vissza Casey-re utalva.
–        Ha mellőzni az egóját, nem lenne rossz pasi – vetette fel a lány, majd halkan kuncogott. – De igen, ő az. Úgy tapad rád, ahogyan a csinos kis hátsómra, ez a feszes naci...
–        Más hasonlatod nem volt? – faggattam elszörnyedve.
–        Mondhattam volna azt is, hogy ragad rád, mint a légy a légypapírra, de ez nem hangzott volna olyan szexin – vélekedett ByulYi, mire én megráztam a fejemet.
–        Azt mondd, hogyan tudom lerázni? – merült fel a legfontosabb kérdés.
–        Pont úgy, mint eddig, engedd magadhoz közel, majd az egyik jobbos kanyarban, taposs a gázra – hangzott a válasz.
–        És szerinted ezt még nem tapasztalta ki?
–        Ebben lehet valami – ismerte el. – Akkor pedig engedd magadhoz közel, és az egyenes szakaszban hagyd ott. Nézd, Laney, gyorsabb és jobb vagy nála, úgy sem tud legyőzni, itt senki sem elég jó ellenfél számodra. A társaság többi tagja messzire van tőletek, és fél körön belül le is körözitek őket...
–        Vagyis ott már nehéz lesz lehagynom ezt a szemetet – gondolkodtam hangosan.
–        Pontosan! Tehát sok sikert, és mindet bele! Tíz kör és vége, tehát, ha sikerül két-három másodpercet ráverned, már nyert ügyed van – vázolta a szituációt a lány, miközben elképzeltem, hogy minden szavát levezeti papíron, és matekozik mellé egy kicsit.
–        Jól van! – sóhajtottam, és ahogy beszültük visszább vettem a tempót, és igyekeztem a lehető legkisebb íven bevenni a kanyart, még jó hogy kevés volt belőle ezen a pályán.

Talán fél perc sem telt el, amikor már a visszapillantóból is láttam az idegesítő ellenfelemet, aki mindien egyes versenyemen igyekszik megelőzni, de eddig még nem sikerült neki. Vajon miért?
–        Csá, Laney, bébi! – hallottam, amint bepofátlankodik a rádióadásunkba. Kíváncsi lettem volna, hogy hogyan csinálta. – Hiányoztam?
–        Nem, te szőke szörnyeteg! – vágtam vissza elfojtott dühvel. – Mit keresel a személyes csatornánkon? Remélem, nem hallottad az előző beszélgetésünket?
–        A koreai picsával? – kérdezett vissza semmiről sem tudva. – Nem, de ezek szerint rólam ment a bájcsevej.
–        Álmodozz csak! – mordultam fel, és igen nehezemre ment a pályára koncentrálni.
–        Mondjuk, őt nem szívesen dugnám meg, de téged igen! Igazán randizhatnánk – ajánlotta fel.
–        Randizzon feled a hóhér! – tromfoltam le az ajánlatát.
–        De ha sikerül nyernem, akkor ugye eljössz velem valahová? – próbálkozott tovább, én meg alig vártam, hogy a pálya leggyorsabb szakaszához érjünk, ahol simán lehagytatom ezt a bosszantó kis férget.
–        Tudod, mit Casey! Találkozunk a célvonalon! – közöltem vele érzéketlenül, majd az enyhe jobbos kanyar után erősen tapostam a gázra, és olyan sebességgel gyorsultam fel, s hagytam ott a fiút, hogy az hangos szitkozódás közben igyekezett utolérni, de már olyan messze jártam tőle, hogy ez egyszerűen behozhatatlan lett volna számára.


