22. fejezet - Gyilkos pillanatok

/YoonGi/

Kellett pár perc mire észhez tértem, mire feldolgoztam a hallottakat. Abban a pillanatban NaYeon keze nyomát éreztem a történtekben, még akkor is, ha valójában milliónyi lehetőség van egy balesetre, arról nem is beszélve, hogy még nem tudtam semmit sem. Anyám a vonal másik végéről a nevemet mondogatta, a hangja tele volt aggodalommal.

– Jól vagyok! – vágtam rá gépiesen a kérdésre, hogy minden rendben-e. Ám semmi sem volt rendben. – Hazamegyek!

– És a tanulmányaid?

– Csak egy hétre. Ott kell lennem mellette.

– Itt vagyunk mi is, édesapáddal, majd hívunk, ha van valami.

– Nem! Majd igazgatói engedéllyel távozom.

– Rendben, ahogy gondolod! Mikor érkezel?

– Hétfőn – feleltem. – Amint beszéltem az igazgatóval.

– Várunk. Vigyázz magadra! – Megszakította a hívást, de a hangja az utolsó pillanatig tele volt kétséggel, és fájdalommal, s én teljes mértékben átéreztem a helyzetét, még akkor is, ha egy cseppet olyan gyanúm támadt, mintha le akart volna beszélni a hazautazástól. Pedig arról még az égiek se tudtak volna lebeszélni.

-

Vasárnap ki sem tettem a lábam a lakásból, a telefonra nem reagáltam, pedig HoSeok keresett, na meg Jin is, de vele aztán semmiképpen sem akartam beszélni. Ehelyett végigszenvedtem a napot, hogy este becsomagoljak, majd amint a diri engedélyt ad arra, hogy távozzam, fogom a cuccom, felpattanok egy vonatra, és már húzom is haza.

Egy pillanatig sem hazudtam az igazgatónak, elmondtam neki, hogy mi a helyzet, hogy mi célból szeretnék elmenni, és teljesen őszinte voltam hozzá. Persze együttérzését fejezte ki, meg sajnálkozott, de ezzel határozottan nem voltam előrébb. Viszont nem akadékoskodott, és egy hetes igazgatói szüneten leszek.

Csupán egyetlen fontos dolgot kellett volna elintéznem, de arra semmilyen porszemnyi esélyt sem láttam, hiszen a történtek után Laney egyszerűen levegőnek néz. Megértettem, de akkor el kellett mondanom neki végre, hogy mit miért tettem, akár érdekli, akár nem.

Bekopogtam az ajtón, de senki sem nyitotta ki, így egy csalódott sóhajjal nyugtáztam, hogy ma sem fog kiderülni az igazság. De aztán...

– Engem keresel? – hallottam meg a hangját a hátam mögül. Egy másodperc erejéig vissza akartam szólni, olyan szokásos YoonGi stílusba, de túlzottan magam alatt voltam ahhoz, hogy önmagam legyek.

– Feltétlenül beszélnünk kellene – közöltem vele higgadtan, lehetőleg érzelem mentesen, felkészülve, hogy elküld a fenébe, de határozottan zaklatottnak tűnt.

Gyorsan körbelesett, nehogy véletlenül legyen valaki olyan a környéken, akinek nem kellene, de tiszta volt a terep.

– 

Hallgatlak! – fonta össze a karjait a mellkasa előtt, minimális érdeklődés mutatva az irányomba.

– Sajnálom! Sajnálok minden eddigit! – bukott ki belőlem. – Öcsémet baleset érte, így hazamegyek. Nem tudtam volna nyugodt szívvel elmenni, ha ezt nem mondom el.

– Mi történt vele? – Az arca aggódóvá vált.

– Nem tudom, csupán azt tudom, hogy kómában van. Nézd, Laney! – léptem hozzá közelebb nagy lendülettel. – Az egész NaYeon-dolog az öcsém miatt volt. YoonHo nem éppen jó gyerek, legalábbis eddig nem volt az, én pedig kötelességemnek éreztem, hogy megvédjem. Az a nő vele zsarolt, és nem szerettem volna, ha a börtönben köt ki. Aztán pedig ott van Jin, aki miatt itt lehetek, aki hivatalosan fizeti a tanulmányaimat, és ha nem...

– És ha nem jársz a kedvében, akkor mindennek vége... Tudom... – mondta, majd lemondóan sóhajtott.

– 

Így van, arról nem is beszélve, hogy az a nő, meg a drágalátos edzőtársad, testvérek, és valamiért a fejükbe vették, hogy elválasztanak minket egymástól, ami valljuk be, hogy sikeres volt.

– YongGuk? – nézett rám elkerekedett szemmel. – Ugye ez valami vicc?

– NaYeon ezt mondta, és hiszek neki.

– Vagy lehet, hogy megint kár volt...

– Egy a családnevük, az a nő az apját hibáztatta a dologért, tehát lehet benne valami.

Láttam rajta, hogy elgondolkodik a hallottakon, és igyekszik megemészteni, amit mondtam neki.

– Lehettél volna hamarabb is őszinte – vágta a fejemhez, hogy ilyen szerencsétlen vagyok. – Akkor meglehet, hogy most veled tarthatnék én is.

– Ha Jin rájön...

– Engem már régóta nem érdekel SeokJin. Amióta rám akar sózni egy csomó terhet, azóta számomra megszűnt létezni. Én nem akarok semminek az örököse lenni, én csak nyugodt életre vágyom...

– Én is – mosolyodtam el.

Pár perces némaság után a karjára siklott a pillantásom, hiszen ott sérült meg, miközben engem védett... Én meg itt vagyok, int egy rakat csődtömeg...

– Nagyon fáj? – tudakoltam, és a karjához akartam érni, de nem hagyta.

– Túlélem! – vágta rá azonnal. – Nem olyan veszélyes, mint amilyennek látszik.

– Miért tetted?

– Nem egyértelmű? – vonta fel a szemöldökét. A fejemet ráztam, mire kis híján kiakadt. – Bírlak, te lökött!

– Ó! – Ennyit bírtam kinyögni. – A történtek ellenére is?

– A történtek ellenére is – erősített meg, a szívem pedig szinte táncra perdült.

Szerettem volna egy csókot nyomni a formás ajkaira, de mire belendülhettem volna, megelőzött, és kivételesen örültem az efféle kezdeményezésnek.

– Ha visszajössz, lelépünk valahová, hogy senki se találjon ránk, legalább egy hétvégére – ajánlotta fel, én pedig nem vágytam semmi másra, csak arra, hogy vele lehessek. – De most igyekezz! Hívj fel, hogy mi van az öcséddel!

– Mindenképpen! – bólintottam, majd egy újabb, de ezúttal hevesebb csók után bebillentem az ajtón túlra.

-

Ideges és boldog voltam egyszerre. Talán rámenősebbnek kellett volna lennem, jobban szembemenni a szabályokkal, és beszélni Laney-vel. Bár valljuk be, sokkal együttműködőbb volt, mint eddig bármikor. Aztán, amikor letett a vonat, az idegességem egyre erősebb lett, és nagyon örültem volna, annak ha valami pozitív változás történik az öcsém állapotában.

A cuccaimmal együtt mentem be a kórházba, aminek címét még a vonat úton kértem el, és mindkét szülőm fáradtnak, és nagyon nyúzottnak tűnt, ám valahogy amint megpillantottak, az arcuk felderült, talán csak azért mert engem egy darabban látnak.

– Mi történt? – faggattam őket azonnal.

– Egy taxiban ült, amikor egy másik kocsi szabálytalanul áthajtott a piroson, és beléjük ment. A... a taxisofőr a helyszínen meghalt, YoonHo meg koponyasérülést szenvedett, több csontja eltört. – Láttam anyámon, hogy sírni fog, így nem voltam rest magamhoz ölelni.

– Rendbe fog jönni – vigasztaltam. – Erős fiú.

– Egy darabig mesterséges kómában volt – vette át a szót apám. – Csak amikor megpróbálták felébreszteni, nem reagált semmire.

– Az mondják az orvosok, hogy minél több időt van kómában, annál kisebb a valószínűsége, hogy felébred.

– Fel fog ébredni – biztattam őket, és közeben magamat is, hiszen nem tudtam, hogy valójában, mire is számítsak.

/Laney/

Madarat lehetett volna velem fogatni, és úgy mentem be az óráimra, hogy nem érdekelt senki és semmi. Bár meglepően gyanúsan tekintgetett az irányomba Bang tanár úr, vele aztán akkor is jobb lesz, ha vigyázok.