-

–  Nem semmi verseny volt! – pacsiztam le ByulYi-val, amint sikerült valami értelmes külsőt kölcsönöznöm magamnak, s sikeresen átvehettem a hatodik kupámat, a pénzjutalommal együtt. Persze nem adtak nagy összegeket, és a kupa sem olyan, amikről álmodozom, de trófea, és minél több van belőle, annál jobb.
–        És most mihez kezdesz? – nézelődött a lány, hátha akad valami szemre való fiú a nézők között, akit bezsákmányolhat magának.
–        Úgy látom, te megint csak keresel valakit! – vigyorodtam el.
–         Minek menjek haza? – vonta meg a vállát a lány. – Nézzem, ahogy a nagynéném megint kiüti magát? Kösz, de inkább kihagyom. Inkább elszórakozom valamelyik helyes fiúcskával...
–        Aish! Moon ByulYi, az isten szerelmére huszonkét éves vagy, és ez az életcélod – néztem rá nagy szemekkel.
–        Az életcélom, hogy saját csapatom legyen valamelyik menő autósversenyben, aminek te lehetnél a főpilótája. Vagy fejlesztőmérnök lehessek, vagy épp csapatfőnök, aki mindig győzelemhez segíthesse a pilótáit – magyarázta hevesen. – Amúgy meg be fogsz pókhálósodni, ha ilyen sokáig távol maradsz a fiúktól – vigyorodott el. – Laney, lazíts! Győztél, most van két heted, hogy pihenj.
–        Hogy edzésekre járjak, és fejlesszem az autómat – vágtam vissza.
–        Gratulálok a győzelméhez! – lépett be egy öltönyös férfi a beszélgetésbe, de azért bíztam benne, hogy az előzményeket nem hallotta. Ősz haja volt, és ráncos a képe, de az öltönyéről csak úgy sütött a luxus, vagyis valami menő üzletembernek tűnt, főleg mert két tagba szakadt, nagydarab testőrrel jött. – Brian France vagyok...
–        Bökje ki, hogy mit akar! – förmedtem rá nem túl kedvesen.
–        A Nascar vezérigazgatója – fejezte be az öreg, testes fazon.
–        Nascar? – kérdeztem vissza elképedve. A Nascar az amerikai autóssport egyik kiemelkedő része, hiszen ez inkább helyi, csak amerikai pályákon versenyeznek, hasonló, mint a WTCC, csak itt nem utaznak körbe a világban, mindig más országba, inkább csak másik megyébe, tehát nagyon sokban hasonlít ahhoz a versenyhez, amiben én annyira szeretnék bekerülni.
–        Ugye hallott már róla? – vonta fel a szemöldökét a férfi. – Az elmúlt hat versenyét végignéztem, és jövő héten pénteken esélye lehet bekerülni az tesztpilótáink közé, sőt újoncnak akár, ha valamelyik csapat igényt tart a tehetségére.
–        Nem zavarja, hogy fiatal vagyok, és lány?
–        Kegyed, húsz éves, nem számít fiatalnak, és jó a vérvonala, meg elég ügyes – folytatta a férfi, de még mindig nem hittem a fülemnek.  – Jövő héten délután négykor itt találkozunk...
–        De tudja... – pillantottam lopva ByulYi irányába, akiben egy világ törhetett össze.
–        Ja, tényleg elfelejtettem – emelte a tekintetét a mellettem ácsorgó szőke lányra. –  Kegyedre is szükség van.
–        Rám? – értetlenül bámult rá a lány. –  Miért is?
–        Kegyed, úgy ismeri a pályákat, és az ellenfeleket, olyan dolgokat is észrevett, amiket még a tapasztaltabbak sem, arról nem is beszélve, hogy úgy tűnik, igencsak összeszokott párost alkotnak. Együtt sokkal többet érnek, mint külön-külön – magyarázkodott a férfi higgadtan. –  Amennyiben, Miss Parker bekerül a legjobb háromba a tesztelések során, kegyed a legjobbaktól tanulhat a versenyzés taktikai részét tekintve. Benne vannak?
–        Még szép! – vágtuk rá szinkronban ByulYi-val, és közben éreztem, hogy az öröm okozta adrenalin szétárad a testemben.
–        Csodás, akkor pénteken ugyanitt! – köszönt el a férfi, majd intett a két nagydarab fazonnak, hogy induljanak meg, én pedig kis híján táncra perdültem örömömben.

Mindösszesen egy hajszál választott el mindkettőnket attól, hogy a legnagyobb álmaink valóra váljanak, de akkor még nem is számítottam arra, hogy választanom kell az álmom, és a családom között...

---------------------------------------

És íme az prológus... Egyszerűen nem bírtam ki, hogy ne osszam meg, de nem tudom, milyen gyakran lesznek részek. A másik meg csak akkor készítek szereplőlistát, ha erre igény van, mert a karakterek külsőleg egyeznek a nevekkel, kivéve a főhősnőt... (Őt a Fiestar egyik tagja, név szerint Yezi testesíti meg... Ajánlom figyelembe a Cider című szólóját, abból kiderül, hogy miért éppen őt választottam erre a karakterre... Aish, micsoda karizma... :D )

A fiúk a következő részben már szerephez jutnak, és kíváncsi lennék, hogy mennyi érdeklődő lesz egy efféle ficihez... :D