ByulYi csupán este felé bukkant elő, nem nagyon érdekelte, hogy órán kell lennie, és nem győztem hallgatni, hogy mennyire ámulatba ejtő hétvégéje volt. Kértem, hogy mellőzze a részleteket, nem voltam kíváncsi HoSeok teljesítményére, annak viszont örültem, hogy hivatalosan is egy párt alkotnak. Elterveztük a lánnyal, hogy másnap suli után elmegyünk vásárolni, mert szeretne beszerezni egy-két pikáns ruhadarabot. Nekem meg csak jót tett volna, ha kimozdulunk, mert nagyon, de nagyon szerettem volna neki elmesélni, hogy mi történt. Egyrészt, hogy kibékültem YoonGival, illetve hogy szerintem YongGuk volt az, aki ránk támadott még odakint Amerikában.

Ám se meddig sem jutottunk el, mert a kedvemet egy váratlan, és kicsit sem kellemes személy lombozta le... Kim SeokJin...

– Ugye, hogy nem számítottál rám? – kérdezte köszönés helyett.

– Mondd, hogy mit akarsz, majd tűnés! – közöltem vele jeges hangon. Na vele aztán végképp nem fogok jópofizni...

– Megzavartam a lányos bájcsevejt? – gúnyolódott. Nem is igazán ismertem rá, eddig nem volt ekkora bunkó.

– Vásárolni indultunk volna – szólt közbe ByulYi. – És nagyon sok helyre be szeretnénk térni, tehát ne tarts fel minket!

– Csodás! – csapta össze a tenyerét a fiú, amin meglepődtem. – Akkor vehetsz is magadnak valami igazán elegáns öltözetet, mert pénteken hivatalos vagy egy ünnepségre.

– Felejtsd el! – vágtam rá azonnal.

– Kötelező a megjelenés, vagy szeretnéd, ha a kocsiddal valami történne? – A szeme villámokat szólt, én pedig kezdtem egyre dühösebb lenni.

– Ugye tudod, hogy ez zsarolás? Ha valami baja lesz az autómnak, halott ember vagy!

– Az én kezem igen messze elér.

– Csak azért, mert van pénzed, még nem tehetsz meg mindent.

– Ó, dehogynem! Te is megtehetnél, drága kuzin, ha nem lennél ennyire makacs.

– Mi a fenének ez a nyomi felhajtás?

– Megkapom apám cégének egy részét, és emiatt tartok összejövetelt. Nem leszünk sokan, úgy ötvenen, de mivel neked is illene átvenni azt, amit rád hagytak, hátha kedvet kapsz.

– Erről le is mondhatsz!

– Kár azért a szép autóért!

– Mi a franc van veled? – emeltem fel a hangomat. – Ha nem YoonGival zsarolsz, akkor a kocsimmal.

– Úgy tűnik, hogy már lemondtál arról a szerencsétlenről. – Vissza akartam vágni, hogy nem valójában nem, hiszen most öntöttünk tiszta vizet a pohárba, illetve tiltakozni is nagyon szerettem volna, hogy YoonGi nem szerencsétlen, hanem egy imádni való, laza srác, akinek hatalmas szíve van, de csendben maradtam.

– Ha a kocsimnak bármi baja is lesz, én tényleg nem állok jót magamért!

– Belépés csak meghívóval – nyomta a kezembe a csicsás papírt, majd hatalmas, és ördögi vigyorral a képén távozott.

– Olyan mintha megszállta volna egy démon – elmélkedett ByulYi.

– Nem, ez rosszabb, ez az ördög maga...

-

Még a hideg is futkosott a hátamon, amikor abban a hosszú, bordó, baloldalon magasan felhasított ruhában kiszálltam a taxiból. Magasított nyakú, és ujjatlan kivitelű volt a ruhám, és természetesen a kedvenc bőrdzsekimet vettem fel hozzá. Sosem okozott gondot a magassarkúban való ténfergés, de hiába volt kicsivel szélesebb a sarka a pántos fekete szépségnek, mégis alig álltam a lábamon az idegességtől. Természetes volt a puccos légkör, a meghívómat a biztonsági őrnek adtam, viszont sem a kabátomat sem a kis táskámat nem voltam hajlandó leadni, hiszen ha valami olyan történik, azonnal lelépek. Odabent is voltak biztonsági emberek, és meglepődve tapasztaltam, hogy igen külföldi vonásaik vannak. Minden apró kis neszre odafigyeltem, a gyanús mozgásra figyelve, de azt más észre sem vettem, az andalító, nyálas zene mellett, hogy valakik a nevemet mondogatják.

– YunSoo! De jó, hogy látlak! – örvendezett anyám, akinek nagyon nem tudtam örülni. Meglepően csinos volt, a nagynénémmel együtt, aki hasonlóan kicsípte magát. Talán ebben a pillanatban észleltem a köztük lévő hasonlóságot.

– Noona! – Az öcsém volt az egyetlen, akinek örülni tudtam, azonnal leguggoltam hozzá, és úgy körbe ölelgettem, hogy kis híján kiszorítottam belőle a szuszt is. – Úgy hiányoztál!

– Te is nekem! – pöcköltem meg az orrát játékosan, mire nevetésben tört ki.

– Eljöhetnél gyakrabban is! – figyelmeztetett anyám szigorúan. – Az öcsédnek szüksége lenne rád!

– Nekem meg a nyugalomra, és a sznob mentes légkörre – vágtam vissza.

– Meg tudtommal lenne egy csomó papír, amit alá kéne írnod – folytatta.

– A fiam szerint fontos – erősítette meg a nagynéném.

– Neki csak az a fontos, hogy tönkre tegye az életemet! – közöltem velük váratlanul, majd otthagytam őket, a kiakadt pillantásukkal együtt.

Egyszerűen nem akartam itt lenni, a vállamon a kabátom, bármikor leléphettem volna. Nem volt nagy kaja, inkább állófogadás volt, sok pezsgővel, meg igen cuki is falatkákkal, de semmi sem ment le a torkomon. Ittam egy kis pezsgőt, de mindösszesen ennyi, az úri népek meg eltáncolgattak a komoly zenére is. Olyan voltam, mint valami kívülálló...

Hiányzott ByulYi társasága, de őt sajna nem hozhattam magammal, bár különösebben nem bánta a dolgot, mert legalább HoSeokkal tölthette az idejét. Meg vártam YoonGi hívását is, de egész héten nem hívott, pedig már péntek volt. Aggódtam érte, és a testvéréért is, hiszen ha már megoldódni látszott a kettőnk ügye, nagyon nem hiányzott valami fennakadás.

Aztán rövidesen elhallgatott a zene, és Jin apja vette át a mikrofont.

– Köszönöm mindenkinek, hogy eljött! – fogott bele. Ő állt a tömeg közepén, Jin nem messze tőle, de láttam, ahogy a kezében megremeg a mikrofon. Láttam rajta, hogy nem nagyon tetszik neki, amit tennie kell. – Az este azért került megrendezésre, hogy megünnepeljük azt, hogy a fiam, SeokJin, elég felnőtté vált ahhoz, hogy levegyen némi terhet a vállamról, így a cégbirodalom egyik része, ami pillanatnyilag egész Dél-Korea ingatlan piacát uralja, az övé legyen, és feladata között a világszerte való terjeszkedés legyen. Gratulálok, fiam!

Itt látványos kézfogás, ölelkezés vette kezdetét, melyről úgy ötven kép készül, de a szívélyesség ellenére, szinte tapintható volt a feszültség kettőjük között.

Ám az este folytatódott, újabb tánccal, újabb falatkákkal, és még több pezsgővel, számomra meg temérdek unatkozással. Egyre jobban azon agyaltam, hogy elmegyek, kinek is tűnne fel, hogy ott vagyok, vagy sem, majd láttam, hogy Jin odasúg valamit az anyjának, aki megpaskolta az arcát. A fiú indulni készült, pedig ez az ő estéje volt, ezért kellettem én ide, hogy lássam, mi lenne a dolgom, úriasan viselkedni, óriási körítéssel részt venni valami részvényesedésben... Hát kösz nem... Mindenki megtarthatja magának ezt a szánalmas játszmát.

Már-már az ajtón kívül jártam, amikor valami hatodik érzék veszélyt jelzett, és az a biztonsági őr, aki beengedett, egy pisztolyt rántott elő a belső zsebéből, és nem emberekre, hanem a plafonon lévő meseszép csillárra lőtt, ami bár nem esett le a földre, üvegszilánkok zuhantak a földre. A lövés azonnali pánikot keltett, és mindenki sikítozva rohant, amerre látott, miközben a többi biztonsági ember is fegyvert rántott. Nem tűnt úgy, mintha emberre mennének, csupán pánikot akartak kelteni, ami be is jött, de nem hagyhattam veszélyben a család tagjaimat. Azzal indítottam, hogy megszabadultam a cipőmről, és az egyik nagyobb asztal alá bújva, igyekeztem megközelíteni a pánikoló rokonjaimat. Először anyám lábát kaptam el, aki felsikított volna, elárulva a helyzetemet, így sebesen kidugtam a fejem.

– Ide le! – utasítottam, majd megragadtam az öcsém karját, anyám pedig a nővérét.

– Azt hittem, elmentél! – sopánkodott anyám.

– Terveztem, de milyen jó, hogy nem tettem! Hol van Jin? – fordultam MinJae irányába.

– Azt mondta, nem érzi jól magát, és hazamegy – hangzott a válasz. – Szerinted ezek az emberek őt akarják? – Láttam a pánikot az arcán.

– Nem! – vágtam rá azonnal. – Ezek nagyon valószínű, hogy engem, vagy épp minket.

Anyám tudta, hogy mire gondolok, láttam az arcán, és jobban pánikba esett, mint kellett volna.

– Nyugi! – intettem le. – Az asztal alatt fogunk kijutni innen.

– Hova viszel minket?

– Biztonságosabb helyre...

Annyira nem is tűnt nehéznek a dolog, de néha kilestem, hogy mi a helyzet odakint. A legtöbben a többi asztal alá bújtak, egy részük, egy máik helyiségbe bújt, a rokonjaimat, pedig a takarító helyiségbe fogom rejteni, mert az van a legközelebb a kijárathoz, egy sötét folyosón. Ott senki nem fogja keresni őket. Láttam, hogy Jin apja az egyik emberrel küzd, de amikor tarkón vágták a fegyverrel, akkor liszteszsákként zuhant a földre. Őt is meg kellett volna mentenem, de először más volt a cél. Főleg az öcsém miatt aggódtam, hiszen csak tíz éves, meg fogja viselni a lelkét, ha valami olyat lát, amit nem kellene.

– Ide be! – téptem fel az ajtót, és tessékeltem be őket. – KyungSoo! Vigyázz anyuékra! – A fiú bólintott, majd elkomorodott.

Vissza kellett mennem megnézni, hogy mi van oda bent. A biztonsági emberek csupán sakkban tartották a vendégeket, de nem bántottak senki. Csupán Jin Apjának kellett szembenéznie egy fegyverrel. Körbenéztem, és a gyomrom görcsbe rándult, amikor megláttam azt a kétszínű kuzinomat, akinek semmi baja sem volt, csak el akarta terelni a gyanút magáról. Kilestem az egyik nagy váza mögül, Jinre pillantottam, akivel a központi fegyveres felvette a szemkontaktust. A fiú bólintott, mire a férfi lőtt, és a szemem előtt végezte Jin apját, aki meg rezzenéstelen arccal végignézte az esetet.

Azonnal szédülni kezdtem, rosszul voltam, ki akartam innen jutni, és nagyon azt akartam hinni, hogy rosszul láttam, hiszen a következő pillanatban már Jin ott sem volt az emeleten. Olyan, mintha látta volna a jelenlétemet, és most retteghetek attól, hogy valamikor az én rokonjaimat végezteti ki, ilyen aljas módon.

Annyira imbolyogtam, hogy levertem a vázát, ami nagy csörömpöléssel tört össze, így a gyilkos éppen rám fogta a fegyverét. Ha nem bukok le, biztosan eltalál, de valahogy ügyesebb volt, és az egyik pillanatban rossz felé akartam kitérni előle, és a hajamba kapaszkodott, úgy vonszolt el egy szabadabb területre. A többi férfi lelépett, mintha jól végezték volna dolgukat, de az emberek annyira féltek, hogy mukkanni sem mertek. Persze nem voltam elveszve, vettem egy mély levegőt, vagy egy gyors, de erős mozdulattal hasba rúgtam az ellenfelem. A hajam kissé bánta az esetet, de amikor a fegyverrel néztem farkasszemet, a kezemmel próbáltam kicsavarni a kezéből. Jobbra csavartam, majd balra, a testi erőmet, meg a tapasztalatomat használva, és ugyan a fene se tudja, hogy az én ujjam, vagy az övé volt a ravaszon, de egyetlen lövés hangzott el... A vendégek megint felsikoltottak, a vér pedig megfagyott az ereimben, hogy nekem végem... Ám pár pillanattal később egy vérző sebbel lett gazdagabb az ellenfelem, miközben összeesett... A szájából vér szivárgott, majd holtan terült el a padlón, én pedig összeroskadtam annak súlya alatt, hogy mit tettem, de akkor már nem tudtam megállítani a könnyeimet...

Omona!? Megöltem valakit....